Nem aludtam jól aznap éjjel. Órákig hánykolódtam egy kifizetetlen számla miatt, és mire megnyugtattam volna magam, már jöttek az újabb nyomasztó gondolatok, mintha mohó szorongásom alig várta volna, hogy legyen mivel táplálnia magát. Eszembe jutott, hogy a kamrába bepasszírozott kartondobozokat még mindig nem vittem le a pincébe, és hogy sürgősen rendbe kellene tenni az erkélyt. Az egynyári virágok szottyadtan lógnak ki a balkonládákból, mint valami hatásos, de nem túl kreatív részletei egy elmúlást szimbolizáló művészi installációnak. Így jött el a reggel.

Az olvasószemüvegemet szokás szerint elfelejtettem magammal hozni este a hálóba, így kicsit nehézkesen próbáltam kisilabizálni az ELTE honlapjának tájékoztatóját, amit Szilvia küldött át még az éjjel Messengeren. Végül sikerült. A szöveg szerint mától pszichológus vagyok. Hmm. Visszateszem a telefont az éjjeliszekrényre, és próbálom megfejteni, mit érzek. December 24-e van egyébként.

Nem így képzeltem egy meglehetősen hosszú út végét

1998-ban jutott először eszembe, hogy talán pszichológiát kellene tanulnom, de akkor még egy középfokú angol nyelvvizsga volt a beugró a felvételihez, és nagyon távol álltam attól, hogy megszerezzem. Gyenge tanáraim voltak a gimiben, általánosban pedig németet tanultam. Ahhoz sem volt túl nagy affinitásom, de azért nyolc év után már ragadt rám valami. Angolból csak annyi, amennyit magamtól felszedtem barátoktól, filmekből, dalszövegekből. Azt, hogy a pszichológia tudományának műveléséhez legtöbbünknek szüksége van egy erős angol nyelvtudásra, már akkor sem kérdőjeleztem meg, és máig sem teszem. Szóval inkább mentem az újságírás irányába (nem mintha bánnám). Aztán pár év múlva, amikor fél évig pszichológiát is kellett tanulnom az egyetemen, újra elfogott a vágy, hogy mélyebben beleássam magam. Csak akkor már volt egy kijelölt utam, amiről nem akartam letérni.

Ekkor már 2002-t írtunk, a diploma átvételéhez kötelező volt legalább egy nyelvvizsga megszerzése is. A törvényt azért hozták, mert az ország lakosainak nyelvtudása tragikus volt, és úgy gondolták, ha nyelvtudáshoz kötik a diploma megszerzését, akkor tíz–húsz év alatt kinevelődik egy nyelveket beszélő, diplomás értelmiségi réteg.

Akkor volt középkorú egy olyan nemzedék – és fiatal felnőtt egy másik –, amelynek tagjai az iskolában nagyrészt kizárólag oroszt tanultak, amit már csak ezért is utáltak, és dacból igyekeztek nem elsajátítani.

Persze az akkori húszas-harmincasok közül már sokan beszéltek angolul is, illetve más nyelveken – az én egykori gimis osztálytársaim közül többen letették a német nyelvvizsgát is –, de korántsem volt kirívó az én esetem, aki diplomaszerzés előtt egy évvel kapott észbe, hogy hamarosan kell majd egy nyelvvizsga is. És mondom, az ország emellett tele volt nyelveket nem beszélő felnőttekkel, amiben a társadalom alapvetően semmi kirívót nem talált, hiszen ez volt a megszokott. Azt tudtuk, hogy bizonyos munkák végzéséhez elengedhetetlen az idegennyelv-ismeret, de az egészen új megközelítés volt, hogy a diploma megszerzésének ezentúl ez egyenesen feltétele lesz. Akkor is, ha gépészmérnök, zongorista vagy tájépítész szeretne lenni valaki. 

 

Nyelvvizsga okosba'

A szerencsésebb diákoknak már a gimiben jó tanárjuk volt, vagy pedig eleve érdekelte őket annyira egy nyelv – jellemzően az angol –, hogy maguktól megtanulták. Más részük – ahogy én is – felfogta, hogy kénytelen megszerezni a nyelvvizsgát, különben nem kap diplomát, így időt, pénzt és energiát fektetett a tanulásba.

