A társadalom egy bántalmazott nő, aki most egyáltalán nem látja a kiutat – A választási eredményekről

–

Sok barátom költözött külföldre az elmúlt évtizedben. Velük ellentétben én azért vagyok még itt, mert a magyar nyelv nekem puha takaró és munkaeszköz egyszerre, amiről nem tudok lemondani. Rajta keresztül vagyok a legteljesebben önmagam, magyarul gondolkodom, álmodom, vagy vallok szerelmet, és ha van is némi humorom, az leginkább ezen a nyelven tud megnyilvánulni. Imádom kézbe venni, nézegetni a szavait, „csupor”, „szakajtó”, „bütybürütty”, ezek a kifejezések mind emlékeket ébresztenek bennem. 

Persze a diktatúrákat is „szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez” – hangsúlyozta Esterházy Péter, elég csak az újbeszélre gondolni Orwell 1984 című könyvéből. A hatalom mindig létrehozza a saját szavait: „Soros-bérenc”, „migráns”, „genderőrület” – lehet velük dobálózni, betörni a másik fejét. Aztán van, hogy a szavak fekete cilinderek, mehet a trükközés, az illúziókeltés. Amikor például azt mondod: „orosz–ukrán konfliktus”, miközben az orosz hadsereg megszállta Ukrajnát, és módszeresen gyilkolja, erőszakolja annak lakóit a saját házaikban. Nincsenek jóban, na. 

Bármennyire szeretem a magyar nyelvet, ragaszkodom hozzá vagy függök tőle, ha őszinte akarok lenni, inkább ő ural engem, mint fordítva. Ez azt is jelenti, hogy korlátozottak a lehetőségeim. Éppen ezért, most, amikor a választási eredményekről írok, azokhoz a narratívákhoz fogok nyúlni, amiket a leginkább ismerek. Nem adok politikai elemzést, nem helyezem történelmi kontextusba az eseményeket. Arról fogok beszélni, amit pszichológiával foglalkozó újságíróként egy ideje érzek. Ez pedig a következő. 

Mivel a rendszer, amelyben hosszú évek óta élünk, rendkívül abuzív, a magyar társadalom olyan, mint egy bántalmazott nő. Kizsákmányolták, megtörték, a végtelenségig összezavarták. 

Pedig kezdetben elhitte, hogy ez egy nagy szerelem. Jött egy huszonhat éves fiatalember, elbűvölő volt, és lehengerlő dolgokat mondott („Ruszkik, haza!”). Ha rögtön olyannak ismerjük meg, mint amilyen ma, ha alapból így indított volna, szóba sem állunk vele. De nem, eleinte nem ilyen volt, nem tűnt ilyennek, módszeresen hálózta be az áldozatát, egy egész országot.

Sorozatos manipulációkkal, lépésről lépésre növelte a hatalmát, és igyekezett az uralma alá vonni mindent, ami erőt, magabiztosságot, védelmet adhatott volna (bíróságokat, egyetemeket, civil szervezeteket, független sajtót). Fokozatosan kiszorította a nőt a munka világából, magához vont minden pénzt, hogy anyagi függést alakítson ki. Állandóan azt duruzsolta, hogy ők ketten egyek (kormány egyenlő magyarok), és a másik csak vele lehet boldog, egyszerűen nincs más alternatíva (a többi férfi vagy ártani akar, vagy alkalmatlan lúzer). Elhitette vele, hogy a világ fenyegető hely, ahol folyton veszély leselkedik ránk (Brüsszel!, Soros!, Gyurcsány!, migránsok!, transzneműek!), ami ellen kizárólag ő, a bántalmazó nyújthat biztonságot. 

Valahányszor a nő családtagoktól (EU) kért segítséget, a férfi súlyos árulással vádolta. Azt mondta, a kapcsolatuk csak rájuk tartozik, arról másokkal beszélni tilos. Tőle viszont sosem lehetett kérdezni, vitának helye nem volt. Izolálta a nőt (lásd külpolitika), és a józan észnek ellentmondó magyarázatokkal őrjítette meg (tagadta például, hogy bármilyen megtakarítása lenne). Néha arra sem vette a fáradságot, hogy hazudjon, bőven elég volt, ha agyonhallgatott dolgokat. A nő magában talán méltatlankodott kicsit, aztán minden ment tovább. 

A mű elkészült, a férfi felépítette saját mindenhatóságának mítoszát: addig ismételte, sulykolta a történeteit, míg az ő valósága lett a legfőbb valóság. Mára elérte, hogy amikor néha kegyet gyakorol, az is hatalmas szívességnek számít (rezsicsökkentés, tizenharmadik havi nyugdíj). 

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy bizonyos időközönként kitárul az ajtó (választások vannak), és ez a hosszú évek óta abúzusnak kitett nő, a magyar társadalom, kisétálhatna a szabadba, fellélegezhetne, válthatna, új életet kezdhetne. De ő ott áll, és egy tapodtat sem mozdul. Mintha egyáltalán nem észlelné a lehetőséget. Felemeli a fejét, egy pillanatra a távolba néz, aztán visszasiet a konyhába. És akkor mi eszméletlenül dühösek vagyunk, kaparjuk a falat, és azt üvöltjük: Vedd már észre, mit tesznek veled! Miért maradsz? Miért nem látod, hova fajultak a dolgok? Miért tűröd ezt el? 

Az indulatunk érthető, a csalódásunk jogos. De sajnos nincs igazunk. Mert egy olyan embertől, egy olyan országtól vártunk el cselekvést, aki, illetve ami nagyon nincs jól. Teljesen legyengült, fáradékony és depressziós. Előfordulhat, hogy függőségekbe menekült, szerekkel kábította el magát, vagy teljesen tompa, rezignált, csak a napi teendőire figyel. Már senkiben sem bízik (minden politikus egyforma). Mivel sokáig infantilizálták, elszokott mindenféle autonómiától, önálló véleményformálástól, kritikus gondolkodástól, ha egyáltalán valaha volt esélye elsajátítani ezeket a képességeket. 

