A világhálóba mindenki belegabalyodik

Egy apró okostelefonnal a kezében mindenki átélheti a határtalanság érzését. Úgy tűnik, nincsenek határok, hiszen pár kattintással szinte minden információhoz hozzájuthatunk, amire szükségünk van. De tényleg ennyi hírre volna szükségünk? Vagy elég volna kevesebb is? A súlyosan romló memóriánk határozottan figyelmeztet arra, mennyire túlterheltek vagyunk. Erről is írtam egy cikket pont egy éve.

Kíváncsiságunk kielégíthetetlen, még a vécére is visszük a mobilunkat, folyton a neten lógunk, mégis ki vagyunk borulva azon, hogy a gyerekeink gyakorlatilag nem teszik le a kezükből a telefonjukat.

Pedig ők csak követik a tőlünk látott mintát.

Valódi önvizsgálatra van szükségünk ahhoz, hogy belássuk, mi magunk teremtettük meg a lehetőségét annak, hogy a gyerekeink teljesen függői legyenek a virtuális világnak, hiszen a saját kényelmünk érdekében mi is képtelenek vagyunk ellenállni a csábításnak, és hagyjuk, hogy a gyerekek a világhálón barangoljanak napestig.

Persze a net sokszor hasznos, mert összeköt például azokkal, akik távol élnek tőlünk és fontosak számunkra, miközben épp azoktól választ el bennünket, akikkel a legközelebb kellene lennünk egymáshoz, nevezetesen a gyerekeinktől.

Elképesztően rossz hatással van a folyamatos kütyüzés ránk, a kapcsolatainkra, az életünkre, de a gyerekeinkre még sokkal több veszély leselkedik. Érthető hát Maja Lunde kétségbeesett írása:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Maja Lunde (@maja.lunde) által megosztott bejegyzés

Maja Lunde író és anya felhívása 

(Patat Bence fordításában)

„A képernyőhasználat korlátozása közös érdekünk

Mindent csak mértékkel, tartja a mondás. Márpedig most betelt a mérték. A gyerekek és a fiatalok túlzott képernyőhasználata társadalmi kihívás, de ahelyett, hogy az egyes tanárok és szülők kényszerülnének harcot vívni a mobilozás ellen, össze kellene fognunk.

A diákok »átlagosan napi 6 óra 29 percet, azaz hetente összesen 45 és fél órát használják a mobiljukat« – írta Fredrik Øiestad egy Facebook-bejegyzésében, miután meggyőzte az osztályát, hogy számítsák ki, mennyi időt töltenek képernyők előtt.

Ősszel az egyik fiam a gimnáziumi osztályával egy ugyanilyen felmérésben vett részt, hasonló eredményekkel.

Az Ungdata által végzett országos vizsgálatok szerint a gyerekek és a fiatalok egyre több időt töltenek képernyők előtt, emellett azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok körében egyre gyakoribb a szorongás és a depresszió, illetve hogy a fiatalok többsége kevesebbet alszik, mint amennyire szüksége lenne.

Ezenkívül az utóbbi hetekben nagy teret kapott a figyelmünk csökkenéséről szóló vita, többek között Johann Hari Tönkretett figyelem című könyvének, a svéd oktatáspolitika módosításának, illetve azon egyetemi oktatóknak köszönhetően, akiknek a beszámolói szerint a diákok hosszabb szövegek elolvasására irányuló képessége aggasztóan gyenge.

A mobiltelefon szórakoztató gép, hasznos kommunikációs eszköz, könnyen hozzáférhető információforrás és sok tekintetben praktikus »izé«. Ugyanakkor számos kihívás elé is állít bennünket, ami különösen a gyerekeinket érinti.

Sokuk annyi időt tölt a képernyő előtt, hogy más tevékenységekre kevés marad. A mobilhasználat rossz hatással van a koncentrációs képességükre. Emellett számukra káros tartalommal találkoznak, továbbá kevésbé szociálisak, némelyikük pedig kedvetlenebb is, mint korábban.

