–

Ági vagyok, örök szingli

Egyszerűen nem találom azt a férfit, akivel úgy érzem, leélném az életemet. Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de egyiknél sem éreztem azt, hogy igen, őt kerestem, ő az én lelki társam és mindenem. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy egyszer összejön, de nem látok rá sok esélyt.

Mindig irigyeltem azokat, akiknek menetrendszerűen alakult az életük. Még a suliban vagy a húszas éveik alatt megtalálták „az igazit”, romantikusan eljegyezték őket, majd jött az esküvő és a gyerek(ek), lakás, autó, meg ami „kell”. Osztálytalálkozókra pedig nem járok, mert – legalábbis nálunk – az egész egy „boldogságverseny”.

Azt sem tudom, jó anya lennék-e. Igazságtalan, hogy pont az élet egyik legfontosabb területéhez, a párkapcsolathoz és a gyerekvállaláshoz nem kap semmiféle útmutatást az ember, úgy kell mindent magára szednie vagy kiokoskodnia, főleg, ha nem egy „ideális” családi háttérből érkezik ő vagy a párja. Mennyi időt és energiát spórolnánk, ha legalább az alapokkal mindenki tisztában lenne.

Nóra vagyok, több éve élek boldog kapcsolatban

A társammal úgy döntöttünk, nem akarunk gyereket. Egyelőre legalábbis. Többször is átbeszéltük a dolgot, és egyikünkben sincs meg a késztetés, a vágy a családalapításra. Végre mindketten eljutottunk egy olyan szintre a munkánkban, ami mind szakmailag, mind anyagilag megfelelő, és így jó nekünk. Vannak saját projektjeink, hobbijaink, van időnk egymásra, sportolni, utazni.

Nem esem kétségbe attól, hogy még nincs gyerekem, az örökbefogadás is egy lehetőség, csak ne lenne olyan komplikált.

Vagyunk elegen ezen a bolygón, ahelyett, hogy szülök egy másikat, miért ne segíthetnék egy olyan kisgyereken, akit nem tudnak/akarnak felnevelni. Ugyanúgy szeretném, mintha a sajátom lenne. A húgomnak már van egy gyereke, így a szüleim már szerencsére abbahagyták az unokás nyomasztást, de a barátom szülei még mindig célozgatnak. Majdcsak megunják.

Rita vagyok, házas, gyermektelen

Évek óta próbálkozunk, de egyszerűen nem sikerül. PCOS-em van, és már volt két vetélésem, mindkettő az első trimeszterben. Erről persze csak a szűk családom tud. Az orvosom biztat, de egyre inkább el vagyok keseredve. Még nem szántam rá magam, hogy belevágjak egy lombikprogramba. A férjem minden hónapban reménykedve kérdezget, beszél a hasamhoz, mintha lenne ott bárki is, aki hallja. Tudom, hogy csak kedveskedni akar, de ezzel csak kikészít. Az az érzésem, hogy anyám mindig úgy veszi fel a telefont, mintha éppen az örömhírrel hívnám a nőgyógyásztól. Igyekszem jó képet vágni a barátnőim újabb és újabb gólyahíreihez, de belül legszívesebben üvöltenék. Ne görcsöljek rá, mi? A legjobb barátnőm már szóba sem hozza a témát, hálás vagyok neki érte.

Dalma vagyok, 33 éves, élettársi kapcsolatban élek hat éve

A pasim nem a papír híve, és én hiába szeretném, hogy házasodjunk össze. Szerintem problémái vannak az elköteleződéssel. Biztos a családja miatt van így, vagy a gyerekkori traumái miatt. Szeretem őt, de nem vagyok pszichiáter. Mindig, amikor elutazunk valahová, vagy kimozdulunk, reménykedem, hogy „majd most fogja megkérni a kezem”, hisz csak az alkalomra vár. Szokott vele viccelődni, mintha játszana a gondolattal: „te vagy az én kis menyasszonyom”. Ez persze jólesik, de mégsem egyenértékű azzal, mintha feltenné a nagy kérdést. Én meg kínosan érzem magam, hiszen nem akarom ráerőszakolni a lánykérést, ha ő még nem áll készen. 

