(A névre kattintva mindig megtalálod a teljes epizódot!)

5. Szilágyi Áron, a példakép

A lányom miatta lett vívó. Én pedig – következésképpen – miatta lettem vívóanyuka. És ez mindkettőnknek olyan ajándék az élettől, amiért nem lehetek elég hálás neki. Noha Áron a kardvívás immár kétszeres olimpiai bajnoka, Lola pedig végül a párbajtőr szakágat választotta, a Vasas vívócsarnoka mára második, na jó, harmadik otthonunk. Az egész még London után kezdődött, amikor is Áront meghívta Lola régi iskolája, a Fenyves utcai suli egy élménybeszámolóra. A lelkes közönség soraiban pedig ott ült az én akkor még csak hétéves lányom is. Néhány nappal később, amikor a Vasas Pasaréti úti vívócsarnoka felé vitt az utunk, teljes bizonyossággal mondta: itt fogok én is vívni, ahol Áron. És a sorsunk megpecsételődött. Ez három évvel ezelőtt történt. Azóta Áron megvédte olimpiai bajnoki címét, én pedig végre elvittem magammal, egész pontosan vele nyitottuk a harmadik évadot. És ő pont olyan volt, mint ahogy egy példaképtől elvárja az ember. Természetes, közvetlen, magabiztos, és közben a választott hivatása iránt alázatos. No és persze... khm... lássuk be... bár ez egy példaképtől egyáltalán nem követelmény... de hát mégiscsak lehetetlen nem észrevenni... hát, szóval... Áron nagyon szép. Egy szép emberpéldány. Kívül-belül. És mint ilyen, meglehetősen jó a közelében tartózkodni. Írom ezt tökéletesen ártatlanul, tisztességes férjezett, ámde nem vak asszonyként és vívóanyukaként. Szóval nagyon örültem, hogy vele indulhatott a szezon.

Kedvenc momentumom

Amikor 32:00 tájékán arról beszél, hogy nem kap mindennap szerelmeslevelet, mert hát ő nem egy Brad Pitt vagy Ryan Gosling... de azért elmeséli, hogy egy anyuka Facebook-üzenetben próbálja feleségnek ajánlgatni a lányát Áron számára. Az akció nem jött be, de tanulság van. Az anyukákkal vigyázni kell. 

4. Szulák Andrea, a fluxuskondenzátornő

Szulák Andreát az MTV szegény megboldogult Szabadság téri székházának aulájában láttam először élőben. Messziről figyeltem őt egy ideig a sajtos melegszendvicsem mögül, ahogy szélesen gesztikulálva magyaráz valakinek valamit, majd fölveszi a telefonját, és nevet hangosan, jellegzetes hangja betölti a kupolás helyiséget. Aztán, egy idő után, amikor elfogyott a melegszendvics, ő pedig letette a telefont, odamentem hozzá és bemutatkoztam. Úgy ölelt meg, mintha ezer éve ismernénk egymást – és emögött nem a sztárvilágban gyakran előforduló én is híres vagyok, te is híres vagy, akkor mi együtt vagyunk híresek és barátok hozzáállás húzódott meg, hanem egy meleg szív és egy elképesztően érzékeny lélek. Andit egyébként arról lehet a legbiztosabban felismerni, hogy körülveszi egy senki máséval össze nem téveszthető energiamező. Olyan ő, mint egy fluxuskondenzátor. Vagyis, fluxuskondenzátornő. Kivéve, hogy nem elrepít a jövőbe vagy múltba, hanem megállítja az időt. Ha vele beszélgetsz, semmi másra nem tudsz figyelni, olyan intenzív az élmény. Különös kihívást jelentett mellette a vezetés... neeem, csak viccelek. Az útra képes voltam azért figyelni – bár, mint a fönti fotón is jól látszik, előfordult, hogy nem volt egyszerű művelet. Volt a vendégem a tévés beszélgetős műsoromban is, de ott csak ő érezte jól magát, én sajnos nem. Így aztán eljött az ideje annak, hogy úgy is beszélgessek vele kamerák előtt, hogy mindketten jól vagyunk. Andi elképesztő volt most is. Nyílt, egyenes, tökéletlen, sebezhető, szókimondó – olyannyira, hogy engem, aki, ugye, Kormos Anetten edződtem, is meglepett egyszer-kétszer. Hú, nagyon üdítő volt úgy beszélgetni egy (nagyon) híres emberrel, hogy egy pici mázt sem éreztem a szavaiban. Ráadásul Szulák Andrea az egyike azon kevés tényleg országosan ismert hiteles médiaszereplő művészember, aki 52 évesen is releváns.