Magunkat és gyerekeinket is belefullasztjuk a képernyőinkbe: az iskolai táblagépekbe, az okostévékbe, az iskolai számítógépekbe, a gamer PC-kbe, és ezekhez mind különböző viták és kihívások kapcsolódnak. De kezdjük a mobillal.

Ha mi – mint társadalom – pozitívan értékeljük, hogy a gyerekek és fiatalok egy teljes munkahétnyi időt töltenek el a mobiljukkal, és hagyjuk, hogy a szabadidejüket olyan nagy cégek irányítsák, amelyek elképesztő összegeket keresnek az általuk felhasznált időn, ráadásul számukra káros tartalmakat tárnak eléjük, akkor »nyugodtan engedhetjük«, hogy maradjon minden a régiben.

Ha azonban egyetértünk abban, hogy a gyerekeinknek nem így kellene élniük az életüket, akkor itt az ideje, hogy ezt kimondjuk és együttesen tegyünk valamit.

Bizonyítható ugyanis, hogy ezt sem az osztályok, sem a családok szintjén nem sikerült megoldani, ahogy a fiatalok egyéni szintjén, önszabályozás révén sem.

Célszerű azzal a fórummal kezdenünk, ahol a gyerekek és a fiatalok összegyűlnek: az iskolával. Először is állapodjunk meg abban, lehetőleg nemzeti szintű előírás révén, hogy a mobilokat az órákon és a szünetekben ki kell kapcsolni – nagyrészt egyikben sincs rájuk szükség. Másodszor, indítsunk aktív együttműködést az iskola és a család között, amelynek keretében a társadalom az iskolán keresztül szólít fel bennünket arra, hogy nemet mondjunk.

Anyaként azt szeretném, ha elvárásokat fogalmaznának meg velem szemben és kerek perec kimondanák: »Nektek, szülőknek gondoskodnotok kell arról, hogy a gyerekek tanulásra készen jöjjenek iskolába, és ahhoz, hogy készen álljanak, elegendő alvásra van szükségük (úgyhogy a hálószobában nincs mobiltelefon), egészségesen kell étkezniük, mozogniuk kell, és változatos életet kell élniük, amelynek más emberek is a részei.

A gyerekeknek ugyanakkor nincs szükségük arra, hogy az egész életüket a mobiljukon éljék, és nektek, szülőknek korlátoznotok kell a mobilhasználatot, és ügyelnetek kell arra, hogy a korhatáros ajánlásokat tiszteletben tartsák, lehetőleg az e célból elérhető számtalan alkalmazás révén.« 

A legtöbb szülő megtapasztalta már, mennyire megerőltető a képernyőidőért folytatott küzdelem, mert a gyerekek leginkább többet szeretnének belőle, mondván, hogy »senki más nem ilyen szigorú«, és »hiszen a mobilom az ébresztőórám«. Ám akkor lesznek nyomós érveink, ha tudjuk, hogy mellettünk áll az iskola és a társadalom – és lehetőleg a gyermekügyi miniszter, az egészségügyi miniszter és a tudásminiszter – is, illetve ha emellett tudjuk, hogy minden más gyerek képernyőidejét szintén korlátozzák.

A gyerekek és a fiatalok túlzott mértékű képernyőhasználata társadalmi kihívás, és a társadalmi kihívásokat közösen kell megoldani, nem pedig egyénileg. Ezért lenne célszerű véget vetni annak, hogy az egyes tanárok és szülők magányos harcot vívnak a mobilozás ellen – ehelyett össze kell fognunk.

A gyerekeinknek arra van szükségük, hogy közösen mondjunk nemet.”

Eddig tartott Maja Lunde írása, most pedig lássuk, mi a helyzet Magyarországon!

Minél később kezdenek el kütyüzni a gyerekek, annál kisebb az esélye a függésnek

Nekünk, szülőknek is tanulnunk kell a digitális élet kihívásait. Érdekes és rövid előadásában Bojti Andrea gyakorló klinikai gyerek-szakpszichológus kifejtette, hogy muszáj felülvizsgálnunk a saját szokásainkat, és bizonyos szabályokat is le kell fektetnünk már az egészen kicsi gyerekeinknél a képernyőhasználattal kapcsolatban.

