Kezdjük a kiindulópontként szolgáló kísérlettel, ami oly nagy népszerűségnek örvend mostanában a közösségi oldalakon. Nem véletlen, hogy ennyire felkapták, és ilyen élénken vitatkoznak róla: a két évtized alatt felnőtt egy olyan generáció, amely sokkal nyíltabban beszél a gender témaköréről, és jóval szélesebb körű ismeretei is vannak róla.

Úgyhogy most arra kérnék tisztelettel mindenkit, akinek máris eltorzul az arca a gender szót olvasva, hogy vegyen egy nagy levegőt. Ebben a cikkben nem lesznek nemváltó óvodások, nem akarunk egyetlen fiúból se lányt csinálni (és fordítva sem).

Viszont ha higgadtan végignézzük a szóban forgó kutatások eredményeit, közelebb kerülünk a szó valódi, nem politikai eszközként használatos jelentéséhez. És ebből, mondjuk, származhat egy csomó jó dolog is.

Tíz gyerek, nulla felnőtt, egy ház

Lássuk tehát az ominózus kísérletet! Tíz-tíz gyereket költöztettek be egy házba, ahol egy hetet kellett eltölteniük felnőtt felügyelet nélkül (talán úgy pontosabb: felnőtt közbeavatkozás nélkül, hiszen a stáb természetesen kívülről figyelte, mi zajlik odabent). Tíz fiú, tíz lány – a cél az volt, megnézzék, mi történik, miként viselkednek, hogyan alakul a csoportdinamika, mennyire képesek ellátni magukat a bentlakók.

A szabályok a következők voltak:

  • a gyerekek valamennyien 10-12 évesek voltak, korábban nem ismerték egymást;
  • felnőtt csak vészhelyzetben avatkozott be a házban történő dolgokba;
  • a gyerekek rendszeresen találkozhattak a szüleikkel a kísérlet ideje alatt;
  • mindannyiuknak részt kellett venniük egy főzőtanfolyamon, mielőtt beköltöztek.

Az eredmény letaglózó volt.

A fiúknak három nap sem kellett, hogy a csapat kettészakadjon, és a szerintük legfurcsábban viselkedő kisfiút bullyingolni kezdjék, miközben egyébként a két csapat is rivalizált egymással. Főzés helyett szénsavas üdítőkön és reggelizőpelyheken éltek, a lakásban elképesztő pusztítást végeztek.

A lányok eközben táblázatot gyártottak, és felosztották egymás közt a tennivalókat – akadt, aki főzött, más szépségszalont hozott létre a többieknek, megint más desszertet készített, és alapvetően (noha itt is akadt azért feszültség, veszekedés is) ártalmatlan tevékenységekkel ütötték el az időt. Ebédidőben szépen leültek az asztalhoz mindannyian, a lakást pedig nagyjából rendben tartották és kidekorálták.

Tényleg ennyire különböznének egymástól?

A kísérlet végén már két évtizeddel ezelőtt is könnyű volt levonni a következtetést: mást várunk el a fiúktól és mást a lányoktól. Míg előbbieknél nem vagy sokkal kevésbé büntetjük a deviáns viselkedést, az utóbbiakat sokkal szigorúbb szabályok szerint fegyelmezzük (de hát a fiúk már csak ilyenek vs. lány létedre hogy viselkedhetsz így?!).

Nem nehéz azt sem megsejteni az eredmények mögött, hogy a lányokat sokkal nagyobb gyakorisággal és már korábban vonják be a háztartási munkákba, és a mai napig tartja magát az az elvárásrendszer, hogy egy nő legyen jó háziasszony – míg a férfiaknál még csak bocsánatos bűnnek sem számít, ha azt sem tudják, hol kell bekapcsolni a mosógépet.

Nemrég tarolta le a közösségi médiát az a videó is, amelyben random emberektől kérdezik meg az utcán, milyen elvárásaik vannak a párjukkal/leendő párjukkal szemben.

Egy fiatal férfi erre halálosan komolyan, anélkül, hogy fennakadna a saját logikai hibáján, kijelenti:

„Fontos, hogy tudjon rendesen főzni, mosni és takarítani, mert én egyiket sem tudom ezek közül.”

Pfff. Oké.

No, de vissza a gyerekekhez!