Kedvenc momentumom

24:51-nél kezdődik, és így hangzik: „Egy csomó mindenhez már nincs türelmem. Nincs türelmem a középszerűséghez, nincs türelmem a gonoszsághoz, nincs türelmem a gondolkodás nélküliséghez, nincs türelmem a közönyhöz, nincs türelmem a primitívséghez – és ezalatt ne műveletlenséget érts, mert arról senki sem tehet, hogy nem járhat egyetemre vagy nem olvas könyvet –, hanem a lelki primitívségre, az érzéketlenségre... Egyre jobban zavar a középszernek az előretolulása, egyre jobban zavar, hogy ez olyan magától értetődő, hogy ezért senki nem emel szót... tovább megyek, nem láttam olyat, hogy egy rossz előadás közben a közönség fölállt volna és kiment volna a teremből. Megtapsoljuk a szart is."

3. Hosszú Katinka

Hát, nem volt könnyű összehozni. És végül elkészíteni sem. Még bőven az olimpia előtt kerestük, akkor, amikor az úszószövetséggel kapcsolatos konfliktusa csak kezdődött. 2013-ban, a barcelonai világbajnokság után készítettem vele és Shane-nel egy nagyon jó hangulatú interjút, abban reménykedtem, hogy talán ők is emlékeznek erre... és hátha összejön. De végül nem jött össze, Katinka – el nem ítélhető módon – akkor már kizárólag az olimpiai felkészülésére koncentrált, és ha interjút adott, csak az úszásról beszélt, nem arról, ami a parton történik vele. Úgyhogy megvártuk a riói olimpia végét és újra „támadtunk”. Az – hál' istennek – viszonylag gyorsan kiderült, hogy Katinkáék ismerik és kedvelik a műsort, sőt, valamikor szívesen be is ülne mellém. Félsiker! De tényleg csak egy fél... ezután augusztustól október végéig ment a matek az időpontról. De végül meglett a nyerő dátum: november 16., szerda. Előző nap este épp vacsorát főztem otthon, amikor fölhívott Judit, a kolléganőm, aki a szervezésben segített, hogy nézzek rá Katinka Facebook-oldalára... de ne ijedjek meg, ugyan Katka lemondásra szólította föl Gyárfás Tamást, de a megbeszélt felvételt már nem fogja lemondani (hozzáteszem, megtehette volna, előfordult már ilyen a „praxisunkban"). Na, erre persze jól megijedtem. Aztán elkezdtem átstrukturálni a beszélgetést a fejemben, hiszen újságíróként az ember egyszerűen nem teheti meg a nézőivel-olvasóival, hogy egy nyilvánvalóan aktuális és fontos témára ne kérdezzen rá az interjúalanyánál. Akkor sem, ha az illető épp egy általa is nagyon tisztelt és kedvelt háromszoros olimpiai bajnok nemzeti hős. Másnap kettőkor még megnéztem az interneten Gyárfás sajtótájékoztatóját élőben, háromkor pedig fölvettem Katinkát az irodájuk előtt. Volt feszültség az autóban az első öt percben bőven. Főleg, miután majdnem beszorultam két parkoló autó közé, és ezzel párhuzamosan próbáltam Katinkát a fejleményekről faggatni – hiába. Katka hermetikusan lezárt, és az ötödik visszakérdezésemre sem volt hajlandó megnyílni. Elfogadtam a döntését, mert úgy éreztem – és a mai napig is úgy érzem –, hogy Hosszú Katinka sokkal érdekesebb és fontosabb az őt övező „botrányoknál”, Gyárfás Tamásnál, a Magyar Úszószövetség épp aktuális vezetőségénél, a sportpolitikánál és a nagy magyar nemzeti öntudatnál. Szóval ez volt az az interjú, amit romjaiból, sőt, a romok alatti árok legeslegmélyéről kellett visszahozni. Hogy sikerült kihozni Katinkát az Iron Ladyből, annak nagyon örülök. Az pedig, hogy – állítólag – nekik is tetszett a végeredmény, külön boldogság.

Kedvenc momentumom

Nem az első öt perc... ezt már kitalálhattátok. Hanem 15:15 környékén megkérdezem tőle, hogy akkor mi is volt az a bizonyos vállról lesöprő mozdulat, amit Rióban láttunk tőle, az első, hatalmas világcsúccsal megnyert aranyérme után, a kötélen ülve, és ő elmeséli, hogy bizony, jól láttuk. Az olimpia előtt néhány nappal, nyilván nem véletlenül időzítve, megjelentek cikkek róla és edző-férjéről, Shane Tusupról, amelyekben szanaszét szedték a kapcsolatukat. Ezeket ő mind olvasta. Mert Katinka figyeli a sajtót, és igen, olvassa a róla megjelent dolgokat, sőt a Facebook-oldalát is ő maga kezeli, amit tényleg nem tudom, mikor csinál, mert naponta hét-nyolc órát edz, meg közlekedik, eszik, alszik, vállalkozást vezet... Szóval ezek a cikkek, és minden, ami addig történt, úszószövetségestül, kislászlóstul, doppingvádastul, shanetámadásostul belement abba a kézmozdulatba. És a világcsúcsba.

