Szüljünk sokat, oké, de utána mi lesz? – Elolvastuk a diploma és a gyerekvállalás kapcsolatát vizsgáló tanulmányt

–

Ismerősök és ismeretlenek sorra osztják meg az ÁSZ-tanulmánnyal foglalkozó cikkeket. Felháborodva kommentálják, mondván – például –, hogy ha így folytatjuk, lassan kvótát szabnak meg, hogy hány nő mehet egyetemre és milyen feltételekkel. Az indulatot értem, én is azonnal ráugrottam a témára, megemelkedett pulzussal.

Az jutott eszembe, hogy a jó életbe már, két gyereket szültem, de azt, hogy ők mikor jöttek a világra, hogy mikor és miért mentem férjhez, egy dekányit nem befolyásolta az, hogy jártam-e felsőoktatási intézménybe, vagy sem. Sőt! Ez persze önmagában még nem cáfol és nem is igazol semmit. 

Az viszont bizonyos, hogy a gyerekvállalási kedv kérdése messze túlmutat a diplomakérdésen. 

De ki gondol a gyerekekre?

Mint anya, bevallom, nem vagyok teljesen nyugodt, és abszolút megértem azokat, akik a téma kapcsán gombócot éreznek a torkukban.

Vajon jól tettem-e, hogy ilyen világra szültem meg őket? Vajon mi vár majd rájuk így a klímaváltozás, gazdasági világválság, háború, járvány és egyéb krízisek árnyékában? A jelenünk is totál bizonytalan, hát még a jövőnk! Ide szüljünk? Ilyen körülmények közé, ilyen körülmények között? 

Én már meghoztam a döntést, szültem két gyereket, és mi meg is húztuk itt a határt. Ez egy úgynevezett „tisztességes teljesítmény” (elvégre reprodukáltuk magunkat), de nem egészen rímel a kormány által hirdetett nagycsaládos eszményképre. Az ideális helyzet a minimum három volna, mindenkinek. Igen ám – jut eszembe ezen a ponton –, de azoknak a gyerekeknek, akik mélyszegénységben vagy nevelőintézetben, nevelőszülőknél élnek, ugyan milyen lehetőségeket kínál a családbarát politika? (És itt fel lehetne sorolni még számos olyan társadalmi réteget, amelynek tagjai valahogy mindig kívül rekednek a kedvezmények rendszerén.)

Az az érzésem, hogy valahogy mindig csak a szülésig látunk el. Rendben, szülünk sorra, egymás után, de ezeket a gyerekeket fel is kell ám nevelni! Taníttatni, gyógyíttatni kell őket, egészségesen táplálni, perspektívát, lehetőségeket, kiszámítható jövőt kínálni nekik.

Azt értem, hogy nekünk társadalmilag (is) jó, ha születnek gyerekek, hiszen szükségünk van arra, hogy ne öregedjünk el, hogy legyenek, akik „eltartják” a jövőbeli nyugdíjasokat (vagyis minket). És amúgy is, Jane Goodall is megmondta, hogy a gyerek az maga a remény a túlélésre. 

De a megszületett gyerekekre ki gondol? Ki gondoskodik arról, hogy megfelelő körülmények között nőjenek fel? Ki garantálja, hogy a szüleik ki tudják fizetni a megemelkedett árakat, a rezsit, az oktatásukat? És a többit.

És akkor ennek a sok bizonytalansági tényezőnek a mentális terheiről még nem is beszéltünk. 

Mindannyiszor felteszem magamnak ezeket a kérdéseket, amikor a nők gyerekvállalási kedve kerül a közbeszéd terítékére, márpedig ez igen gyakran megesik hazánkban. Szóval, egyáltalán nem meglepő, ha egy ilyen témájú állami elemzésre érzékenyen reagálunk. 

Viszont most megpróbáltam (és sikerült is) lehiggadni, mielőtt leültem írni. Félretettem az újságcikkeket, és elmélyedtem az elsődleges forrásban, magában a dokumentumban.

Nézzük meg, miket is állít a tanulmány!

• 2010-2021. között hazánkban minden évben több nő nyert felvételt a felsőoktatásba, mint férfi, így a 2022-es tanév őszi félévében a felsőoktatásban tanuló hallgatók között a nők aránya már 54,55% volt.

Ezek ugye számok, tények, amelyek önmagukban nem állítanak semmit. De picit továbbgondolva: 

A választ arra, hogy vajon a nők miért járnak magasabb arányban felsőoktatási intézménybe, a tanulmány a nemek tulajdonságai közti különbségekben kereste, de nem ment túl mélyre.

