Ahogy arról még augusztusban beszámoltunk: a MICU kódnevű rohamkocsit – amit a legsúlyosabb esetekhez küldenek ki, és amiben kisebb életmentő beavatkozások is elvégezhetők – nyugdíjaztatni kellett: az engedélye tavaly év végén lejárt.

Egy új rohamkocsi ára 60–80 millió forint körül mozog, és félő volt, hogy ha a mentőautót, illetve annak mentőegységét fenntartó nonprofit cég nem tudja előteremteni ezt az összeget, akkor állami támogatás híján megszűnhet ez a fajta kritikus fontosságú és felszereltségű mentés hazánkban. Ezen pedig szó szerint életek múltak volna.

Ha ugyanis pár szóban kellene összefoglalni, milyen esetekhez riasztják ezt a különleges egységet: a reménytelen, súlyos esetekhez.

Ők azok, akik az országban egyedüliként képesek olyan feltételek mellett ellátni és szállítani a kritikus állapotban lévő betegeket, mintha egy intenzív osztályon lennének.

Mint azt tavaly megtudhattuk: a mentőegységet egy műszak, azaz tizenkét óra alatt átlagosan négy-hat esethez riasztják, és a MICU-ban kisebb beavatkozások is elvégezhetők. Olyanok, amiket egy normál mentőben nem csinálnak meg: mint például egy traumás sérült esetében a mellkasnyitást.

Annyi megmentett élet után tavaly ők szorultak segítségre, így gyűjtést indítottak

De közel sem volt biztos, hogy megmenekülnek.

Az elmúlt hónapok embert próbálók voltak a csapat számára, és ahogy Kovács Gáborral, ennek a különleges egységnek a mentőállomás-vezetőjével beszélgetek, hallom a hangján, hogy még mindig alig hiszi el: sikerrel jártak.

„Áprilisban indítottuk a gyűjtést: voltak intenzívebb időszakok, amikor egészen reményteli volt a helyzet, és passzívabbak is – utóbbiakat nehéz volt megélni, előfordult, hogy szó szerint a pánik határán voltunk amiatt, hogy mi lesz, ha nem járunk sikerrel. Én magam is csak akkor tudtam teljesen megnyugodni, amikor ott álltunk az újonnan beszerzett kocsi mellett Németországban, ahonnan az autót vettük. Addig nem is tudtam teljesen elhinni, hogy megmenekültünk” – mondja Gábor.

A 60 milliós célt az új autóra végül nem tudták elérni, de az összegyűlt 14-15 millió forintból be tudtak szerezni egy olyan pár éves, jó állapotban lévő modern kocsit, amivel most néhány évig – figyelembe véve a kocsi amortizációját, reálisan négy-öt évig – biztonsággal tudnak dolgozni.

Mint azt megtudtuk: kisebb családi vállalkozások és nagyobb cégek is bekapcsolódtak a MICU megmentésébe.

De a segítők között a legtöbben magánszemélyek voltak – közéjük tartoztak szép számmal a WMN olvasói –, illetve azok, akiknek az életét korábban a MICU-val mentették meg.

„A remény a megmenekülésre először akkor csillant fel, amikor a WMN-en lehoztátok a cikket arról, hogy bajban vagyunk – olyan mennyiségű támogató állt ugyanis mellénk, hogy akkor gondoltunk először arra, talán sikerülhet. A gyűjtés során nagyon megható üzeneteket kaptunk olyanoktól, akiken korábban mi segítettünk, de számomra az is emlékezetes eset, amikor egy nyugdíjas hölgy név nélkül írt, hogy most kapta kézhez a nyugdíját, amiből utalt nekünk. Nagyon jólesett az egész csapatnak, hogy így összefogtak értünk az emberek. Rettentően hálásak vagyunk – nem is gondoltuk volna.”

Gábor utóbbi mondatára összeszorul a szívem. Míg rengeteget beszélünk az ápolók, az orvosok megbecsültségéről, addig a mentősök munkájának elismeréséről vajmi kevés szó esik.

Ekkor értem meg, hogy a gyűjtés sikeressége szinte az első komoly elismerése volt a munkájuknak, amit hihetetlen hivatástudattal végeznek.

„Ez megerősített minket picit, hogy tényleg valami jó és hasznos dolgot csinálunk” – mondja Gábor végtelen szerénységgel.

De miért nem állami támogatásból érkezett a segítség?
Annak ellenére, hogy feladatellátásban a MICU az Országos Mentőszolgálathoz tartozik – tehát ők irányítják, küldik ki esethez a mozgó intenzív osztály egységét –, a mentőautót (amivel gyakorlatilag a mentőszolgálat gazdálkodik) egy külön, közhasznú nonprofit cég üzemelteti, tartja fenn. Ami ekként nem jogosult állami támogatásra. Ugyanígy van egyébként a többi speciális egység is: a gyerekmentők, a koraszülöttmentők, a mentőhelikopterek is általában alapítványhoz vagy nonprofit cégekhez tartoznak – és nem állami fenntartás alá. Az Országos Mentőszolgálat a feladatellátás után valami minimális összeget fizet nekik, de az elenyésző a havi költségeket tekintve. A mentőegységben dolgozók munkabérét az üzemeltető nonprofit cég állja, ahogy a fenntartási költségeket és a gyógyszereket is. Végeredményben támogatásokból próbálják fenntartani magukat.

Az újonnan érkezett MICU-val azóta már életeket mentettek

Az első esethez az újonnan beszerzett kocsival a kistarcsai Flór Ferenc Kórház Intenzív Osztályára kellett menniük, ahonnan egy nagyon rossz állapotban lévő beteget kellett szívműtétre átszállítani az Országos Kardiológiai Intézetbe – az ilyen kritikus állapotú betegek szállítása csak a MICU-val lehetséges.

„De ezen kívül sajnos rengeteg súlyos esethez riasztottak azóta.

Ott volt például egy fiatal kismama, akinek az Örs vezér téren volt egy terhességi rosszulléte, egy ájulása, miközben kürtőskalácsot evett – félrenyelte a falatot, és beállt egy fulladásos állapot. Nagyon hosszadalmasan, több mint egy órán keresztül küzdöttünk érte, négyszer kellett a helyszínen újraéleszteni, mire sikerült visszahozni” – meséli Gábor.

Hozzáteszi: ilyenkor, ha közterületi újraélesztésről van szó, a központból mindig a legközelebbi mentőautót küldik felszereltségétől függetlenül, hogy addig is elkezdődjön a mentés, és utána keresnek egy magasabb szintű mentőegységet. De mivel a MICU az Uzsoki Kórházban állomásozik, így a közelség miatt adta magát, hogy ők sietnek a fiatal nő segítségére. 

Mert lényegében erről szól a MICU sikeres megmentése: a biztonságról, hogy nagy baj esetén jó kezekbe kerülünk majd. Négy-öt évig – amikor ismét esedékessé válik egy újabb kocsi vásárlása – legalábbis biztosan. És hogy utána mi lesz, azt még nem tudni. Gáborék mindenesetre már most azon dolgoznak, hogy egy stabilabb jövőt tudjanak létrehozni a MICU-nak – és ezáltal azoknak is, akik bajba jutnak.

A képek forrása: MICU

Filákovity Radojka