„Minket ne fenyegessenek a pokollal, mert mi egyenesen onnan jöttünk” – Hajléktalanságban élő nők beszélgetős klubjában jártunk

–

Idehaza körülbelül két-három millió ember él mélyszegénységben

Köztük rengeteg a nő, akik helyzetük miatt még kiszolgáltatottabbak: sokan vannak, akik gyerekekkel vagy az egész családjukkal kerülnek krízishelyzetbe. A munkaerőpiaci lehetőségeik is sokkal rosszabb a férfiakénál, általánosságban elmondható, hogy kevesebbet keresnek, illetve alacsonyabb pozíciókat tölthetnek csak be. Emellett a családról, gyerekekről való gondoskodás feladata is legtöbbször rájuk hárul, kiszolgáltatott helyzetükből adódóan pedig gyakori, hogy azért nem tudnak kiszakadni a bántalmazó párkapcsolatukból, mert akkor nem lenne hová menniük, ráadásul eltartani sem tudnák egyedül magukat és a hozzátartozóikat. Ezeknek a nőknek igen gyakran kell megtapasztalnia, elszenvednie családon belüli vagy kapcsolati erőszakot, szexuális abúzust, érzelmi, verbális bántalmazást, traumák egész sora húzódik meg életük mélyén. 

A konfliktusok, problémák még a hajléktalanszállásra is elkísérik őket

Gyakori, hogy bántalmazó és bántalmazott egy helyre kerül, ahogy az is, hogy a sok nehéz sorsú nő között rendszeresen fellángolnak a viták. A BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei, mely a legnagyobb fővárosi hajléktalanságban élő embereket ellátó szervezet) dolgozói most egy új kezdeményezéssel próbálnak segíteni egyrészt a náluk lakó nőkön, másrészt a kialakuló konfliktusok megelőzésében. Botyánszki Aliz szociális munkás és kollégái nemrégiben hívták életre a Desszert Női Klubot, ahol a havi rendszerességű tematikus beszélgetések során mindig egy-egy témát járnak körbe a meghívott előadók a szakértők segítségével.

A klub egyik kiemelt célja, hogy érzékenyítse a lakókat egymás problémáira, de a közös élménnyel még több kapcsolódási pontot is szeretnének nyújtani a résztvevőknek.

Persze tisztában vannak vele, hogy a változás hosszabb folyamat lesz, de a hatást máris érezni: az áprilisi találkozó (ami a helyes tartásról szólt) résztvevői, ha összetalálkoznak a folyosón, szokták egymást figyelmeztetni, hogy szépen, büszkén húzzák csak ki magukat, épp úgy, ahogy azt a meghívott gerincterápiás oktatól tanulták. A májusi beszélgetés során a szerhasználat és a szenvedélyek témakörét járták körbe, és Chripkó Lili fotós kollégámmal mi is ellátogattunk a klubba.

Aki a munkán keresztül találta meg a kiutat a labirintusból

A beszélgetés egyik meghívott vendége Takács Anita a Vaspálya Átmeneti Szállás szakmai vezetője, aki több személyes szálon keresztül is erősen kapcsolódik a témához. Háttere miatt húszéves kora óta nem is volt benne kérdés, hogy a segítő szakmában szeretne elhelyezkedni, a szakdolgozatát pedig a Névtelen Alkoholisták Közösségéről írta. Már az első AA-gyűlés, amin részt vett, nagyon megfogta, meghatotta az a szeretet és támogatás, ami körbevette, még úgy is, hogy őt nem a szenvedélye, hanem a szakmai érdeklődése vezette az alkoholbetegek közé. Emellett az egyik intézményben megtanult felépülés-központú szemlélet is sokat segített neki abban, hogy kezelni tudja a saját érzéseit, és legyen önbizalma.

„Arra kellett rájönnöm, hogy az önelfogadás a lényeg, az, hogy magamat megtanuljam szeretni.

Minden problémára van megoldás, csak meg kell találni. Korábban sokat szorongtam, de ezen az is sokat segített, hogy megtanultam megnevezni az érzéseimet. Ha pedig valamilyen problémám adódik, akkor manapság már azt nézem meg, hogy az adott napon mit tudok a megoldásért tenni.” Erre az utolsó gondolatra aztán a másik meghívott vendég is rá tud kapcsolódni, hiszen az alkoholbetegséggel való megküzdési stratégiának éppen ez a központi eleme.