Nagy-Britannia tényszerűen az egyik legnyitottabb, és a genderetikusságra leginkább törekvő állam a világon, így aztán végső soron érthető, ha az emberek abban az illúzióban élnek, hogy ebben a témakörben minden a legnagyobb rendben van. Igaz, nálunk is az a mondás, hogy az egyenjogúság már rég megvalósult, nincs miért harcolnunk.

Harcról, mondjuk, valóban nem is lesz most szó, olyan apró, gyakran nüansznyi dolgokról, amelyek odáig vezetnek, hogy a gyerekek viselkedésében ekkora különbség mutatkozik tíz-tizenkét éves korukra, annál inkább.

Ebben benne vannak a szülők és a családtagok, rokonok, a nevelők, gondozók – és a teljes társadalom, a reklámoktól a tankönyvekig. Így együttesen szocializáljuk ugyanis a gyerekeinket a nagyon is létező sztereotípiák szerint.

Erre pedig egy másik, szintén évekkel ezelőtti kísérlet még azt is rádöbbentheti, aki szerint ezen a legeslegjobb világon minden a legeslegjobban van. A számokkal ugyanis nehéz vitatkozni. 

A BBC Can Our Children Go Gender Free? című, kétrészes dokumentumfilmje egy hathetes vizsgálatot követ nyomon. Fontos: az eredeti cím nem azt akarja sugallni, hogy a biológiai nemet kellene felszámolni, hanem azt jelenti: lehetnek-e a gyerekek a társadalmi nemi elvárásoktól szabadok. 

Dr. Javid Abdelmoneim arra keresi a választ, tetten érhetők-e a gendersztereotípiák a gyerekek iskolai teljesítményében, önértékelésében – és ha igen, akkor javít-e ezeken az, ha gendersemleges környezetet teremtünk a számukra.

A kutatás egy egyhetes felméréssel indul, amely során a gyerekek érzelmi, verbális és egyéb kompetenciáit vizsgálták. Az eredmények döbbenetesek voltak.

  • A lányok jelentősen alulértékelték a saját tudásukat, teljesítményüket.
  • A fiúk ezzel szemben jelentősen felülértékelték, a legtöbbjük például nemes egyszerűséggel úgy jellemezte magát: a legjobb.
  • Amikor azt kérték, jellemezzék a felkínált szavak segítségével magukat, a lányok többségében a külsejükre vonatkozó szavakat választottak (csoda, ha csecsemőkoruk óta úgy dicsérgetjük őket, hogy jaj, milyen szép, milyen csinos stb.?).
  • Már ilyen kis korban is akadt olyan lány, aki csúnyának titulálta magát.
  • A fiúk súlyosan alulteljesítettek abban a feladatban, amelyben egy-egy érzelem mellé kellett rokonértelmű szavakat sorolniuk: többen egyáltalán nem tudtak ilyeneket mondani, míg a lányok ugyanebben a feladatban remekül helytálltak.
  • Amikor azt kérték a gyerekektől, a saját érzelmeikről beszéljenek, a fiúk többsége csak a dühöt volt képes leírni.

Ennél csak azt volt elkeserítőbb látni, hogy a kísérletben szereplő, egyébként szuperkedves és rendkívül együttműködő tanár maga sem vette észre, hogy a fiúkat automatikusan „mate”-nek, a lányokat meg „love”-nak szólítja (előbbihez talán a „haver, pajtás” kifejezések állnak a legközelebb magyarul, az utóbbihoz, talán a „szívem”). 

Apropó, „love”: ennek a tényleg mikroméretű apróságnak a jelentősége pompásan megérthető egy szintén mostanában virálissá vált videóból, amelyben Sir Ian McKellen réveteg tekintettel magyarázza, miért szeret olyan nagyon Manchesterbe érkezni: mert ott még a taxisofőröknek is az a szava járása, hogy „love”. 

„Manchester. Ahol felnőtt férfiak szívemnek szólítják egymást. Azt hiszem, ha mindannyian így tennénk, a világ sokkal jobb hely lenne, nem igaz?”

Dehogynem, Sir, dehogynem.

Változni és változtatni nem könnyű

A BBC kísérlete során kiviláglott, mennyire mélyen gyökereznek a gendersztereotípiák, mindjárt az elején azonban egy nagyon fontos tényt közöltek, hogy még véletlenül se lehessen egy legyintéssel letudni az eredményeket:

A kisfiúk és a kislányok agya csak egészen kis mértékben mutat eltéréseket. Nem igaz, hogy strukturálisan másképp épülne fel az agyuk.

Ezt egy agykutató magyarázza el és mutatja meg a filmben.

