#1. A legironikusabb szimpátiatüntetés

Kevésszer fordul elő, hogy sztrájkolók olyan erőt képviseljenek, mint például 1990-ban a benzináremelés ellen tüntető taxisok. Az pedig még ritkábban, hogy egyes tüntetők (például ápolók, tanárok, katások) mellé szolidaritásból a társadalom nagyobb érdekérvényesítési potenciállal bíró tagjai is odaálljanak… Diktatúrában ráadásul minden ilyen jellegű megmozdulás életveszélyessé válhat.

Mi történik azonban akkor, ha nem a diktatúra ellen, hanem mellette tüntetnek az emberek?

Pontosan erre került sor Lengyelországban – derül ki Steve Crawshaw és John Jackson Civil bátorság című könyvéből. A nyolcvanas években betiltották a Szolidaritás (Solidarność) mozgalmat, a kommunista rezsim elleni tiltakozó tüntetéseket pedig letartóztatások, illetve hatósági zaklatások követték. Az államhatalom az utolsó pillanatig hitt benne, hogy a szocializmus és annak hű szolgálói nem bukhatnak el. Ekkor azonban az emberek, csak hogy biztosítsák el nem múló bizalmukról, őszinte naivitásukról és feltétlen támogatásukról a hatalom birtokosait, felvonultak tüntetni. 

Transzparenseiken a kommunizmust éltették, jobb munkakörülményeket követeltek a titkosrendőröknek, virágokat szórtak a rendőrautókra.

A gyilkos irónia egyértelmű volt ugyan, letartóztatni azonban valakit azért, mert fülig érő szájjal, elszánt lelkesedéssel élteti az egypártrendszert, legalábbis abszurdnak tűnt. (Ilyen pingponglabdaként visszapattanó, támogató tüntetésre Magyarországon is sor került már, de erről később).

#2. Aki a vendéged, azt óvnod kell

Egészen különleges volt, amit Dánia és Albánia állampolgárai tettek a második világháború alatt. Míg körülöttük minden más országban (a hétköznapi emberek jelentős része éppúgy, mint a vezetőik) behódolva vagy épp lelkesen teljesítették, sőt esetenként túlteljesítették a nácik igényeit, és bevagonírozták, kiirtották a honfitársaikat, addig a két ország polgárai bújtatták, mentették a hozzájuk érkezőket. 

A dán kormányzat látszatra támogatta ugyan a zsidók összegyűjtését, össze is állították az érintett emberek listáját – ám ezt arra használták, hogy mindegyiküket értesítsék, és alig pár nap alatt megszervezzék a kimenekítésüket Svédországba. Ez csak a hétköznapi állampolgárok maximális támogatásával volt lehetséges, akik információval, autóval, csónakkal, pénzzel segítettek, a taxisok ingyen szállították a kikötőbe a zsidó menekülteket. 

Mi volt a helyzet Albániával? Ez az az ország, amelynek nevével magyar ember szinte csak akkor találkozik, ha egy író vagy rendező nem konkretizált, ám kellőképpen kegyetlen terroristát kíván ábrázolni a történetében. 

Kevesen tudják viszont, hogy Albánia az egyetlen európai ország, amelyben a holokauszt után több zsidó élt, mint előtte. Az albán emberek bizonyos értelemben nem „hősök” voltak, legalábbis ők nem úgy tekintettek magukra. 

Épp csak létezik a kultúrájukban egy elv, szokás, fogadalom, ami majdhogynem szent. Ez a „besa”, amit magyarra leginkább a vendégbarátság törvényének lehetne fordítani. A szó „biztonság”-ot is jelent, értelme pedig az: aki hozzád menekült, aki a vendéged, azt óvnod kell. 

És az Európa többi része által alig ismert (s még kevésbé elismert), szinte civilizálatlannak számító, a világpolitikában és gazdasági életben csekély szerepet játszó állam hétköznapi parasztjai és polgárai megtették azt, amit náluk erősebb gazdasági és politikai hatalommal bíró, demokráciájukra vagy épp tekintélyuralmi rendszerükre, történelmükre és erkölcseikre oly büszke népek nem: megvédték a rászorulókat.