„Lukovics Gyula vagyok alkoholista”

Mutatkozik be egy férfi, mire a közönségből valaki segíteni próbál neki: „alkoholista volt” – hiszen Gyula – ahogy azt Aliz a bevezetőben elárulja, lassan a 30. józansági születésnapját ünnepli. De Gyula határozottan kijavítja: „Nem. Most is az vagyok. Én egyenesen a pokolból jöttem. Ahogy egy társam fogalmazott: minket ne fenyegessenek a pokollal, mert egyenesen onnan jöttünk”. Gyula életében nagyon korán megjelent az alkohol, majd 20 év masszív ivás után kellett újra felépítenie magát. Az első hatékony segítséget számára is az Anonim Alkoholisták csoportja, illetve a 12 lépéses program jelentette. Itt olyan emberek közé került, akiknek hasonló problémáik vannak, és akik meg tudták neki mutatni, hogyan lehet alkohol nélkül élni.

„Engem addigra már mindenki temetett, a saját édesanyám is azt mondta, inkább ugorjak a Dunába, minthogy ezt az életet tovább folytassam.”

Szenvedélyek egész sora

Hogy bevonja a Desszert Klub résztvevőit is a beszélgetésbe, Botyánszki Aliz arra biztatja a résztvevőket, gyűjtsék össze, milyen sokféle szenvedély lehet az ember életében, pozitívak és negatívak egyaránt. Csilla, a szálló egyik lakója elárulja, neki a tévézés és a nasizás a gyengéje, Zsófi pedig megvallja, a kávén kívül a hírfolyam görgetése az, ami jóval több idejét veszi el, mint szeretné. Van, aki a sudokut, az alkoholt, a cigarettát és a kávét jelöli meg függőségeiként, egy alvászavaros hölgy pedig elmeséli, hogy az altatói nélkül kifejezetten feszültnek, ingerültnek érzi magát. 

 

De mitől lesz valaki alkoholista? Honnan lehet tudni, hogy valaki alkoholbeteg?

Hangzik el a kérdés, Gyula pedig segít ebben eligazodni, amikor elmeséli, az ő életében tulajdonképpen a legelső találkozásnál már problémát jelentett az ital. „Általános iskolai osztálykiránduláson voltam, amikor körbejárt volna a Hubertusos üveg, nálam azonban elakadt, mert húzóra megittam az egészet. Ez már egy jel volt. Kamaszkoromban aztán sokat jártam klubokba koncertekre, oda már úgy mentünk, hogy megvettük előtte a literes borokat. Én fél óra alatt kerültem olyan állapotba, hogy képtelen voltam a koncertet élvezni, a többieknek úgy kellett hazavinni. Ritka volt, hogy kontrolláltan tudtam alkoholt fogyasztani. De igazság szerint abban az időben még szinte sikk is volt az alkoholfogyasztás, ha valaki sokat ivott, arról nem beszéltek alkoholistaként. Ez később került csak be a köztudatba. Munkahelyeken is elfogadott volt, ha valaki úgy ment be, hogy ivott előtte egy-két felest.”

Gyula állítja, az esetek 80-90 százalékában, ha ő alkohol közelébe került, akkor túlitta magát. Emiatt előfordult, hogy másnap nem ment be dolgozni. „Külkereskedelmi bankban dolgoztam, amikor behivatott a főosztályvezető hölgy, hogy megkérdezze, hol voltam három napig. Ittam – feleltem. »De hát, Gyula, más is iszik!« Igen, de én másképp.

Ez a »másképp ivás« az alkoholizmus. Az, amikor az ember nem tud biztonsággal alkoholt fogyasztani.”

Gyula azt állítja, egészen addig ivott, amíg a szervezete befogadta az alkoholt, addig nem állt le, amíg bírta szuflával, volt, hogy öt napig folyamatosan. „Ebbe körülbelül 15 évem ment bele ilyen szinten. Akkor kezdtem kapiskálni, hogy ez így nem lesz jó. Sok balhét csináltam, rosszul voltam, a magánéletem is rendezetlen volt. Akkor azt gondoltam, megpróbálok mértékletesen inni, csak hát éppen az nem ment. Orvosi segítséget is kértem, de akkor még katasztrofálisabb lett a dolog, mert nyugtatóra ittam alkoholt, sőt olyan gyógyszerekre is, amiről köztudott, hogy halálos is lehet, ha valaki ráiszik.” 

