A szülés utáni depresszió általános jelenségnek mondható már a mai világban, mindenki tud róla, ki elfogadja, ki pedig tagadja. Bármi is az álláspont, ha ezt a szót meghalljuk, azonnal be tudjuk azonosítani, méghozzá a kisgyerek korai, pár hónapos maximum egyéves időszakával. Onnantól kezdve pedig néma csend övezi az anyaság pszichés dolgait, maximum egy-egy támogató posztot, avagy „az én gyerekem is ilyen” megjegyzést lehet fellelni. Pedig a java csak azután jön. Tudom, egy tudatos, okos nő, nem veszi alapul más gyerek szokásait, más szülő dicsekvéseit, hanem a saját életére, a saját problémáira koncentrál.

De mi van akkor, ha a tudatos női énem bedobja a törülközőt, és a háttérbe vonulva borozik éppen, mert képtelen tovább erős lenni?

Na, ekkor kezdődnek a bajok, melyek bizony csőstül jönnek. Hiába próbálod a tőled telhető legjobban kezelni a dolgokat, biztos, hogy hibázol.

Amikor elképzelted, milyen is lesz anyának lenni, biztos vagyok benne, hogy nem szerepeltek köztük olyan pillanatok, amikor egész nap visít a szemed fénye, vagy hogy az óvodában az amúgy társaság középpontja, tündéri, cserfes gyermeked kirekeszti saját magát a csoportból, vagy mondhatnám, a figyelmetlenségen alapuló baleseteket, melyek után jó esetben csak napokig, de van, hogy évekig marcangolod magad… És még sorolhatnám. 

 

Mindemellett olyan egyedül érzed magad, mint a kisujjam, mert ha netalántán olyan szerencsés helyzetben vagy, hogy eme problémák bűvkörében nem üldözted el azt a pár szem barátot, aki még kitartott melletted a gyerek születése után is, biztosan nem tudod megfogalmazni nekik, mi a baj, hiszen kimondva olyan bagatell, ami belül darabokra szed. Hogy azt a dolgot, amit az életedben tényleg a legtökéletesebben akarsz csinálni, képtelenség tökéletesen csinálni.

Amikor szembe találod magad a tükörképeddel, a saját hibáiddal, a rossz döntéseiddel vagy reakcióiddal abban a csodálatos kis lényben, aki a világot jelenti neked. És még csak a dackorszakban járunk, a kamaszkor a láthatáron sincs.

Vajon minek lehet ezt a depressziót nevezni, ha egyáltalán szabad nevet aggatni rá, hiszen mind tudjuk, egy anyának nem szabadna panaszkodnia, mert akkor a társadalom hiénái ráugranak, csak hogy széttépjék azt a keveset is, ami maradt belőle. Persze tudom, lazítani kell, kikapcsolni, engedni, hogy segítsen valaki, de tegye minden anya a szívére a kezét, ez mikor ment neki utoljára úgy igazán? Ebbe is bele lehet kötni, mint manapság mindenbe, de

talán, ha egyszer megértéssel fordulunk a másik felé bíráskodás helyett, elindítunk egy olyan folyamatot, melyre hatalmas szüksége van a világnak.

A depressziót a mai napig ördögtől valónak, s elítélendőnek tartja a társadalom egy része, ezért sokan nem is mernek beszélni róla, ami egy ördögi kört alakít ki, hiszen pontosan a problémák meg nem értése váltja ki a folyamatot. Mégis kialakult bennünk egy blokk, mely arra sarkall minket, hogy tartsuk meg magunknak a gondjainkat, mert nem érünk semmit, ha azt nem tudjuk helyén kezelni, illetve megoldani. Ha vesszük is a bátorságot kimondani a fejünkben motoszkáló kételyeket, számítanunk kell arra, hogy céltáblát akasztunk a nyakunkba, és záporoznak ránk az ítéletek, értetlen megjegyzések minden oldalról.

Valóban ez a világ az, amiben élni kell? Egy ilyen világot akarunk táplálni és kialakítani gyerekeinknek, akik valamikor ugyanúgy szülővé válnak, s továbbviszik az önmarcangolásra való hajlamot? Vagy végre ítélkezéstől mentesen tudunk a másikra nézni, elfogadni, hogy ami számodra nem nagy dolog, neki abban a pillanatban a világ fájdalma, hogy vannak pillanatok, amikor gyengék vagyunk, és lehetünk is, mert ostorcsapások helyett segítő kezekre találunk, vagy ha arra nem is, de megértő hallgatásra. Mert nem kell mindig mondani valamit, sokszor többet ér egy biztató ölelés, melytől a háttérben meghúzódó tudatos énem újra erősen és elszántan a frontvonalba állhat, és teheti a dolgát, ami hiába képtelenség, mégis a legjobban akarsz csinálni.

Tormási Vyktória

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PM Images