#3. Utcára vonulni az esti híradó elől

A kelet-lengyelországi Swidnik lakói el tudták mondani üzenetüket néma csendben is. Csak sétáltak. A hatalom pedig tudta, értette az üzenetet – és képtelen volt bármit tenni ellene. A történet háttere a következő: 1982-ben az állami propagandát harsogó, agymosásra specializálódott tévéhíradó minden este ugyanakkor került adásba. Ezzel egy időben, percre pontosan, mintegy varázsütésre megteltek a városka utcái és terei sétáló emberekkel, családokkal, gyerekekkel. Nem tüntettek. Nem emeltek égbe transzparenseket. Nem kiabáltak. Nem dobálták meg kővel a rendőröket. Csak sétáltak, beszélgettek, játszottak a gyerekekkel. Számonkérésre, előállításra nem adtak semmilyen okot, az igazoltatáskor ha megkérdezte is a rendőr, ugyan mit csinál, miért van az utcán, a válasz egy udvarias „Lejöttünk sétálni a gyerekkel”, „Most végeztem a munkával, kell egy kis friss levegő” volt.

A hatóság tehetetlen volt, a kormányzat a fogát csikorgatta. Nemcsak a nagyon is jól értett üzenet miatt (amelyet, bocsánat, nem tudok másképp megfogalmazni: „Feldughatjátok magatoknak a propaganda-híradótokat!”), de azért is, mert megdöbbentette őket, mekkora az a tömeg, amelynek ugyanabban az időben támadt kedve „sétálni”. A megdöbbenés, bár ellenkező előjellel, a másik oldalon is jelen volt.

Az emberek ekkor értették meg: nincsenek egyedül. Erőt, támogatást adott nekik a tudat, hogy nem magukban keseregnek, hanem a szomszédjuk, a boltos, a tanár, az épp szabadságon lévő rendőr, a taxis, az orvos, a kéményseprő ugyanúgy érez és gondolkodik, mint ők.

#4. Reszkessenek a zsarnokok!

Minden szövegben, versben, novellában, dalban van olyan sor, amelyet ki lehet ragadni a szövegkörnyezetből, és így önálló életre kel. Ez történt Uruguayban a hetvenes években. Az országban 1973-ban Juan María Bordaberry ragadta magához a hatalmat, és épített ki katonai diktatúrát. A legkisebb ellenállást is véreskézzel torolta meg – ellenzékinek lenni a szó szoros értelmében életveszélyesnek számított. Nemhogy tüntetésekre sem kerülhetett sor, de arra sem, hogy nagyobb tömegek gyűljenek össze – kivéve például az olyan rendkívül fontos, az ország vezetői számára is kiemelkedő jelentőségű eseményeket, mint a futballmeccsek.

Ezek az alkalmak adták meg a lehetőséget az embereknek arra, hogy kifejezzék „enyhe” ellenérzésüket a tábornokok iránt. Amikor ugyanis felhangzott a nemzeti himnusz, jószerivel csak a focisták énekeltek – a nézők csak tátogtak, a dal alig volt hallható.

Egészen addig, amíg a szövegben el nem érkeztek a „Tiranos temblad!”, azaz „Reszkessenek a zsarnokok!” sorhoz – ezt ugyanis egy emberként harsogták, majd folytatták az alig hallható, motyogó éneklést.

Tizenegy év kellett hozzá, hogy a zsarnok megbukjon, és sejthető, hogy valóban reszketett: a katonai junta vezetői általában okkal paranoiásak, hát még ha a nép úgy kiabálja a fülükbe, mit kíván nekik szeretettel, hogy még csak példás büntetéssel sem sújthatja őket.

#5. Hackelj meg egy népszavazást!

Abszurd, a józan ésszel szembeforduló megmozdulásokra nemcsak az ellenállók, hanem rendkívüli kreativitással és vásárlóerővel megáldott kormányok is képesek – demokráciában és diktatúrában egyaránt. Sokan érzik úgy, hogy a regnáló magyar kormány is él ezzel, például amikor pénz- és időrabló, értelmetlen, triviális, hamis állítást sugalmazó, vagy épp az Igen/Nem relációban megválaszolhatatlan kérdésekkel bombázza az állampolgárokat, semmilyen törvényváltoztatáshoz nem szükséges, úgynevezett „népszavazás” formájában. 

