„Nem anyám az áldozat, akinek ilyen gyerek jutott. Én voltam az, akinek ő az anyja” – Olvasói vallomás

–

Hidd el, én megpróbáltam mindent, ami emberileg lehetséges. Próbáltam megbocsájtani, elengedni, próbáltalak gyerekként kezelni, tudomásul venni, hogy te is sokat sérültél. De semmi, tényleg semmi nem segített, pedig meg kell találnom a módját, hogy feldolgozzam: engem nem szeret az anyukám. 

Nem szerettél akkor, amikor három hónaposan hónapokra magamra hagytál, pedig nagy szükségem lett volna rád. 

Nem szerettél, amikor a két testvérem összefogott ellenem, és kiközösítettek, te pedig jót mulattál velük. 

Nem szerettél, amikor felvilágosítás híján a vécében próbáltam eliminálni a betétem, mert nem tudtam, mit kell vele csinálni. Te csak iszonyatosan lehordtál mindennek. Nem merült fel benned, hogy a te dolgod lett volna megtanítani a női higiénia fortélyaira.

Nem szerettél, amikor minden könyörgésem ellenére egy olyan iskolába küldtél nyolc évre rabnak, ahol megtörtek, és minden percét gyűlöltem. Naponta könyörögtem, hogy bárhova, csak el innen, de a te gőgödön nem jutott át az üzenet. Vagy ha át is jutott, csak rosszabb, élvezted nézni a vergődésem.

Nem szerettél, amikor sosem kaptam új ruhát, a nővéreim több számmal nagyobb gönceit hordhattam, vagy a jó anyagi körülményeink mellett válogathattam egy munkás turi kínálatából. 

Nem szerettél, amikor olyan verést kaptam, hogy nem tudtam egy teljes nyáron strandra menni, és év elején az iskolaorvos kérdezte meg, hogy hívjon-e szociális munkást.

Te akkor sem azt mondtad, hogy hibáztál, ellenem, és a törvény ellen vétettél, hanem engem hívtál árulónak. Te mindig azt mondtad, hogy „egy pofonba még sose halt bele senki”. Ma már (Doffek Gábort idézve) kérdeznék vissza, kipróbáljuk? 

Nem szerettél, amikor egy fizika kettesért olyan lelki terrort alkalmaztál, amit sosem fogok megérteni. Az érzelmi bántalmazás a fizikai mellett annyira a mindennapok része lett, hogy amikor elköltöztem, nem értettem, miért fogyok, miért alszom jobban, és miért nő gyorsabban a hajam. 

Nem szerettél, amikor a szereteted mindig feltételhez volt kötve. Ingyen sosem járt, és ha járt is valami, az sosem volt igaz.

Nem szerettél, mert mindig tudtam, hogy selejtnek, ostobának, érdemtelennek és értéktelennek tartasz. Ezt egészen addig el is hittem magamról, amíg rá nem jöttem, rosszul gondolom, nem anyám az áldozat, akinek ilyen gyerek jutott. Én voltam az, akinek ő az anyja.

Nem voltál ott az érettségi bizonyítvány átadásakor, és a diplomaosztómon sem. Sosem tudtál szembenézni azzal, hogy minden próbálkozásod ellenére vannak sikereim.

Nem szerettél, amikor a hajamat rángatva húztál végig a konyhán. 

Nem szerettél, amikor új életet kezdve egy másik országba költöztem. 

Nem szerettél, amikor hazajöttem. 

Nem szerettél, amikor egyre sikeresebb és sikeresebb lettem a munkámban. 

Nem szerettél, amikor az összes sérülésem ellenére megtaláltam azt az embert, akivel teljes az életem. Te sosem fogadtad el őt, és minden módon éreztetted vele, hogy nem való a családba. Ez még tőled is aljas húzás volt.

Nem szerettél, amikor megszületett a lányom. Eljöttél meglátogatni, hoztál romlott, több hetes ételt, és két órán át zokogva sirattad a macskád. A lányomra nem néztél rá. 

Nem szerettél, amikor sok fondorlattal, és gondos tervezés árán elmartad tőlem a testvéreimet, egy olyan helyzetet létrehozva, amiből egyikünk sem jöhet ki jól. Őszintén csodálom, mennyi energiát fektettél abba, hogy tönkretedd az életem.  

 

Próbálom megtalálni azokat a pontokat, amikért hálás vagyok. Mert van ilyen, ha nem is sok, és nem is olyasmi, amire büszke vagyok. A te módszereid és stratégiád vezetett rá arra, milyen anya nem akarok lenni. Tőled tanultam manipulálni. Tőled láttam először azt, hogy milyen egy narcisztikus személyiség. Ma már mérföldekről felismerem, és elkerülöm. A felelősség hárításának mestere vagy, ezt is kiszagolom, mint egy vadászkutya. Miattad lettem gyémántkeménységű.

Már semmi sem tud meglepni, megrázni, az élet viszonylag nagy akadályain könnyedén ugrálok át, mert annál nem lehet rosszabb, mint amit miattad éltem át.

Én azt hittem, ha én is anya leszek, megértek majd veled kapcsolatban sok mindent. De csak egyre több a kérdés. És nem értem, hogy tehetted, hogy viselkedhettél így velem. De édesanyám, minden jónak vége szakad egyszer, a bokszzsákod most elbúcsúzik. Őszintén, előre sajnálom azt, aki utánam következik a sorban.

Harminchárom évbe telt, de megérkeztem, és elfogadom, hogy nem szeretsz. Azt is, hogy ez változni már nem fog. És azt is, hogy bár én nagyon szerettelek volna szeretni, a mi kapcsolatunknak más út jutott. Nem temetem, feltépem, meggyászolom és elengedem. És tiszta szívből kívánom neked azt a nyugalmat, ami a döntésemmel járt.

M

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/OcusFocus