Aztán voltak, akik ügyeskedni próbáltak: egyszerűbb nyelvet vagy vizsgát választottak, vagy csaláshoz folyamodtak. Szépen lassan komplex rendszer épült ki arra, hogy így vagy úgy elősegítsék, hogy a diákok nyelvvizsgához jussanak. Egy idő után szerintem mindenki elfelejtette, hogy a cél a használható és tartós nyelvtudás, és nem a papír megszerzése lenne. Gombamód szaporodtak a nyelviskolák, az óradíjért dolgozó magántanárok degeszre keresték magukat, és szépen lassan egyre több különutas nyelvvizsgaközpont kapott akkreditációt, amelyek közül a többség arról volt híres, hogy egyszerűbb náluk a vizsga, mint a rettegett „Rigó utcai”. Én magam egy remek tanárnál tanultam, de mi is a nyelvvizsgára felkészítő könyvet bújtuk folyton, és a cél a típusfeladatok megismerése volt.

Szerintem azóta sem kellett soha használnom a hivatalos levél formulát, és ma már azt is kétlem, hogy egy született brit huszonéves ismeri azt. Szóval így vagy úgy, de a többség kénytelen volt megugrani ezt a lécet, ha kézhez akarta kapni az oklevelét.

Öt évvel később azonban szinte kizárólag annak volt használható nyelvtudása, akiknek ez kellett a szakmájához, vagy aki nemcsak a nyelvvizsgáért tanult nyelvet, hanem mert érdekelte. Ezen nyilván senki sem csodálkozik. Ha valamilyen készséget nem használunk aktívan, az el fog kopni. Ez teljesen természetes dolog, bárki tapasztalhatta már életében, és nem csak nyelvekkel kapcsolatban.

Na de ha nem használjuk, akkor végső soron egyáltalán miért van rá szükség?

Akinek a szakmájához egyértelműen kell a nyelvtudás, az papírok nélkül is beszélni fog az adott nyelven. A többiek vagy elbliccelik a dolgot, például nem tartanak lépést a szakmájukat illető nemzetközi trendekkel, nem követik az idegen nyelvű szakirodalmat, vagy igazából nem is értik, miért kellene a magyaron kívül bármilyen egyéb nyelvet beszélniük, hiszen egyre kevésbé van lehetőségük utazni, nem vegyülnek az itt élő külföldiekkel, nem szeretik a feliratos filmeket, mindegy nekik, hogy kedvenc popsztárjuk pontosan miről is énekel, ha pedig a munkájukban néhanapján kapcsolatba kerülnek magyarul nem beszélőkkel, azok végül kézzel-lábbal úgyis elmondják majd nekik, amit akarnak.

Szóval azt hiszem, hogy azok az emberek, akikben megvan a belső motiváció arra, hogy nyelveket beszéljenek, fognak nyelveket beszélni, a többieket pedig egy vagy két középfokú nyelvvizsga hosszú távon nem fogja ehhez közelebb vinni.

Szóval nemcsak az a kérdés kikerülhetetlen, hogy miért olyan gyatra a nyelvoktatás a magyar általános és középiskolákban, hanem az is, hogy „Európa szívében” miért nincs motivációja az embereknek idegen nyelveket beszélni?

Diploma vagy nem diploma?

Amikor tavaly nyáron két szakdolgozat megírása és megvédése után a kánikulában kitámolyogtam az Izuból (azaz az ELTE PPK Izabella utcai épületéből), nagyon szerettem volna azt érezni, hogy pszichológus vagyok. Akkor csapódott le bennem az elmúlt tizenegy év minden küzdelme, kihívása, sikere. Az a rengeteg energia, amit befektettem, az a sok élmény, ami a tanulás közben ért, az emberek, akiket megismertem, az út, amin néha lelkesen, néha fejemet leszegve, fogamat összeszorítva meneteltem, miközben baromira nem tudtam elképzelni, hogy egyszer vége lesz.

