Az utóbbi két-három évben több nő is megkeresett, szinte ugyanazzal a szöveggel mindig

Hallották a történetemet, olvasták a cikkeimet vagy a Facebook-posztjaimat, és ismerik az elkövetőt – legutóbb alig három héttel ezelőtt, egy párkapcsolati erőszakról szóló Telex-cikk kapcsán írt valaki. Szinte már forgatókönyvszerű, ahogy ezeknek a beszélgetéseknek egy bizonyos szakaszában újra és újra felszínre tör, hogy aki engem bántalmazott, az másokat sem kímél.

Az első lánynak, aki évekkel ezelőtt írt nekem, a kezét törte el.

Persze elméletben tudtam, hogy az az erőszak, ami következmények nélkül marad, törvényszerűen folytatódik és fokozódik majd, mégis felkészületlenül ért, arcon csapott a valóság. Heteken keresztül feszített a düh, magyarázatot kerestem, önvizsgálatot tartottam, és nem tudtam nem a rendőrség felelősségét látni az esetben. Ekkorra ugyanis már évek óta tartott a nyomozás az ügyemben (egyértelmű és egybehangzó bizonyítékokkal tarkítva), évek óta tudták, hogy van ez az ember, aki úgy gondolja, hogy neki bizony joga van bántani másokat. És mégsem tettek semmit, hogy megelőzzék a bajt.

Olyannyira nem, hogy miután bekerült a nyomozásba a második lány, a nyomozás vége előtt nem sokkal előkerült egy harmadik eset is. Így lett a (hibásan) zaklatás vétsége miatt indított ügyből a vád végül kétrendbeli kapcsolati erőszak és egy súlyos testi sértés. Nem áltatok senkit, hiába ad erre lehetőséget a törvény, kapcsolati erőszakért – hiába a fizikai, mentális, érzelmi és szexuális bántalmazás – a gyakorlatban a legritkább esetben jár csak letöltendő büntetés. Szinte soha. És mégis, az ügyészség, tekintettel a bűnhalmazatra, egy év letöltendő börtönbüntetést kért – amennyiben az elkövető az előkészítő ülésen beismerő vallomást tesz.

Március végén aztán úgy tűnt, hogy az évek óta tartó nyomozás és a megszámlálhatatlanul sok halasztás után végre kezdetét veszi a bírósági szakasz. Ültünk a bíróság folyosóján, egymástól egy-két méterre sértettek, ügyvédek, az ügyész és a vádlott – gyakorlatilag az egész családjával.

Olyan emberek álltak mellette, akiket szintén vert a volt partnerük, akik láttak sötétlila monoklival, akiknek beismerte már, hogy mit tett, és akik megígérték, hogy ilyen többet nem fordulhat elő.

Negyedórányi várakozás után aztán kijött a teremből a jegyzőkönyvvezető, elment „megkeresni a bírót”, majd még egy kis türelmet kért. Végül háromnegyed órát ültünk a folyosón, mi mind, akiket az általunk elszenvedett pofonok, ütések, rúgások és nemi erőszak kötött össze, mire a jegyzőkönyvvezető megérkezett egy bíróval. Aki, mint később kiderült, nem a mi bírónk volt, és ahelyett, hogy kezdetét vette volna az ülés, csak újabb halasztásról tájékoztatott – indoklás nélkül.

Az előkészítő ülést június közepére tűzték ki

Kedd kora délután ismét felsorakoztunk mind, immár a megfelelő bíró társaságában. A vádlott kérésére nem ismertették a vádakat, a büntetést viszont igen: fél év szabadságvesztés, két évre felfüggesztve. Kérdőn néztem az ügyvédemre, de még mielőtt bármit megtudhattam volna arról, hogy mi történt a korábbi büntetéssel, a bíró kérésére elhagytuk a termet. Ha ugyanis a vádlott nem tesz beismerő vallomást, a sértetteknek is tanúskodniuk kell, emiatt pedig nem hallgathatjuk végig a vallomását.

Nagyjából fél órát ültünk kint, hárman sértettek (és a vádlottat támogató család), miközben fogalmunk sem volt arról, hogy mi történik a tárgyalóteremben.

Aztán kiderült, hogy hiába kért az előző ügyész letöltendő büntetést, az, aki végül eljött a tárgyalásra, nem látta az erről szóló papírt.

Nem látta a papírt, amit az ügyészség elküldött nekünk, a bíróságnak és a vádlottnak is. De előfordul az ilyesmi, az vesse rá az első követ, akinek még soha semmi nem kerülte el a figyelmét. Hogy három nő testi épségének az ára most a kérdés, attól nagyvonalúan tekintsünk el. 

Bár nem így tervezte, a vádlott végül beismerő vallomást tett, és amikor a bíró rákérdezett, hogy miért vállal hirtelen magára mindent, amit az utóbbi hat évben következetesen tagad, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy az enyhe büntetés miatt. Az előkészítő ülés sajátja, hogy a bíró nem köteles elfogadni a beismerő vallomást, úgyhogy némi ingerültséggel a hangjában közölte a vádlottal: találjon egy olyan indokot, amit ő is jóváhagy. Ez akkora feladat elé állította a vádlottat, hogy ki kellett mennie a teremből, hogy a védője segítségével kitaláljon egy olyan indokot, amit elfogad a bíróság. Végül arra jutottak, hogy minket, sértetteket szeretne megkímélni a tárgyalásokkal járó minden nyűgtől, ezért inkább vallomást tesz – és elfogadja a felfüggesztett büntetést. Majd a nagy előzékenységből felocsúdva enyhítésért fellebbez.

Sértettként sem a vádat, sem pedig a beismerő vallomást nem hallgathattuk meg

Kint ültünk a folyosón, amikor az ügyész felsorolta a sérelmünkre elkövetett bűncselekményeket, és kint ültünk akkor is, amikor a vádlott végre elismert mindent, amit velünk tett. Hiába tart hat éve az ügy, hiába a rengeteg fénykép, orvosi és rendőrségi jelentések, hivatalosan soha, senkitől nem fogjuk már hallani, hogy ami velünk történt, azt ő tényleg elkövette.

Alkarnyi vastag a papírkupac, ami az évek során összegyűlt az üggyel kapcsolatban. Majdhogynem egy teljes fiókot szenteltem annak, hogy minden egy helyen legyen, és ha bármi kell, egyből tudom, hova kell nyúlni. És persze, vannak még elvarratlan szálak bőven, és bíróságra is kell majd még mennünk, de a hazugságstósz tetején egyetlen A4-es papír bizonyítja csak az igazunkat. Ez ellen pedig fellebbezni sem lehet.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / globalmoments