Az elemzés szerint a nők a humán tárgyakban erősebbek, és a kötelező érettségi tárgyak között, ugye, három humán és csak egy reál van, ami befolyásolhatja a felsőoktatásba kerülő férfiak arányát. Ráadásul a férfiak lemorzsolódási aránya is magasabb a felsőoktatásban, így a számok ennek megfelelően változtak is, és a nők aránya 60 százalék fölé emelkedett.

Szerintem érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy mindennek mi lehet az oka. Például a hatéves kortól való kötelező beiskolázás is megérne pár tanulmányt, mondjuk, hogy egy hatéves kislány és egy hatéves kisfiú vajon ugyanolyan esélyekkel vág-e neki az iskolás éveknek. 

Vagy hogy mennyire befolyásolják a társadalom mély szövetében rögzült nemi sztereotípiák azt, ahogy az óvódákban a kislányokat és kisfiúkat fejlesztik. Például, nem foglalkoznak-e többet a lányok finommotorikájával a sok kézműveskedéssel, rajzolással, miközben a fiúknak javarészt az a „szerepük”, hogy szaladgáljanak, versenyezzenek, esetleg építsenek, autókázzanak.

A tanulmány hosszan foglalkozik a nemek közti képességbeli különbségekkel, ami nagyjából lefedi az általános társadalmi berögződéseket is, hogy mi a „fiús”, mi a „lányos”,

idézem:

• A lányos tulajdonságok – érzelmi, szociális érettség, szorgalom, szófogadás, monotóniatűrés, jó szóbeli és írásbeli kifejezőkészség – fontosabbak az iskolákban, mint a „fiúsnak” tartott készségek, vagyis a reál tantárgyakhoz szükséges matematikai, technikai és műszaki érzék, a logika, a térlátás vagy éppen a kockázatvállalás. Illetve a férfias tulajdonságok büntetése az iskolákban mentális problémákat okoz a fiúknak, akik így nem tudják sajátos képességeiket kibontakoztatni és hatással van a szorgalmukra is.

Próbáltam kimazsolázni, milyen férfias tulajdonságokat büntethetnek vajon, de nem találtam pontos leírást. Vajon az erőszakra gondoltak? Ezzel azt sugallják, hogy az erőszak nemi sajátosság?

Ha kikiáltják a fejlődéshez kifejezetten fontos kézimunkázást lányos feladatnak és a fiúknak marad a száraz logika és a testi erő, akkor ők minden szempontból hátrányból indulnak (miközben a társadalom alapvetően férfiközpontú). Így akár kevésbé tanulhatnak meg tanulni, koncentrálni, türelemmel végigcsinálni valamit. És ez befolyásolhatja is az érettségi eredményeket és a felsőoktatásba való felvételi esélyeiket is. 

• A nemi arányok eltolódásában közrejátszhatott a pedagógus szakma elnőiesedése. 2021-ben a hazai közoktatásban oktató 96 000 pedagógus 82%-a nő volt.

Itt bevenném a képbe azt, hogy a megfelelő apa- és férfi minta egyre inkább hiányzik a mai gyerekeknek (és nem csak a fiúknak!). Rengeteg a csonka család, a válás, és igen, a pedagógusok túlnyomórészt nők, ami nem csoda: az alulértékelt és alulfizetett munkákat mindig is gyakrabban végezték nők.

Nem az a fő baj, hogy egy szakma elnőiesedik, hanem az, hogy egy olyan szakmát, amely alapjaiban határozza meg egy társadalom jövőjét, mennyire nem becsül meg az a bizonyos társadalom.

Persze, az oktatásban szükség lenne férfi mintára is, főleg, hogy otthon gyakran egyáltalán nem látnak rá példát a gyerekek. De leginkább megbecsült, lelkileg és testileg egészséges, motivált pedagógusokra lenne szükség. 

• A nők jelentős felsőoktatási túlreprezentáltsága ezen felül demográfiai problémákat is okozhat, megnehezíti a pártalálást, illetve a termékenység csökkenésének kockázatához vezethet, mivel a nők házasságának valószínűsége és ezzel a gyerekvállalás esélye is csökken. Ha a közelmúltbeli trendek fennmaradnak, 2025-ig az OECD-országokban 1,8 diplomás nő fog jutni minden diplomás férfira, így a megfelelő státusszal, kulturális és képzettségi háttérrel bíró partner megtalálása még nehezebbé válhat.