2. Pál Feri atya, a papember

Pál Feri atyát régóta kedvelem, figyelem, olvasom. Az előadásaira nem járok, de több, az interneten elérhető anyagot meghallgattam már. Sőt, beleírtam őt a Húszezer éjszaka című regényembe is. Abba a regénybe, amelynek bevételeiből megalapítottam a WMN magazint. Szóval nem volt kérdés, hogy egyszer „Pálferit” is el kell vinnem magammal. Nagyon-nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet élőben, egy az egyben beszélgetni vele. És nem csalódtam. Beült az autóba, azt mondta: Hát, szia! és a teret azonnal betöltötte valami megmagyarázhatatlan derű és szeretet. Nem viccelek. Egy pillanat alatt megértettem, miért követik tízezrek ezt a szuggesztív, remek embert felekezettől, nemi hovatartozástól, anyagi helyzettől függetlenül. Olyan nyíltság és nyugalom áradt belőle, hogy minden olyan kérdést föl mertem tenni neki, amit előtte, tudván, hogy mégiscsak egy katolikus pappal beszélgetek, biztosan többször meggondoltam volna. Így esett szó arról, hogy hogyan beszélget Istennel, hogyan választotta ki őt a papi hivatás, és arról is, vajon nem fordult e elő vele, hogy megbánta a döntést, amiért papnak állt. Ő pedig lazán és mindenféle szűrő nélkül elmondta: dehogynem. Többször is... de ez már a kedvenc momentumom, úgyhogy ott folytatom.

Kedvenc momentumom

20:25-nél hangzanak el ezek a mondatok: „Én azt hiszem, elszúrtam az életem, és valószínű nem vagyok normális... Igen, négyszer éltem át ilyet. Volt, hogy nagyon mélyen, volt, hogy nagyon elhúzódóan, több éven keresztül éltem ebben, hogy hát ezt elszúrtam."

21:34-nél pedig ezek: „Mondtam magamnak, Feri, te nem vagy normális. Te egy 15 perces istenélmény miatt lettél pap? Ezért nem lesz feleséged? Ezért nem lesznek gyerekeid? Nem lesz családod? Hát hülye vagy? Megőrültél?"

Elképesztő hatással volt rám a tény, hogy valaki, akiről már a hivatása miatt is hagyományosan azt gondoljuk, hogy megingathatatlan hite van az útja helyességéről, bevallottan meginog néha. Hogy esendő. Hogy tökéletlen. És mindezt nem palástolni próbálja, hanem vállalja, mert az esendőségünk (is) tesz minket erőssé.

1. Kútvölgyi Erzsébet

Na, ehhez a beszélgetéshez másfél évig gyűjtöttem a bátorságot. Nem azért, mert Zsike olyan nagyon félelmetes lenne (nem az), hanem azért, mert mégis, hogy beszélgetsz azzal, akiről sokkal több mindent tudsz, mint ami a nyilvánosságra tartozna? Hogy beszélgetsz azzal a nyilvánosság előtt, aki születésedtől fogva ismer? Aki életed legfájdalmasabb pillanataiban ott volt, és fogta a kezed? Hogy ülteteted be magad mellé egy bekamerázott autóba a saját, Kossuth-díjas nagynénédet? Hát... így. Végül összeszedtem a bátorságomat, és felkértem Zsikét, hogy legyen az útitársam. Az egyetlen dolog, ami miatt egy percig sem aggódtam, az volt, hogy majd nem lesz mivel kitöltenünk ezt a bő fél órát. Zsike legendás történetmesélő a családban, szóval azt tudtam, hogy csak el kell indítani a dolgot, és onnan, ha más nem, hát majd csöndben maradok, és beszél ő kettőnk helyett is... Végül nem kellett csöndben maradnom, és noha az első három percben (a fönti, a fejemben zakatoló kérdéseknek köszönhetően) meglehetősen zavarban voltam – amit ő persze azonnal szóvá is tett, naná –, végül olyan beszélgetés kerekedett a közöttünk, amire életem végéig büszke leszek. 

Kedvenc momentumom

Ebből több is van, de az a pillanat, amikor Zsike arról mesél, hogy közös életünk talán legfájdalmasabb napját hogyan élte meg ő, hogyan ment be a színházba aznap, amikor édesanyámat, az ő húgát temettük, és amely nap egybeesett azzal a nappal, amelyet a nagyapám, az ő édesapja a halála napjául választott, szóval ez a pillanat az Elviszlek magammal történetének legmélyebben emberi és fájdalmas pillanata volt. Legalábbis nekem biztosan. A videóban 25:40 körül találjátok, de ne csak emiatt nézzétek meg. Ha csak egy valamit kérhetek így a listám végére, akkor legyen ez az egy. 

D. Tóth Kriszta