Képzeld el, hogy egy hétköznap délután a Margit hídon át vezet az utad. Azon a környéken még a csendesebb időszakokban is állandó a forgalom, gyakorlatilag nincs olyan időpont, amikor a híd üres lenne. Múlt hét szerda délután egy fiatal fiú mindennek ellenére úgy döntött, hogy véget vet az életének, és kimászik a híd oldalára, majd a Dunába ugrik. Egy szerencsés véletlennek – és még inkább egy másik, szintén nagyon fiatal srácnak – köszönhetően a tragédiát sikerült megakadályozni, de az addig eltelt időben, amíg a fiú biztonságba került, nem volt sok köszönet.

Sajnos még mindig sok fiatal érzi úgy, hogy az öngyilkosság a megoldás a problémáira

Fiatalabb koromban nekem is többször megfordult a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lenne minden, ha meghalnék. Szorongtam, depressziós voltam és féltem.

Valójában nem meghalni szerettem volna, csak másképp élni, egy olyan közegben, ahol bántás helyett szeretetet, elutasítás helyett pedig támogatást kapok.

De azt hittem, nincs lehetőségem kilépni a helyzetből, és eszközöm sem volt arra, hogy kezelni tudjam az engem ért bántást.

A 15–24 éves korcsoport esetén dobogós helyen áll az öngyilkosság mint halálozási forma, az érintettek 90–95 százaléka pedig valamilyen (jellemzően kezeletlen) mentális problémával küzd. Növeli a kockázatot a szerhasználat és a megváltozott életkörülmények, például a szülők válása, de a reménytelenség érzése, a magány, valamint az érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazás is szerepel a rizikófaktorok között. 

 

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a tinédzserek esetében nem mindig észrevehetők a depresszió általános jelei – a hangulatváltozások, az étvágytalanság, vagy az, ha nincs kedve semmihez –, hiszen ezek többsége számtalan tizenévesre jellemző. Éppen ezért érdemes a társas kapcsolatokban, a mindennapi szokásokban keresni a változást, és mivel a fiatalkori öngyilkosságok esetében nagyobb a hangsúly a környezet felelősségén, a legfontosabb a felnőtt részéről a jelenlét és a figyelem. Lehet, hogy a kamasz által említett problémák felnőtt fejjel semmiségnek tűnhetnek, de soha ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy számára ezek kibírhatatlan nehézséget jelentenek. (Fiala Borcsa ITT írt korábban a fiatalok öngyilkosságának megelőzéséről.)

Az senkinek sem róható fel, ha nem tudja, hogyan kell jól segíteni – az empátia hiánya annál inkább

Képzeld el, amikor észreveszed, hogy egy fiú a híd oldalán egyensúlyoz, gyakorlatilag élet és halál között. Nem egy, és nem két emberrel történt ez meg múlt szerda délután.

És tudjátok, hogy az emberek egy része mit gondolt, mi a legjobb megoldás egy ilyen helyzetben? Hát az, ha odakiabálják a srácnak, hogy „Dögölj meg!”, „Rohadjál meg!”, meg hogy „Gyerünk, ugorj!”.

Egyetlenegyszer ültem ki az ablakba. Nem tudtam, hogy mi lesz, ha leugrok, mennyi idő alatt érnék le, és mit éreznék közben. Azt viszont biztosnak hittem, hogy nincs más kiút a problémáimból. Rettenetesen ijesztő volt, pedig senki sem üvöltött velem közben, hogy gyerünk, ugorjak már.

Persze, mindig lesznek, akik számára örömet okoz, ha belerúghatnak abba, aki a földön fekszik, ha gyötörhetik, akinek épp nincs ereje megvédeni önmagát. Akik attól érzik magukat erősnek, ha a gyengébbet bántják. És olyan emberek is, akiknek nem üti meg az ingerküszöbét, akik észre sem veszik, ha más bajban van. Vagy észreveszik, de nem érzik feladatuknak, hogy segítsenek. Majd megteszi valaki más. 

 

Múlt szerdán is ez történt: a Margit hídon álló fiúhoz végül odament valaki más

Egy szintén nagyon fiatal fiú volt az egyetlen, aki úgy érezte, segítenie kell. Amíg megérkeztek a rendőrök, szóval tartotta az ugrásra készülő srácot – és ennyi kellett ahhoz, hogy megmentse az életét. Higgyétek el, ő sem tudta a biztos receptet, és egy éles helyzetben valószínűleg én sem tudnám, hogy jó-e az, amit teszek – pedig, mondom, voltam a másik oldalon. Abban mégis biztos vagyok, hogy nincs szükség nagy megmondásokra, kész tervekre, betarthatatlan ígéretekre és elérhetetlen illúziókra ahhoz, hogy reményt tudjunk adni annak, aki éppen akkor nem látja a kiutat.

Arra viszont mindenképp, hogy megmaradjunk embernek, és ne köpjük le azt, aki segítségre szorul.

A legtöbb esetben már egy minimális empátia, odafigyelés és törődés is elég ahhoz, hogy felülírja a bántást, és hogy az ember úgy érezze, van miért itt maradni. Egy-két olyan szó, ami lehet, hogy nekünk nem sokat jelent, másnak mégis az élete múlik rajta.

Mózes Zsófi

Ha öngyilkossági gondolataid vannak, esetleg fontolgatod, hogy öngyilkos leszel, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor kérj segítséget! Ingyenesen hívható éjjel-nappal a 116-123 lelki elsősegély-szolgálat. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/lakshmiprasad S