A mai napig emlékszik az utolsó napra, amikor alkoholt fogyasztott

„Nyitáskor beálltam a kocsmába, és estig ittam. De nem hatott már rám, nem lettem tőle mámoros, csak tompított. Azt tudtam, hogy ha arra még ráiszom, annak filmszakadás lesz a vége. Akkor éreztem, hogy ezt már nem lehet így tovább vinni.” Gyula azt is elmeséli, hogy ezt az utolsó napját megelőzte öt olyan év, amikor a munkaidő végén öt és hét között azon hezitált, hogy hazamenjen, vagy inkább a kocsmába. Aztán amikor végül a kocsma mellett döntött, azon bosszankodott, hogy a tépelődése miatt így két órával kevesebbet ihat. „Tudtam hogy baj van. Nagyon szerettem volna egy vagy két fröccsöt, egy vagy két sört inni, de az nem nagyon sikerült. Amikor az első korty alkohol bekerül a szervezetembe, az beindít egy olyan kémiai folyamatot, amit én onnantól nem tudok kontrollálni.

Az akaraterő is csak addig működik, amíg az első pohár nincs bent, utána már nem lehet tudni, mi fog történni.

Az ivásaim 80 százaléka filmszakadással végződött, csak utólagos infókból értesültem róla, hol voltam, mit csináltam. Ez nem minőségi, hanem mennyiségi ivás. Ha bementem valahová, rögtön két italt kértem, Azt hitték, valakinek viszem. Hát, igen, magamnak. Emiatt azt sem tudom, a kis mennyiségű italoknak milyen a hatása, nem tudom, hogy cseng le, ha valaki csak egy pohár whiskey-t iszik meg.” Ez egy halálos betegség, magyarázza Gyula. „Ha nem hagyod abba, az végzetes lesz.” Éppen ezért ő szerencsés kiválasztottként definiálja magát, amiért eljött a nap, amikor azt tudta mondani:

„Elég, nem tudom kezelni, kordában tartani, nem kísérletezem tovább”

Ekkor találkozott egy olyan orvossal, aki elküldte egy AA-csoportba, ahol végre azt érezte, megtalálta a helyét. „Úgy kezdődött ez a hosszú folyamat, hogy »csak a mai napon nem fogyasztok alkoholt«.” Erre épült rá a személyiségfejlesztő program, aminek során az ember elkezd foglalkozni saját magával, megtanulja megélni józanul azokat a pillanatokat, amiket korábban alkohollal tett. Gyula úgy tapasztalta, hogy sok idő kellett, amíg be tudott újra integrálódni a társadalomba, bár most sem érzi benne magát százszázalékig otthon, de úgy gondolja, ezzel sokan vannak így. „Felgyorsult, anyagias világunk bizony a szenvedélybetegségek kialakulásának kedvez. Ami nehéz volt: meg kellett tanulnom, hogy kell egyáltalán élni ivás nélkül. Tizennégy éves koromtól nem voltam jelen az életemben, így amikor abbahagytam az ivást, akkor kellett elkezdeni építkezni. Ez sok fájdalommal jár. És igen:

kihívás alkohol nélkül az életben megélni mindent. Mindent, ami adódik. Sokszor éreztem magam bénának, görcsösnek, idegennek.”

Az akarat nem elég

Ennél a pontnál bekapcsolódik a beszélgetésbe a szállás egyik lakója, Mária, aki azt szeretné tudni, igaz-e az, hogy a nagy változások fejben dőlnek el. Gyula kategorikusan kijelenti, hogy az önmagában nem elég. „Az AA-közösségben, ahová 29 éve járok, ez idő alatt rengeteg ember megfordult. Nagyon sokan érkeztek úgy oda, hogy tiszták voltak, megértették, hogy miről van szó, mégsem folytatták az utat. Aki hosszú távon tudja a józan napokat egymás után tenni, arról én tényleg azt gondolom, hogy kiválasztott. A leszokás a függőségekről egy nagyon komplex folyamat része.” Anita kiegészíti ezt azzal, hogy a hozzátartozók gondolkodásán is sok múlik, illetve a függő milyen támogató háttérrel rendelkezik. „Nem akaratgyengeségről van szó, hanem szenvedélybetegségről. A legnehezebb feladat pedig beismerni, hogy baj van. A sorstársi közösség, a megértés, a támogató jelenlét sokat segíthet.”

„És mi a helyzet a politoxikománokkal?” 