Ennek a vérpezsdítően izgalmas szokásnak a csúcspontja volt a „gyermekvédelmiként” aposztrofált népszavazás 2022 áprilisában. Ekkor egyebek mellett azt kellett eldöntenie a szavazónak, hogy vajon vágyik-e arra, hogy a kiskorú gyereke nemének megváltoztatásról szóló, illetve fejlődésüket befolyásoló szexuális médiatartalmakat mutassanak be „valakik”. (Azért az idézőjel, mert az érintett tagmondatból sajnálatosan hiányzott az alany, így nem lehet eldönteni, hogy a kormány például az általa kézi vezérléssel irányított megyei napilapokra, internetes oldalakra, tévécsatornákra gondol, esetleg személyesen Kaleta Gáborra – vagy netán tényleg azt az abszurd feltételezést próbálják sugallni, hogy az egyébként mélységesen megbecsült pedagógusok, gyerekpszichológusok és társaik próbálják szabadidejükben nemi átalakító műtétre rábeszélni az óvodásokat).

A szülők és a szakértők próbáltak hangot adni abbeli meggyőződésüknek, hogy egyrészt, a gyerekeket ugyan valóban meg kéne védeni a zaklatásról, szexuális kizsákmányolástól, a média káros hatásaitól, de nem így, másrészt, a kérdések olyan hamis képet sugalmaznak, ami csupán gyűlöletkeltésre alkalmas. Ezek az vélemények nem értek el semmilyen hatást – a népszavazásra sor került. És az emberek szavaztak. Ám miközben a népszavazással egy időben zajló országgyűlési választáson a kormányzó párt fölényesen nyert, a népszavazás mégsem hozta a várt eredményt – annak ellenére sem, hogy kifejezetten sokan szavaztak. Mindenre, igennel és nemmel egyaránt.

Az értelmetlen, rosszindulatú kérdések stílusos, egyértelmű, félreérthetetlen (és, bármilyen kínos, félreértelmezhetetlen) választ kaptak. Ahogy a sétáló lengyel családok, a magyarok is megüzenték: értjük, tudjuk, látjuk, mit próbáltok lenyomni a torkunkon – és megvan róla a véleményünk.

#6. Légy színes és vicces!

Ennek a cikknek nem célja, hogy bármelyik szervezetet dicsérje vagy kritizálja – ám ha kreatív ellenállásról, a hatalom ökörségeinek, túlkapásainak ötletes kifigurázásáról van szó, magyarországi viszonylatban nem lehet kihagyni a Kétfarkú Kutyapárt tevékenységének megemlítését.

Leghatékonyabb akcióik egyike, amikor a bürokrácia és kiskirályosdi ostobaságát figurázzák ki oly módon, hogy leginkább nevetni támad kedve az embernek, még ha esetleg fogcsikorgatva is. Kevés árulkodóbb dolog van annál, mint amikor például a tönkrement, elkopott zebrákra, beázó, veszélyes, esetleg: nem létező buszmegállókra humoros felfestéssel, díszítéssel, építéssel civil összefogásban hívja fel a figyelmet a szervezet. Ilyenkor a problémát évek, esetleg évtizedek óta félresöprő önkormányzatnak hirtelen lesz pénze, embere, ideje foglalkozni a helyzettel, és villámgyorsan lemosni, lebontani, elpusztítani a felújítást, legyen az bármilyen jó, környezetbarát, hasznos és biztonságos – és aztán, miután ez megtörtént, elvégzik az oly régóta kért, várt zebrafestést, buszmegálló-építést, csúnyább, igénytelenebb kivitelben. 

De volt már jól sikerült fricska tüntetésük is – mint amikor lelkesen támogatták 2021-ben a békemenetet. Hiszen hát jogos: ne akarna mindenki (társadalmi) békét, (lét)biztonságot, egymás elfogadását? Érzékelve az idők és a kormányzati képviselők szavát, reagáltak az épp aktuális jelszavakra is.

Így került például a felvonulók táblájára a „Vejed vagyunk, Viktor!”, „Pesti Srácokat vidékre is!”, és persze az örökre emlékezetes „Nem leszünk gyarmat!” felirat. Magyarul és oroszul egyaránt.

Vagányság, az kell

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy sikeres forradalmakat csak ismert nevű, politikai éleslátással és vezéri tehetséggel megáldott hősök tudnak sikerre vinni. Csekély történelmi ismereteim birtokában nagy hirtelenjében csupán olyan események jutnak az eszembe, mint a Rákóczi-szabadságharc, az 1848-as forradalom, a Dózsa-féle parasztfelkelés. S melléjük állítva azok a névtelen tömegek, amelyek nem látványos, azonnali, hanem valódi változást és eredményeket vívtak ki passzív ellenállással, összetartással, szolidaritással – és egyfajta civil kurázsival. 

H. Fekete Bernadett

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / urbazon