Annyi mindenen keresztülmentem, de még mindig nem érdemeltem ki a diplomámat. Hiába volt ugyanis akkor már egy angol felsőfokú nyelvvizsgám, a pszichológia szakon még egy középfokú is kellett. De ez az utolsó lépés, ez a hiányzó láncszem rettentően idegesített. Nem kihívásnak éreztem, hanem borzasztó és értelmetlen nyűgnek. Púpnak a hátamon. Úgy gondoltam, értelmetlenül szívat egy olyan rendszer, amelynek elvileg az a célja, hogy használható nyelvtudása legyen a magyar diplomásoknak – miközben nekem már rég megvan a belső motivációm a nyelvismeret megszerzésére és ápolására, angoltudásomat pedig – melynek szintje tökéletesen megfelel arra, hogy a munkámat végezzem – nap mit nap használom.

Nem kerestem a kibúvókat – nem is nagyon lett volna kibúvó –, de húztam-halasztottam a dolgot

Akkorra már elhatároztam, hogy a többi nyelvhez képest általában tizedannyi idő alatt elsajátítható eszperantót fogom választani. Novemberben, az utolsó pillanatban, bele is vágtam. Többen megkérdezték tőlem, hogy miért nem használom ki a lehetőséget (!!), hogy egy „rendes” nyelvet tanuljak meg középfokon. Hiába mondtam, hogy ez rengeteg pénzembe és energiámba kerülne, az időről nem is beszélve, a végeredmény pedig az lenne, hogy ha két–három évente eljutnék, mondjuk, Olaszországba, akkor öt mondatot tudnék is váltani egy helyi lakossal, mielőtt átváltanánk angolra. Aztán egy idő után teljesen elfelejteném nem használt nyelvtudásomat, ahogyan annak idején a németet.

Egyébként pedig eszperantót tanulni egyáltalán nem rossz, és legalább annyi értelme van, mint bármely más olyan nyelvet megtanulni középfokon, amit az ember sem a munkájában, sem a magánéletében napi szinten nem fog használni.

Ilyenkor ugyanis elsősorban maga a tanulás, a tudáselsajátítás az öröm, és nem az eredmény

Eszembe jutott az az ember, aki évtizedekkel ezelőtt a Friderikusz show-ban fellépett azzal, hogy egy csomó nyelvből volt középfokú vizsgája. Már akkor azon gondolkodtam, hogy ha ezt a sok befektetett energiát csak az angolra és a németre fordította volna, már eredetiben olvashatna Thomas Mannt és Hemingway-t – de közben meg számára nyilván nem a valóban használható nyelvtudás volt a cél, hanem a tanulás öröme. 

 

Szóval ezt az örömet az eszperantó mindennél jobban megadja, ugyanis mesterséges nyelv, tehát logikus és következetesen felépített, tele remek kis egérutakkal. És igen, van belőle felsőfok is, és van irodalma, költészete. Vannak eszperantóközösségek és van eszperantó couchsurfing is – vagyis világszerte ingyen vendégül látják egymást a Pasporta Servohoz tartozó emberek.

Azt hiszem, tartozom annyival, hogy ezt leírjam, ugyanis nagyon aggódom most a Magyarországon működő eszperantó nyelviskolák és nyelvtanárok miatt. Éppen azért, mert itthon úgy tűnik, a legerősebb motiváció a nyelvtanulás mögött a papír megszerzése volt. Láthattuk, hogy ennek önmagában nem sok haszna volt a konkrét nyelvtudásra nézve, maximum jó sok pénzt lehetett elkölteni a vizsgaelőkészítőkre és a vizsgákra. Az igényes munkáltatókat évek óta nem érdekli már a papír, csak a konkrét tudás. És arra az adott nyelven fognak rákérdezni a felvételi beszélgetésen.

Szóval aki most keseregni fog a törvényi változások miatt, az gondolkodjon el azon, pontosan miért is kesereg. Hogy mit oldott meg eddig a nyelvvizsga megkövetelése?

A koronavírus hatására adott nyelvvizsga-amnesztia, illetve a mostani kétségtelenül igazságtalan azokkal szemben, akik még kénytelenek voltak megfelelni a mára már eltörölt követelményeknek. Szomorú vagyok azok miatt a csoporttársaim miatt, akik tavaly nyárig adott esetben komoly erőfeszítések árán megszerezték a második nyelvvizsgájukat is, míg én, aki éppen emiatt nem tudtam akkor megszerezni a diplomámat, most már vizsga nélkül is megkapom az oklevelet.