Sokféle viselkedészavarra vezethető vissza a túlzott mobilhasználat, és minél kisebb egy gyerek, aki magára marad egy okoseszközzel, annál nehezebb lesz a későbbi függést megakadályozni. ITT is olvashatsz erre vonatkozó elkeserítő adatokat.

Ebben az angol nyelvű tanulmányban is sok szó esik arról, hogy

az a leghatásosabb megelőzés, ha nem hagyod magára a gyerekedet semmilyen kütyüvel, és az a legjobb, ha te magad vezeted be őt a digitális világba, majd közös szabályok alapján, szigorú időkorláttal, és gyerekzárral látod el az eszközt, ha már nagyobb, és egyedül is tud játszani vele.

A KSH adatai szerint, a magyar háztartások 91 százalékának van világháló-elérése, és 2021-ben a magyarok 93 százaléka csaknem naponta használta az internetet. 

Az eNet kutatásai szerint pedig 2022-ben 6,2 millióan használtak Magyarországon mobiltelefont, ebből hatmillióan interneteznek is rajta, és 78 százalékuk főként böngészésre, üzenetküldésre, valamint az időjárás-előrejelzésre vette igénybe.

Az appok megjelenése óta ha lehet, még sokkal több időt töltünk a telefonunkkal, egy telefonos cég felmérése egyenesen azt állítja, hogy a nők ötöde napi hét óránál is többet mobilozik.

A nomofóbia (rettegés attól, hogy mi lesz velünk a telefonunk nélkül) egyre nagyobb méreteket ölt, minden ötödik magyar pedig állítólag telefonfüggő.

ITT tippeket is olvashattok arról, hogyan csökkenthetitek a mobilozást. 

A tinédzserek rosszkedve is összefüggésben van azzal, hogy túl sokat használják a telefonjukat, és az iskolán kívül, sőt, sokszor azon belül is kizárólag virtuálisan kommunikálnak egymással.

A tiltás nem megoldás?

Maja Lunde azt indítványozta, hogy az iskolákban csak szabályozott keretek között használhassák a diákok a mobiljukat, EZ az összefoglaló írás is erre a következtetésre jutott egy tanulmány alapján.

Az ELTE Alfa Generáció Laborja egyenesen azt állítja, hogy a sokat mobilozó gyerekek agya még a képeket sem úgy dolgozza föl, ahogyan azoké a kortársaké, akik sokkal kevesebb időt töltenek a digitális térben. Jelenleg is folyik náluk többféle kutatás, ezekre akár ti is jelentkezhettek, ha kíváncsiak vagytok arra, hogy a saját gyerekeiteket mennyire befolyásolják a digitális eszközök.

Ha van benned szorongás azzal kapcsolatban, hogy a gyereked függővé válik, ebben a cikkben 15 olyan tippet gyűjtöttek össze, amelyek segíthetnek megelőzni az addikciót.

Állandó szerzőnk, Miklya Luzsányi Mónika még egy könyvet is írt a témában: Mit tegyek a kütyüre kattant gyerekemmel? Érdemes elolvasni, és megszívlelni a tanácsait.

Összességében elmondhatjuk, hogy minél inkább bevonod a gyerekedet a családi életbe, minél több értelmes közös programot csinálsz vele, és minél kevésbé engeded el a kezét a virtuális térben, annál nagyobb lesz az esély arra, hogy őt nem szippantja be a világháló, amelybe tudjuk, mennyire könnyű belegabalyodni. 

A saját telefonom azt jelezte legutóbb, hogy naponta átlagosan két órát és hét percet töltök vele, ez két perccel több, mint az előző héten volt. Szóval sajnos nekem is van hová fejlődnöm!

De azért vannak jó megoldásaim a netfüggőség ellen: ha például Maja Lunde könyveit olvasom, soha nem jut eszembe, hogy ránézzek a mobilomra.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

Both Gabi