„Már megtanultuk elengedni az ismerősök kéretlen tanácsait, hogy mit rontottunk el, és ők mit csinálnának másképp” – Egy ADHD-ban érintett szülő gondolatai

–

Személyes érintettségem miatt nagyon mély benyomást tett rám Milanovich Dominak a gyermeklelkű felnőttekről szóló írása. A cikk alapja egy netflixes sorozat főhőse, akinek, bár a kora alapján felnőttnek számít, végtelenül kesze-kusza élete van, és valamiért nem sikerül felnőnie. Impulzív, énközpontú, folyamatos figyelmet követel. Nem könnyű napi szinten egy ilyen csapongó felnőtt közelében lenni. A cikk olvasása közben egyre nagyobb szorongás lett úrrá rajtam, ugyanis benne van a pakliban, hogy – minden igyekezetem ellenére – az ADHD-s gyerekeimre is hasonló felnőttkor vár. 

Úgy érzem, hogy évről évre egyre több közeli vagy távoli ismerősöm válik érintetté ADHD-témában (Attention-Deficit Hyperactivity Disorder – figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar), de ez a jelenség valamiért még mindig nem kap kellő figyelmet a köztudatban. Az ADHD-val érintett gyerekek viselkedése nagyon sokféle lehet, egy azonban biztos: eltérnek az átlagtól, és ez viszonylag gyorsan feltűnik a környezetüknek.

Impulzívak, bele-belekapnak dolgokba, nehéz a figyelmüket tartósan lekötni, ők azonban nagyon erősen küzdenek a környezetük figyelméért, félbeszakítanak másokat, erős hangulatingadozásokat élnek meg.

A jellemzők tényleg nagyon változatosak lehetnek, az én két ADHD-s gyerekem sem viselkedik teljesen egyformán. Amikor ennek az ADHD-ténynek a feldolgozási fázisában jártam, sok erőt merítettem Kégl Ági cikkeiből, aki a kisfia révén szintén érintett a témában. 

 

Mi már beletanultunk a férjemmel a hétköznapokba, időközben vastag bőrt növesztettünk az arcunkon, és már könnyebben elengedjük a távolabbi ismerősök arra vonatkozó kéretlen tanácsait, hogy mi mégis mit rontottunk el a nevelésben, és ők mit csinálnának másképp. A férjem ilyenkor általában cinkosan összenéz velem, és már tudom, mire gondol. Próbálja csak ki az illető egy hétig, hogyan boldogulna a mi hétköznapjainkban, valószínűleg elég gyorsan „beletörne a bicskája” a feladatba, mert egy ADHD-s gyerek nevelésében egyszerűen csődöt mond a logika, és szinte semmi nem működik, amit a környezetünkben élő szülőtársaink a saját családjukban be tudnak vetni. Mi szerencsések vagyunk, mert már bölcsiben egyértelművé vált, hogy valami nem oké, így korán kértünk és kaptunk is segítséget, többek között egy szülőtréning formájában, ahol megtanulhattuk, nekünk, szülőként, hogyan kell a hétköznapokban változnunk, hogy ne őszüljünk bele minden egyes napba. 

Ettől függetlenül rengeteg kihívással szembesülünk a hétköznapokban. Az ADHD-s gyerekek agya egyszerűen „másképp van huzalozva” (ennek háttere röviden a Milanovich Domi cikkében is említett prefrontális lebeny nem megfelelő működése, továbbá egyes neurotranszmitterek zavara).

Tehát semmiképpen nem nevelési hibáról, vagy elhanyagolásról van szó.

Van egy pedagógus a baráti körünkben, aki általános iskolában több szülőnek jelezte már tapintatosan, azt gyanítja, hogy a gyermeke ADHD-ban érintett lehet. Sajnos többnyire hárító, elutasító válaszokat kap, a szülő azzal védekezik, hogy az ő gyereke nem hülye, és semmilyen vizsgálatra nem hajlandó elvinni. A valóságban az ADHD-s gyerekek nagy része nemhogy nem hülye, hanem végtelenül okos, egyes képességeik messze felülmúlhatják a kortársaikéit, már kis korban is átlátnak bonyolult rendszereket, rendkívül kreatívak, és sokáig sorolhatnám, hogy milyen válogatott szuperképességeik vannak.

Viszont emellett számos más probléma társulhat az ADHD-s alapállapothoz, amelyekkel szintén foglalkozni kell, például szorongás, oppozíciós zavar, tikkelés, OCD, depresszió, tanulási zavar (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia). Tehát több szempontból is végtelenül fontos a korai felismerés és a fejlesztés, hogy gyermekeink minél teljesebb életet élhessenek később. 

