„Mindennél jobban akartam, hogy végzetes tévedés legyen az egész” – Egy meleg lány édesanyjának vallomása

–

Emlékszem, éppen elhagytuk a Széchenyi teret, pár méterrel a dzsámi fölött ballagtunk felfelé a Hunyadi úton. Jobbomon karnyújtásnyira a Boldogság Háza. A helyszín kesernyés iróniája csak most fut át rajtam, ahogy nagytotálban látom ott magunkat hátulról, amint komótosan, ráérősen baktatunk hazafelé hozzám. 

A lányom meleg. 

Azon az enyhe, kora tavaszi napon nem éreztem mást, mint a lényemet átjáró szomorúságot. Vagy talán fájdalmat. Már nem tudom, melyiket; vagy nem tudom, mi a különbség. Csak hogy átható volt, mindent beterítő. Ott függött közöttünk a kimondott bizonyosság, ami mostantól megváltoztathatatlan. Már nem lehet abba a körömszakadtig reménykedésbe kapaszkodni, amibe az előző hónapok tipródásai során, hogy azt fogja mondani: Á, dehogyis. 

Nem ezt mondta. 

Minden sejtem ezért az á, dehogyisért kiáltott hangtalanul hónapokon át. Azt mondta, igen. És én minden sejtemmel tudtam. Akkor már rég. És mindennél jobban akartam, hogy végzetes – utólag nevetséges – tévedés legyen az egész. 

De megkérdezni muszáj volt. 

Csak belekezdeni, csak a legelső szót kimondani volt gyötrelmesen nehéz. Hónapokig nem sikerült, pedig hányszor elhatároztam. Hányszor elhatározta ő is. De az első szó után már könnyen jött tovább. Egy pillanat volt az egész. Azt hiszem, szorosan megfogtuk egymás kezét. Én csöndesen könnyeztem, de csak amíg felértünk az alagútig, az minden hazaúton a választóvonal. És lefelé jövet is: onnan változik meg a klíma – télen ott csap meg a jeges szél, nyáron az aszfaltból gőzölgő forróság.

Azt hiszem, ő is könnyezett egy kicsit. Nem szomorúságból, sem kétségbeesésből. Talán a közénk költöző meghittségtől.

Valami ebben a pillanatban még szorosabban kapcsolt össze bennünket. Mindennél biztosabban tudtam, hogy mindennél jobban szeretem. Ennyi volt. 

Nem volt dráma, kétségbeesés később sem. Pár napnyi vagy legfeljebb pár hétig tartó melankólia volt. Talán el kellett gyászolnom az addigi kétségbeesetten kapaszkodó reménykedést, hogy helyet adjak a bizonyosságnak, a ténynek. De csak azt. Nem voltak ellenérzéseim, morális vagy vallási alapú averzióim, nem kellett megküzdenem az istenemmel, a hitemmel, a hittársaimmal, nem kellett megküzdenem magammal, megküzdeni az elfogadásért – az magától értetődő volt az első pillanattól.

A gyerekem pontosan ugyanaz, akit több mint húsz éve ismerek és szeretek. 

Semmi nem változott – ami változhat, az a világ reakciója őrá. Ami változott: mostantól azzal a tudattal élek, hogy nehezebb életút vár rá. Ez az egyetlen nehézségem: az aggodalom, a gyermekem féltése. 

Meglehetősen jól kondicionáltak arra, hogy többnyire magamban keressem a hibát, ám ezúttal – magam számára is meglepő módon – soha egy pillanatra sem merül fel bennem önvád, a megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit rontottam el. Talán azért, mert egy pillanatig sem gondoltam, nem éreztem úgy, hogy bármi is el lenne rontva. Hogy a gyerekem elrontott lenne. Hogy bármi tragikus vagy jóvátehetetlen történt volna. Pontosan ugyanaz az ember, akit több mint húsz éve ismerek és szeretek. Nehéz megérteni, hogy van, aki ezt nem így látja, érzi, gondolja. De átsegít a jövőt illető szorongásomon, hogy látom és tapasztalom: ő rendben van önmagával és a világgal, és úgy érzékeli, a világ is vele. Pontosan ugyanúgy él, érez és tekint a jövőbe, a saját életére, mint bárki más az ő korában. 

A gyerekem jól van. Önazonos. És ennél többet egy szülő nem is kíván. 

Sokat beszélgetünk. Könnyen és gyorsan átveszem a nyugalmát. A normalitást, ami árad belőle, amivel minderre, önmagára tekint. Not an issue. A tragédia perspektívájában rekedt, aggodalmaskodó családtagoknak is egyre csak ezt tudom teljes lelki békével mondani: nézz rá, beszélgess vele – látni fogod, hogy minden a legnagyobb rendben. 

A kulcs: hogy képes vagyok a másikat látni úgy, ahogy ő van. Nem aggatom rá a saját perspektívámat, a saját frusztrációmat, a saját narratívámat. Mert az én vagyok, az csakis rólam szól. Emez pedig a szeretet és a bizalom tekintete. 

 

Mindennél jobban azt kívánom a lányomnak, hogy egy olyan világban élhessen, ahol a melegsége nem téma. Ahol ő nem „más”. Mélyen megérint és felkavar, amikor erre gondolok. Nem tudtam, hogy ilyen fájdalom van bennem.

Nem a lányom miatt: a világ miatt. Az elfogadás hiánya miatt. Azt szeretném csak a gyerekemnek, amit minden anya: hogy szabadon lehessen önmaga, élhessen úgy, ahogyan szeretne. Ne legyen megbélyegzett, másodrendű. Ne bántsák. 

Közben azt érzem, szűkül körülöttem a tér, fogy a levegő. Lassan megfulladok. A legutóbbi intézkedések mélyen felkavarnak. Kétségbeesést, mérhetetlen kilátástalanságot érzek. Apátiát. 

Amikor egy ismerős civil szervezettől felkérnek, hogy a frissen benyújtott pedofiltörvény-tervezetről szóló podcast kerekasztal-beszélgetés egyik vendégeként vegyek részt mint érintett szülő, teljes természetességgel mondok egyből igent. Akkor már hónapok óta aktív háttérszervező vagyok az első helyi LMBTQ Családi nap tervezésében, ami kábé két hét múlva esedékes, és a szemünk előtt lebegő pozitív hangulatú piknik addigi lelkes tervezése-szervezése után akkoriban kezdjük szembetalálni magunkat az elvi és konkrét fizikai falakkal, burkolt és nyílt ellenállással, meghunyászkodó óvatoskodással, hallgatólagos játszmákkal, majd rövidesen a helyi sajtó nyíltan uszító propagandatámadásával. Kiéleződnek bennem az indulatok, az érzékenység, mindenféle érzelmek kavarognak bennem hatalmas amplitúdóval. 

  

A podcast megjelenésének napján ünnepeljük a lányom 27. születésnapját, tortasütés közben hallgatom vissza az adást. Mérsékelt, objektív, intelligens – mindaz, ami a szóban forgó témáról és a körülötte gerjesztett indulatokról nem mondható el.

Folyik a könnyem. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzem magamat, magunkat. 

A lányomra célkeresztet rajzoltak. Éppen azok, akiket arra hatalmaztunk fel, hogy szolgáljanak bennünket. És most éppen ők hatalmaznak fel másokat a gyűlöletre, a tettleges kirekesztésre.

A lányom pontosan ugyanaz az ember, akit 27 éve ismerek és szeretek, amióta egy ugyanilyen forró nyáron megszületett. Ezen és a szeretetünkön semmi nem változtat.

szasz

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/michaeljung