A gyerekekért sincs oda, velem ellentétben, ő hidegrázást kap a gyereksírástól. Arra is gondoltam már, hogy azért nem akar elvenni, mert utána már a gyerek „következik”.

Amikor összejöttünk, azt mondta, hogy szeretne családot pár éven belül, de szerintem titokban arra játszik, hogy kicsúszunk az időből, és ugorhatjuk ezt a témát.

Én meg csak szépen szedjem tovább a gyógyszert. Meddig várjak? Adjak neki ultimátumot? Szakítsak? Van egy barátnőm, aki a szeretője miatt jár hasonló cipőben, akinek persze esze ágában sincs felrúgni a házasságát, csak a lány ezt nem látja be.

Kata vagyok, nekem aztán nem kell gyerek, elég nekem a férjemet nevelni

Szomorú, de ezt a helyzet. Dolgozunk mindketten, én ráadásul ingázom az agglomerációból napi két és fél, három órát, de valahogy mindig rám marad a házimunka nagyja. Nyilván a férjem is fáradt mire hazaér, nem áll neki mosogatni. A főzést legalább szívesen átvállalja időnként, meg a bevásárlást, de nagyjából ennyi. Ha már elfogy a cérnám, és kiborulok emiatt, akkor nagy duzzogva kiporszívóz. Az az érzésem, hogy egy gyerek mellett sem lenne jobb a helyzet. Átállnék zombi üzemmódban, én hordanám orvoshoz, játszótérre, gyes után egyből mehetnék vissza dolgozni – ha egyáltalán visszavennének a munkahelyemre – , aztán a munka mellé még az én nyakamba szakadna az óvoda- és iskolaválasztás, a délutáni tanulás, a különórára hordás, a hétvégi programokon való gondolkodás, a szülői értekezlet, az ajándékok a nevelőknek, a készülés a gyerekzsúrokra és a családi ünnepekre.

Van jó pár ismerősöm, aki így tolja, hát, köszönöm, ebből nem kérek, akkor inkább megvagyok gyerek nélkül, de nem hagyom magam kizsigerelni.

A másik felet ismerve, azt is el tudom képzelni, hogy erre rámenne a házasságunk. Végül is mindkét esetnek az lenne a kimenetele, hogy egyedülálló anya lennék. Sajnos nincsenek nagyszülők, sem más ráérő rokonság, a bébiszittert pedig nem tudom megfizetni, ahogy a takarítónőt sem.

Zsófi vagyok, hivatásos szorongó

Nálam látszólag minden feltétel adott a gyerekvállaláshoz: szeretetteljes, támogató kapcsolatban élek, stabil az anyagi hátterem, de mégsem merek belevágni. Annyi minden van, ami miatt aggódom, és ezek között nem a legnagyobb gondom, hogy jó anya lennék-e. Szerintem ez azért menne, odavagyok a gyerekekért kiskorom óta. Rengeteg cikket és szakirodalmat olvasok az anyaságról. Viszont már évek óta nem nézek híradót. Tévét sem különben. Inkább híroldalakat bújok a neten, és próbálom kiszűrni közülük az eltúlzott, pánikkeltő, propagandára hajazó tartalmakat, de így is aggódom a világpolitikai helyzet miatt, hogy bármikor egymásnak esik két szuperhatalom, és kő kövön nem marad. Vagy attól, hogy vidáman sétálgatva egy nagyvárosban egyszer csak megkésel egy őrült terrorista. De főleg az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés miatt aggódom. A magam módján mindent megteszek az ügy érdekében, például folyamatosan „zöldítem” a háztartásom, és próbálok másokat is ebbe az irányba terelni, de őszintén szólva, nem érzem azt, hogy nagy hatásom lenne a dolgokra.

Hogyan védhetnék meg mindezen veszélyektől egy gyereket?

Ha pedig az én hibámból történne vele valami rossz, megszakadna a szívem. Ismerve mind az egészségügy, mind az oktatás jelenlegi színvonalát, mi lesz, ha nem tudom neki biztosítani azt, amit megérdemel, ha már általam kerül erre a világra? Időnként az is eszembe jut, hogy csak a hormonok játszanak velem, hogy mégis gyereket szeretnék, vagy ez amiatt lenne, hogy ezt látom mindenhol a környezetemben? Nem egyszerű…

Silvestra

Kiemelt képünk illusztráció