Ebben a kontextusban ez valóban igazságtalan

Szerintem ugyanakkor eleve igazságtalan volt az, hogy a pszichológia szakon például két nyelvvizsga kellett, és az sem érdekelt senkit, hogy sokunknak felsőfokú angolja volt. A törvény nevében tehát nálunk jobban járt az, akinek egy középfokú angol és egy középfokú spanyol nyelvvizsgája volt, miközben ezzel a tudással nagyon meggyűlik a baja a pszichológia – nagyrészt angol nyelvű – szakirodalmával.

A legnagyobb igazságtalanság azonban az volt, hogy nagyon kevés egyetem oktatott csak azért nyelvet, hogy a diákok megszerezhessék a nyelvvizsgát – tehát tulajdonképpen az egyik – ha nem a – legnehezebb követelmény teljesítéséhez, amely a diplomához kellett, sok egyetem semmilyen segítséget nem adott a diákjainak. Ez teljesen nonszensz.

December 7-én megszavazta a parlament azt a törvénymódosítást, amely kimondja, hogy 2023 szeptemberétől már nem követeli meg az állam a nyelvvizsgát a diplomához, egyben pedig azoknak, akik már korábban letették a záróvizsgát, de csak ez hiányzott a diplomához, ugyancsak kiadja „bennragadt” oklevelét.

A módosítás némileg félreérthetően volt megfogalmazva

És valamiért két hétig nem jelent meg a Magyar Közlönyben, így én végül már meglehetősen beszűkült tudatállapotban voltam. Valahogy akkor értettem meg, hogy micsoda istentelen szívás lett volna májusig heti nyolc–tíz órában eszperantót tanulnom, aztán sikeresen nyelvvizsgáznom. Munka, gyereknevelés és gyakornokoskodás mellett. Ráadásul a korábbi amnesztia miatt ez már valóban csak olyan kevés ember érintett, hogy a média nem igazán foglalkozott vele, és sok újság sem pontosan értette a furán megfogalmazott szöveget.

  

Egykori csoporttársammal és egy velem egy cipőben járó kedves lánnyal, akit az ügy kapcsán az interneten ismertem meg, forródróton tartottuk egymásban a lelket, és jogász ismerőseink segítségével elemezgettük a lehetséges kimeneteleket. Karácsony reggelén aztán kiderült, hogy lesz egy pluszajándékunk a fa alatt.

A későbbi évfolyamok esetében az egyetemeknek kell oktatniuk azt a nyelvet, amely az „adott szakterület műveléséhez” szerintük szükséges, és ők akár a nyelvvizsgát is kérhetik. Az állam, úgy tűnik, kiszállt a buliból.

A mostani törvénynek nyilván lesz jó és rossz vonzata is. Sok minden át fog rendeződni: szinte biztos, hogy több nyelviskola és nyelvvizsgaközpont bajba kerül majd, és jóval kevesebben lesznek azok, akiknek papírjuk lesz a nyelvtudásukról. Aki szerint azonban pusztán emiatt romlani fog a magyarok nyelvtudása, az szerintem megint nem látja a lényeget, amiről fent már hosszan írtam.

Ehhez természetesen még az is hozzátartozik, hogy a magyar közoktatás összeomlóban van, és hogy a magyarok átlagos egyéni felelősségvállalása döbbenetesen alacsony. Mi egészségügyi szűrővizsgálatokra is csak akkor megyünk, ha ránk parancsolnak – illetve inkább akkor sem –, rengeteg alkoholt fogyasztunk, sokat dohányzunk és átlagosan kábé tíz magyarból hat elhízott vagy túlsúlyos. Így szinte nyilvánvaló az is, hogy bizony lesznek olyanok, akik az új törvény hatására nyelvet sem fognak tanulni, hiszen nem kötelező. Csak hát egy normálisan működő országban ez egyszerűen nem érné meg nekik. Szóval elsősorban a közoktatásnak, és a külső és belső igényeknek lenne fontos változnia ahhoz, hogy javuljon a magyarok nyelvtudása. Ebből a buliból pedig az államnak nem kellene kiszállnia. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SEAN GLADWELL

Kerekes Anna