Hú, itt azért tényleg erősen rezeg a léc. Az Economist pár napja publikált egy cikket arról, hogy a jóléti társadalmakban a jól képzett, dolgozó nők számának növekedésével exponenciálisan nő a gyerekvállalási kedv. Itt elsősorban a skandináv államokra hivatkoztak. Látható, hogy

egy olyan országban, ahol stabil gazdasági és családtámogatási rendszer van, ott a gyerekvállalási szándékot nemhogy nem befolyásolja negatívan a diploma, hanem épp hogy magabiztosabban mernek családot alapítani a nők és férfiak egyaránt.

Ehhez képest Magyarországon egy többdiplomás ember sem feltétlenül talál olyan munkát, amivel el tudna tartani egy (akár egykeresős) családot, és ha mégis vállalja a gyereket, kénytelen hamar visszamenni dolgozni, mert a családtámogatás közel sem fedezi egy család kiadásait. Ha egy nőnek nincs diplomája, akkor mégis mennyi esélye van tisztességes megélhetést teremteni, ha, mondjuk, magára marad a (minimum egy) gyerekével (amire, ugye, a válási statisztikák alapján van esélye)? Hiszen ez még diplomával is igencsak nehézkes…

Ezer és egy kérdés merül még fel bennem ezen a ponton. 

Például az is érdekes gondolatmenet, hogy vajon miért is nehezíti meg a nők számára a társtalálást a diploma (ahogy a tanulmány állítja)? Ha ez így van egyáltalán, akkor biztos, hogy ez oktatási kérdés, és nem szociális? Ha kevesebb férfi jár a felsőoktatásba, akkor kevesebb diplomás férfi lesz, és egy diplomás nő nem házasodik „lefelé”? Vagy épp a férfiak tartanak a diplomás nőktől? Mit akarnak ezzel mondani?

Tovább olvasván a dokumentumot aztán tényleg elkerekedett a szemem:

• A nemek közti esélyegyenlőség a társadalom közös érdeke. A nők ugyanúgy érdekeltek abban, hogy a férfiak jól teljesítsenek és sikeresek legyenek. Amennyiben a fiús tulajdonságok kibontakoztatása hátrányt szenved, az gazdasági károkat okoz.

Az első mondat még oké. De csak akkor, ha félreteszem azt az érzésemet, hogy egy kicsit úgy hangzik, mintha azt sugallná, hogy a nők élveznek ma minden előnyt, és most már ideje lenne a férfiak érdekeit is szem előtt tartani, különben baj lesz.
Lehet, hogy ratifikálták az isztambuli egyezményt, fejlesztették a gyermekvédelmi rendszert, és a nők ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapják, csak nem vettem észre? Na jó, hagyom az olcsó poénkodást, maradjunk annyiban, hogy 

szerintem a nemek közti esélyegyenlőséget nem a férfiak felsőoktatás-beli alulreprezentáltsága vágja haza. Ahogy a magyar népességszámot sem.

Minden erős férfi mögött útjában egy erős diplomás nő áll?

A negyvenoldalas tanulmány számos nagyon fontos társadalmi problémát boncolgat. Ez rendben is van, egy elemzésnek nem az a feladata, hogy a felmerülő kérdésekre válaszokkal is szolgáljon. Az mindig jó, ha felmerülnek kérdések, és azokat fel is teszik, nem pedig csak a kész válaszokat sulykolják az emberbe.

  

Azzal viszont igenis gondom van, ha a hatalom (vagyis ez esetben az Állami Számvevőszék) a tudományt és a különböző kutatásokat a saját érdekeinek megfelelően igyekszik használni, ha megpróbálja a tudományt a saját céljainak a szolgálatába állítani. 

Elolvasva az egész tanulmányt, ismerve annak társadalmi-szociális és politikai kontextusát, az az érzésem, hogy a kérdések fals következtetéseket is sugallhatnak. A legnagyobb bajom pedig az, hogy ez a tanulmány annak a kormánynak a retorikáját és családpolitikai kommunikációját támogatja meg, amely a nőket lassan már tényleg elsősorban inkubátorként tartja számon. Mert szinte nem telik el hét úgy, hogy valaki ne turkálna a nők méhében, mintha az valamiféle közvagyon volna (ahogy a gyerek is „közjószág”, ugyebár), amihez, és aminek a teljesítményéhez mindenkinek köze van.

És különben is, az a lényeg, hogy: szüljünk! Szüljünk sokat! Hogy utána mi jön, az már szinte senkit sem érdekel.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Dobrila Vignjevic