Teszi fel a kérdést egy másik lakó. Hiszen azok nem mehetnek csak az AA-gyűlésre a többszörös függőségeik miatt. Gyula máris készen áll a válasszal: elsőként azt kell eldönteni, hogy mi a fő csapásirány, mi az elsődleges szer, amihez nyúl a szenvedélybeteg ember. A függőségek egy tőről fakadnak – egészíti ki mindezt Anita, de a beteg azt is megteheti, hogy egyszerre több, a különféle szenvedélyeit megcélzó terápiás csoportba is jár. Az a fontos, hogy elkezdjen magával foglalkozni, de ha csoportba jár, ott kap annyi támogatást, ami segíthet a komplexebb problémákon is. A sok függőség azonban ne arra legyen kifogás, hogy valaki elkönyvelje: »rajta biztosan nem lehet segíteni« – teszi hozzá Gyula. Ennél a pontnál kapcsolódik be a beszélgetésbe a szálló egy újabb lakója, aki elmeséli: 

Milyen egy alkoholbeteg édesanya mellett felnőni?

Az asszony a válása után kezdett el sokat inni, a munkahelyén még tartotta magát, szerették, megbecsülték, elismerték a szorgalmáért. Ám hazafelé már egyenesen ment a közértbe egy üveg konyakért és sörért. Emiatt az akkor tizenöt éves lánya egy idő után mindenféle elfoglaltságot kitalált magának, csak ne kelljen otthon lenni. Először intenzíven sportolni kezdett, de az nem volt elég, úgyhogy szerzett magának egy kutyát, és azt sétáltatta. „Mentem kutyát sétáltatni, de igazából saját magamat sétáltattam. Tudtam én, hogy mi folyik körülöttem, de nem tudtam mit tenni. Azon gondolkodom, hogy az ember örökli ezt a hajlamot genetikailag, vagy látja a rossz mintát, és azt tekinti normálisnak?” 

„A mintaadás mint nevelési mód nagyon jellemző” – válaszol Aliz, amit Anita azzal egészít ki, hogy

„a genetika a fegyver, de a nevelés húzza meg a ravaszt”.

Ha valakinek van kérdése a családjával, a neveltetésével kapcsolatban, érdemes elmennie egy ACA  (Alkoholisták Felnőtt Gyerekei csoport)-gyűlésre, és meghallgatni a többi érintettet, hátha megtalálja ott a saját válaszait is. Illetve így talán megszakíthatja az ember az örökölt rossz kört, és a nem viszi bele magát az önsorsrontásba.

De mit tehet az, aki intézetben nőtt fel? 

Kérdezi valaki. „Mi tizenvalahányan voltunk egy szobában, volt két nevelőnk, akik váltották egymást. Én nem értem, hogy akinek normális szülei voltak, az miért nyúl szerekhez? Hálát adnék a sorsnak, ha egyszer megtapasztalhatnám, milyen anyával és apával leülni egy családi asztalhoz ebédelni. Csak egyetlen egyszer. De nekem ilyen sose volt. Én nem tudom, milyen az, hogy anyu, vagy milyen az, hogy apu.”

  

A beszélgetés moderátora, Aliz elmondja, soha nem lehet tudni, a háttérben mi zajlik, mennyire szerető valóban az a közeg, amiben él valaki, illetve az anyagi jólét sem feltétlenül jelent érzelmi jóllétet. Végül hozzáteszi: mindenkinek a saját nehéz sorsát a legnehezebb megélni. 

 

Gyula rákapcsolódik az elhangzottakra, ő is azt tapasztalja, hogy: 

Szeretet nélkül nagyon nehéz minden, tulajdonképpen ez a kulcsa az egésznek. 

„Ha a mikroközösségünkben nincs jelen a szeretet, akkor hosszú távon az egész helyzet rettentő nehéz. Nekem először az alkoholproblémámon kellett segíteni. Amikor a tűz egy részét már eloltottuk, akkor lehetett elkezdeni foglalkozni a többi kérdéssel. Húsz évet jártam terápiába, de a mai napig nem tudom megfejteni a családomat. Valameddig eljutottam, de egy pontnál kénytelen voltam feladni. A szeretetigény, a szeretethiány mindig jelen volt az életemben. Gyerekként nem olyan családi közösségben éltem, amire vágytam. Volt közös ebéd, de hidd el nekem, az nem minden.”

Búcsúzóul a szálló lakóinak is azt javasolja, alkossanak egymásra figyelő, gondoskodó közösséget. Beszélgessenek egymással, menjenek el együtt sétálni.

„Egy csomó dolog van, ami értékes tartalommal és szeretettel tudja feltölteni a közösség életét, és nem kerül szinte semmibe.” 

És azt hiszem, éljünk bármilyen körülmények között, ezt mindannyiunknak érdemes megszívlelni.

Fiala Borcsa

Képek: Chripkó Lili/WMN