De akkor miért válik szét ennyire a viselkedésük mindössze néhány év leforgása alatt?

Erre is megkapjuk a választ a szakértőtől: 

a kislányok és kisfiúk agya kezdetben ugyan nem különbözik jelentősen, az agy rendkívül könnyen alakítható, fejleszthető szerv. Annak pedig, hogy miként fejlődik a kislányok és kisfiúk agya, a társadalom kezében van a kulcsa. Körülbelül hétéves korra körvonalazódik egy gyerekben, mit várnak el tőle a neme alapján.

Ha valamiért egy kislányt rendszeresen büntetnek (mert nem illik lány létére így viselkednie a beidegződések szerint), míg a fiúk esetében ugyanarra csak legyintenek (mert hát a fiúk már csak ilyenek), nyilvánvaló, melyikük fogja abbahagyni, és melyikük bátran folytatni a dolgot. Ha egy kislány folyton azt hallja valamiről, hogy az fiús, akkor elbizonytalanodik abban, szabad-e azt neki csinálnia, használnia, élveznie – és fordítva. Ráadásul a fiúk esetében konkrétan sértésként szokták használni a „lányos” jelzőt, mintha az, hogy valaki lány, már önmagában szégyenteljes dolgot jelentene. 

A dokumentumfilmben látható, hogy amint a gyerekek elveszítik a kapaszkodóikat (tudniillik kipróbálnak a másik társadalmi nemre vonatkoztatható dolgokat, például a fiúk balettoznak), elbizonytalanodnak. Akad, akiből ez félelmet vált ki, s mivel láttuk, hogy a fiúk nemigen képesek árnyaltan megfogalmazni az érzelmeiket, dühössé válnak. 

Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük a párhuzamot a felnőtt világban zajló dolgokkal: a férfiak elbizonytalanodása a saját szerepüket és a velük szemben megfogalmazott igényeket illetően jelentős méretű dühöt szült már eddig is. Vajon nem gyerekkorban kellene inkább kapaszkodókat adnunk, elmagyaráznunk, hogy nem szégyen az érzelmeinkről beszélni, sőt megélni őket?

Vajon nem az volna a működőképes megoldás, hogy a gyerekeket megtanítjuk arra, hogyan gondoskodjanak magukról – de mindannyiukat? Hogy a fiúk is legyenek képesek majd háztartást vezetni, a lányokat pedig ne korlátozzák mindenféle ostoba tévhitek arról, hogy butábbak, kevésbé sikeresek, mint a fiúk?

Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvében (amely telis-tele van mellbevágó statisztikákkal a nők társadalmi egyenlőtlenségéről) olvasható, hogy még azokkal a nőkkel szemben is, akik a saját tudományterületükön magas szintre jutnak, a férfiakhoz képest sokkal nagyobb a nyomás, hogy az alacsonyabb presztízsű tanítással foglalkozzanak, nem pedig a magas presztízsű kutatással.

  

Mindez – ne legyenek kétségeink – a legkisebb kortól indul

Erre pedig egy nagyon egyszerű kísérletet hoztam végszóként a dokumentumfilmből. Pánikra semmi ok, itt sem nemváltásról van szó, csupán arról, hogy felcserélték egy totyogós korú kisfiú és kislány öltözékét, majd leültették a gyerekeket külön-külön egy játékokkal teli játszószőnyegre.

A kísérletben részt vevő felnőtteknek azt mondták, hogy a kisfiú kislány (és fordítva), és arra kérték a felnőtteket, játsszanak a gyerekekkel.

A felnőttek az álkislánynak csupa rózsaszín, plüss, cuki játékot adogattak, a kisfiúnak csörgőket, kékes árnyalatú, logikát fejlesztő játékokat.

A kísérlet végén a felnőtteket szembesítették azzal, hogy önkéntelenül is a gender-előítéletek alapján válogattak, s lerántották a leplet a csalásról: mindannyian döbbenten látták be, tudattalanul is mennyire befolyásolták őket a társadalmi berögződések.

Úgy érzem, az első kísérlet feletti szörnyülködés helyett inkább ezzel kellene foglalkoznunk: hogyan tudjuk tetten érni az előítéleteket (akár a saját viselkedésünkben is), és odafigyelni arra, hogy a gyerekek úgy nőhessenek fel, hogy egyikük későbbi boldogulását se befolyásolja az a sok ostobaság, amivel nap mint nap traktáljuk őket. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / cglow

Csepelyi Adrienn