Sorban állnak le a szülészetek, de senki sem törődik vele – Ezt okozza a rendszer lassú kivéreztetése

–

Biztos vagyok benne, hogy a szülészet-nőgyógyászatban dolgozó szakemberek egy része az új egészségügyi törvény által számukra teremtett helyzetet (is) okolja, ami vélhetően nem volt más, mint a kegyelemdöfés. 

A szülészorvosok és szülésznők munkáját érintette a leginkább az, hogy „szétválasztottuk” az állami és a magánorvosi ellátást, a hálapénz pedig büntethető lett. 

Nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem tetszett, ezért inkább a magánszektort választották, jött is létre őket befogadó új szülészeti osztály, nem is egy. De van más is.

A rendszer lassan vérzik ki

Az elmúlt nagyjából tíz évben részben a túlterheltség, részben pedig a folyamatosan érkező újabb nemzetközi szülészeti irányelvek szerint újítani szándékozók és az újításokat kétkedően fogadók táborának megjelenésével már megfigyelhető volt a szakterületen dolgozó szakemberek vándorlása.

Alkalmanként teljes szülészorvosgárdák is felálltak, és vonultak át egyik intézményből a másikba, ha nem tudtak szót érteni az aktuális vezetéssel. Volt, aki aztán végleg otthagyta a pályát, vagy éppen csak a szülések kísérését. Vannak, akik a szakképzés idején láttak bele jobban a szakmai hozzáállás kiegyensúlyozatlanságába, és (akár a tudtuk nélkül) nőkre kényszerített elavult gyakorlatokba (mint például a rutinszerű gátmetszés), esetleg ezért inkább már el sem kezdtek ezen a területen dolgozni. Volt, aki belefáradt a rendelkezésre álló anyagi és infrastrukturális feltételekbe.

És van, akinek az elmúlt egy-két évben lett elege: a szakmai véleménykülönbségek miatt jelenlévő konfliktusokból fakadó traumatizáltságra és a kiégésre, majd az egyre nagyobb (Covid-helyzetből és a tovább fokozódó szakemberhiányból keletkező) túlterheltségre kis híján ráment az egészsége, ezért vagy teljesen elhagyta a szakterületet, vagy ugyanazon területen egy könnyedebb, önállóan is végezhető segítő szakmát választott. Esetleg keresett magának egy lassabb tempójú, kevésbé frekventált, nyugalmasabb intézményt egy másik földrajzi helyen, akár az országhatáron kívül.

Az új egészségügyi szolgálati jogviszonyt szabályozó törvény hatálybalépése után nem alkották meg a nőgyógyászok és szülésznők jogviszonyának speciális szabályait, így azok a fogadott orvosok is kiestek az ellátásból, akik az ügyeleti beosztáson felül voltak jelen a saját pácienseikkel. Ezzel együtt pedig eltűntek azok a nem hivatalosan vállalt „plusz” ügyeleti idők is, amiket azért cserébe teljesítettek intézményekben szülészorvosok, hogy a privát betegeiket abban az intézményben láthassák el. 

Vagyis vélhetően a hiányzó szakemberek egy jó része él és dolgozik, a gond inkább az, hogy nem ott vannak, ahol kellene lenniük a kiegyensúlyozott ellátás szempontjából. 

Ettől azok, akik a rendszerben maradtak, még végezhetik jól a munkájukat, de a császármetszések arányát így még nehezebb lesz jelentősen lejjebb faragni, ugyanis a komplikáltabb(nak tűnő) szüléseket hüvelyi úton tartani sokrétű tapasztalatot és az eddigihez képest újfajta berendezkedést, vagyis mindenki részéről rászánt időt igényel. Ebben a felállásban erre pedig nem sok esély van, mert a szakemberek a császármetszést idő és megfelelő mennyiségű szakember hiányában gyorsabbnak, kiszámíthatóbbnak és kockázatmentesebbnek érezhetik – még akkor is, ha az anyai mortalitása magasabb, és a születendő gyermek számára is számtalan hátránnyal járhat. Ez elsősorban a nem fekete-fehér helyzeteket (például vajúdás stagnálása) és a tévhitekkel erősített eseteket (például becsült magzati súly alapján elrendelt császármetszések) érinti.