 

A szülőtréningről már volt szó, emellett kis korban különösen hatékony a mozgásfejlesztés (TSMT, Ayres-terápia, alapozó terápia, INPP – ezek mellett pedig általánosságban minél több mozgás, lehetőleg szabad levegőn), a diéta (nagyon sok gyereket „bezizzent” a tejtermékek és a glutén fogyasztása, emellett az édességek, készételek, színezékek, ízfokozók, tartósítószerek fogyasztása is hasonló hatást válthat ki, ezek megvonásával jelentős változások érhetők el), gyógypedagógusok, pszichológusok bevonásával egyéni/csoportos fejlesztés (például viselkedésterápia), különféle táplálékkiegészítők használata, illetve számos esetben a gyógyszeres kezelés mellett dönt a pszichiáter a szülőkkel közösen (ez nagyon megosztó téma, és részletesebben nem is mennék bele, mert mi még nem próbáltuk ezt az utat). 

Amiről viszont végtelenül kevés szó esik, és ami szülőként nekem a legnagyobb szorongást okozza, az az ADHD-s gyerekeink felnőttkora. Nem azért izgulok elsősorban, amiért nagyon sok szülő, hogy milyen szakmát választanak maguknak a gyerekek, és milyen egyetemre mennek majd (egyébként ez is fontos téma, mert egyéb problémáik miatt az érintett gyerekek sokszor a képességeik alatt teljesítenek), hanem Milanovich Domi cikke nyomán egy sokkal fontosabb téma miatt szorongok.

Felnőttként hogyan fogják élni a hétköznapokat, fognak-e tudni tartós kapcsolatokat működtetni, hosszú távon elhelyezkedni egy munkahelyen, és nem csapongani?

Vagy csak egy egyszerű gyakorlati helyzetet említve: fognak-e tudni autót vezetni úgy, hogy valóban képesek fenntartani a figyelmüket? Az ADHD-s gyerekek egy része felnőttkorára tünetmentessé válik, de nagyon sokan továbbra is a korábbi tüneteik egy részével élik felnőtt életüket. Sajnos nem véletlen, hogy az ADHD-ban érinettek között gyakoribb a szerhasználat, nagyobb arányban részesei közlekedési baleseteknek, és a börtönökben is nagyobb a teljes népességhez viszonyított arányuk. Ennek egyik lehetséges háttereként pedig álljon itt egy fontos táblázat, amit az ADHD-ban érintett szülők egy része már nagyon jól ismer:

Hiába nagyon okos egy érintett gyerek, az IQ-tól függetlenül számos területen elmarad a kortársaitól abból adódóan, hogy az agyának fejlődése sok tekintetben másképp, lassabban alakul. A táblázatból kiolvasható, hogy a valós kortól mennyit kell visszaszámolni, hogy egy ADHD-s gyerek viselkedésének és aktuális fejlettségi állapotának megfelelő életkorhoz jussunk. Tehát amikor például a nyolcéves gyerkőc éppen olyan viselkedést tanúsít, ami többnyire kiscsoportos óvodásokra jellemző, érdemes belekukkantani ebbe a táblázatba, és szülőként tudatosítani magunkban, hogy minden fejlesztés és az összes szeretetünk ellenére bizony sosem lesz átlagos náluk a fejlődés. 

Tehát amikor gyermeklelkű felnőttekkel találkozunk a környezetünkben, szintén érdemes ezt a táblázatot észben tartani – felnőttkorban akár tízéves „visszamaradásról” is lehet szó! Talán egy mélyebb beszélgetés kapcsán kiderül, hogy gyerekkorában az illető számos ADHD-re utaló tünetet produkált, ami lehet, hogy csak annyival volt elintézve, hogy rossz gyerek volt kicsiként, és így semmilyen extra fejlesztést nem kapott, és ennek hiányában sok szituációban az éretlenül működő agyával próbált lavírozni. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy szerhasználat vagy bűncselekmények elkövetése kapcsán az illető ezzel a körülménnyel takarózhat, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy

az ADHD témája sokkal jobban átszövi a hétköznapjainkat, mint azt gondolnánk és ennek megfelelően több párbeszédre, együttműködésre van szükség a közösségek részéről, hogy az érintett gyerekek és szüleik ne kerüljenek a társadalom peremére.

Aki pedig felnőttként ismert magára bizonyos ADHD-tünetek kapcsán, nem kell, hogy egyedül őrlődjön a bizonytalanságban. Soha nem késő felismerni a tüneteket, mert szerencsére egyre több szakember mélyül el hazánkban is a felnőttkori ADHD diagnosztizálásában, és az érintettek életminőségének javítási lehetőségeiben.

Egy érintett szülő

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Falls Commercial