Fontos, hogy hangot adjunk annak a már a Másállapotot a szülészetben mozgalom által megfogalmazott felvetésnek is, hogy gyakran kapják azt a visszajelzést a szülőnők, hogy ha nem rohannak be azonnal a kórházba a vajúdás megindulásakor, esetleg messzebb utaznak a jobb ellátás érdekében, akkor felelőtlenek. Ráadásul az otthon szülés egyik feltétele a 20 percen belül elérhető intézmény, így a szülészetek elérhetőségének hiánya, a szülészeti ellátást nyújtó intézmények számának csökkenése tovább szűkíti a várandósok választási lehetőségeit (és közben egyre több helyen egyáltalán nem elérhető bármilyen szülészet 20 perc utazással). Ez mind nem lenne akkora gond akkor, ha a szülészeti ellátás országos szinten kiszámítható és átlátható, a színvonala pedig közel egységes lenne, de újra és újra el kell mondanunk, hogy amíg ez nem áll fenn, a szülő nők kezében az egyetlen lehetőség a szabad választás.

Előzetes válasz a kommentelőknek

Fontos leszögeznünk: a bánásmód, a szakmai színvonal, a rendelkezésre álló szakemberek létszáma és összetétele, valamint az infrastrukturális adottságok négy olyan dolog (a teljesség igénye nélkül), amelyek állapota, működésmódja, hatásai így vagy úgy formálják azoknak a nőknek és hozzátartozóiknak a véleményét, akik igénybe veszik a szülészeti ellátást. Lehet, hogy valaki észre sem veszi, hogy feleslegesen hajtottak rajta végre császármetszést, mert kedvesen és udvariasan, látszólag mindent megindokolva és elmagyarázva, „szállodai” körülmények között látták el, ezért elégedetten távozik.

Mással gorombák voltak, de nem hajtottak rajta végre semmilyen felesleges beavatkozást, ezért vegyes élményekkel távozik. A harmadiknál helyén volt a bánásmód, a szakmai döntésekben sem találnánk kivetnivalót, de lehet, hogy erőforrás-problémák miatt nem olyan támogatást kapott, mint amilyenre szüksége lett volna: például bizonytalan ideig kellett várnia éhesen és izgulva az aneszteziológusra vagy a szabad műtőre. Esetleg nem volt elegendő személyzet, akitől kérdezhetett volna, vagy aki szól hozzá pár kedves szót. Vagy pont nála fogyott el valamelyik fonal, amikor összevarrták, és végighallgatta ezt a párbeszédet az orvos és az asszisztens között.

Amikor azt mondjuk, hogy baj van a szülészeti rendszerrel, és nagy baj, akkor nem azt mondjuk, hogy minden rossz és mindenkinek rossz, vagy hogy nem születhetnek jó szülésélmények.

De azt is ki kell mondani, hogy a jelenlegi rendszerben annak a valószínűsége, hogy egy gyerekének életet adó nő megfelelő (támogató és partneri) bánásmódra, a (laikusok többsége által részletesen nem ismert) nemzetközi iránymutatásokat követő szakmai hozzáállásra, megbízható és kimagasló színvonalú felszereltségre és egyszerre elegendő számú szakemberre számíthat, a nullához konvergál – de még a négyből egyszerre kettő is csak vagy teljesül vagy nem. Természetesen az egyéni preferenciák alapján úgy, hogy az elmúlt harminc év magyar kórházi valóságából indulunk ki, lehetünk elégedette(bbe)k. De mi nem a magyar valóságból indulunk ki. Mert amit lehet jobban csinálni, azt igenis csináljuk jobban, különösen akkor, amikor egy sebezhető kismama és egy magatehetetlen kisbaba életének egyik legfontosabb eseményéről van szó.

Vannak olyan apró, jól működő gyakorlatok, amik hozzátehetnének a szülőnők komfortérzetéhez (ami, nem győzzük hangsúlyozni, a népességnövekedés szempontjából is nagyon fontos).

Sokat javíthatna a helyzeten például, ha a dúlákat egységesen beengednék a szülőnő és a kísérője mellé. Ezzel lekerülne a szülésznők válláról a vajúdástámogatás egy jelentős része. Ehhez persze nyitottság kell minden résztvevő részéről.

Hasonlóképp, 

ha az édesapák (különösen, de nem kizárólagosan a császármetszés után) nemcsak az arany óra idejére maradhatnának a családjuk mellett, hanem legalább további 6–12 órára (a kisbabával együtt), az mindenkinek segítséget, biztonságot és jobb érzést adhatna, még akkor is, ha a hely kicsi.

(Van olyan ország, ahol nagyobb kórházakban például függönnyel oldják meg a többágyas gyermekágyi részlegen, hogy az anyuka, ha szeretne, diszkréten szoptathasson, mivel az apukák a kórházi tartózkodás teljes idejét eltölthetik az anyuka mellett, az anyuka ágya mellé letehető vékony matracon töltve az éjszakát.) 

Más országokban működő és létező gyakorlathoz hasonlóan (például Nagy-Britannia, Hollandia) fel lehetne ajánlani a szülőnőnek, hogy a látens vajúdási szakaszban, és a korai burokrepedés utáni első 24 órában akár otthon is maradhat, ha a kórházban való jelentkezést követően a nemzetközileg ajánlott vizsgálatoknál minden rendben van és a várandósság alacsony kockázatú – ezzel is csökkentve a frekventáltabb szülészetek/napok leterheltségét.

Hogy ezt mind ki veszi kézbe? 

Kérdés, hogy aki a (Belügy)minisztériumban ül, megkapja-e feladatául a szülészet helyzetének globális rendezését, kap-e hozzá pénzt, és belelát-e eléggé a mindennapi problémákba ahhoz, hogy igazán átfogóan nyúljon a rendszerhez. A civilek, bár egyre több jogi, egészségügyi és nemzetközi tapasztalatot és szakembert gyűjtenek össze, eddig nem kaptak súlyt, maximum egy-egy névleges láttamozási kérést. Még akkor is, ha sokat látnak és tudnak, sok orvos nem, kórházi vezető meg végképp nem mer vagy akar nyilvánosan (vagy nem nyilvánosan sem) megszólalni, szakmapolitikai kérdésekben állást foglalni, mert nem szeretné kockáztatni a helyzetét. És ez akkor is érthető, ha félretesszük, hogy így legalább marad néhány szakember a rendszerben.

  

Érdemes lehet levonni a tanulságokat a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati osztályán kezdeményezett vezetői változtatásokból is, aminek fő vezérelve a szokásalapú orvoslásról a bizonyítékalapú orvoslásra áttérés volt a császármetszések arányának (egyébként sikeres) csökkenése érdekében, amelyet a szülést kísérő személyzet folyamatos edukációja kísért. Ebben a cikkben pedig a szülész-nőgyógyász országos szakfelügyelő orvos, dr. Bálint Balázs néhány javaslatát ismerhetjük meg.

Visszatérve az orvosi hasonlatokhoz, a fent felsorolt rövid távú ötletek maximum egy végstádiumú beteg fájdalmainak enyhítésére alkalmasak. 

Ha egy kormányzat az intézkedéseivel nemcsak a véleményformálás terén szeretne átmeneti pozitív eredményeket elérni, hanem valódi megoldásokat akar találni, például azért, hogy a születésszám növekedését ezen az oldalon is megtámogassa, akkor megérti, hogy az aktuális erőforrásaitól függetlenül le kell ülnie közösen a rendszer minden lehetséges szereplőjével: vállalni minden létező problémát minden oldalról, összeírni és bedobálni őket egy dobozba, végigolvasni és strukturálni őket, aztán újra minden érintettel közösen kidolgozni a megoldásokat, összegyűjteni a jó nemzetközi gyakorlatokat, és felépíteni egy új struktúrát, méghozzá az alapoktól.

Hát ezt lehetne csinálni, egy érintettsége okán aktivistává vált kétgyerekes anya szerint.

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gorodenkoff