És akkor ott áll, dönthetne, elköteleződhetne az ismeretlen mellett, de rettenetesen fél. 

Lehet, hogy el sem hiszi, hogy jobbat érdemel. Vagy még mindig reménykedik a hepiendben, egyszerűen nem mer szembenézni azzal, hogy ezt mind meg lehetett vele tenni, így be lehetett őt csapni. Kell hogy legyen valami magyarázat, és akkor belekapaszkodik a bántalmazó meséibe (a propagandába), ami mindig ott van a keze ügyében, nemhogy keresni nem kell, de még nyújtózkodni sem, hogy elérje. De az is lehet, hogy egyáltalán nem ismeri fel a helyzetét: a kitárt ajtó neki nem a szabadság, csak egy kis szellőztetés, ugyanúgy, ahogy a kapcsolat kezdetén sem kondultak meg a vészharangok, semmi nem jelzett bajt.

És azt hiszem, most érkeztünk el ahhoz, amit igazán mondani akarok (és ennek az analógiának a határához is). A kérdés számomra az, hogy a társadalom szintjén miért nincs megfelelő kollektív önvédelmünk ahhoz, hogy minél hamarabb felismerjük a destruktív hatalomgyakorlást, és lerázzuk magunkról azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak.

Az, hogy bántanak minket, természetesen nem a mi hibánk. Ettől még fontos, hogy változtatni tudjunk a sorsunkon. 

Szerintem alapvetően három, egymással összefüggő oka van annak, hogy társadalomként jóformán védtelenek vagyunk a visszaélésekkel szemben. 

Az egyik az, hogy rengeteg embernek nem volt lehetősége megtapasztalni a kapcsolódás egészséges módjait, legyen szó a saját magához, egy másik személyhez, vagy a társadalomhoz fűződő viszonyáról. Nem tanult önismeretet, erőszakmentes kommunikációt, tudatos jelenlétet. Nem kapja fel a fejét a rendszer által elkövetett abúzusra, mert az bizonyos szempontból ugyanazt a diszfunkcionális érzelmi környezetet ismétli, amiben ő is felnőtt, és amit megszokott. Egy olyan világot, amiben az a tudatos vagy tudattalan meggyőződés alakult ki, hogy egyesek értékesebbek, mint mások. Ahol a külsőnek észlelt csoportok szenvedése nemcsak megengedhető, hanem egyenesen kívánatos is, ha nekünk előnyünk származik belőle. Ahol az élet folyamatos harc, alá-fölé rendeltség, és nekünk attól lesz jobb, ha másoknak rosszabb. 

Amíg így működik a társadalom jelentős része, hiába lesznek új vezetőink, hiába lesznek új törvényeink, jó eséllyel csak a rendszer áldozatai fognak cserélődni, a hatalmi dinamikák azonban nem. Ezen csak akkor juthatunk túl, ha fejlesztjük a kapcsolatiságunkat. 

A másik teendőnk, hogy felismerjük az információfeldolgozási nehézségeinket és a kognitív torzításainkat. Azt, hogy az ideológiák általában nem arról szólnak, hogy mit gondolunk, hanem arról, hogy hogyan gondolkodunk. A hatalom bebiztosításához eleve olyan narratívákat gyártanak, amelyek pontosan kitöltik a kognitív működésünkben található hézagokat. Érdemes látni, mennyire elő vagyunk huzalozva a törzsi mentalitásra. Ha teljesen véletlenszerűen osztanak be minket két különböző csoportba, akkor is igyekszünk a saját csoportunknak kedvezni. Iszonyat nehezen változtatunk véleményt, és sokkal érzékenyebbek vagyunk azokra az információkra, amelyek a meggyőződéseinket igazolják. A saját csoportunkat változatosnak, a külső csoportot homogénnek észleljük. A közösségi média ráadásul tovább erősíti a polarizációt, párhuzamos valóságokat teremt, egyre csak növeli a köztünk lévő távolságokat. Ellepnek minket a leegyszerűsítések, a dichotómiák, az egymással ellentétes kategóriák, amelyek között választani kell, mert átmenet nincs.

Pedig a világ és az emberek összetettek, a valóság rendkívül komplex. Dolgoznunk kell azon, hogy társadalomként éretté váljunk, képesek legyünk kezelni az ellentmondásokat és a bonyolultságot. Növelnünk kell a kognitív rugalmasságunkat, hogy át tudjuk venni mások szempontjait, és meg tudjunk küzdeni az elfogultságainkkal. 

A mostani problémáinkat nem oldhatjuk meg azzal a gondolkodásmóddal, amellyel közösségként létrehoztunk őket. Változtatnunk kell. 

A harmadik irány pedig az lenne, hogy az emberek minél szélesebb köre bírjon ismeretekkel a rendszer működéséről. Hogyan készülnek a hírek? Mi számít hiteles forrásnak? Milyen rejtett és egészen nyilvánvaló utakon valósul meg az elnyomás? Mi az előítéletek, a privilégiumok, a relativizáló megnyilvánulások lényege? Milyen hatalomtechnikai manőverek vannak? Ugyanúgy, ahogy elkezdtük megtanulni, miként ismerhetjük fel a bántalmazást az emberi kapcsolatainkban, el kell sajátítanunk azt is, hogyan ismerhetjük fel az abuzív rendszereket. Bármennyire nehéz, nyitottnak kell maradnunk arra, hogy befogadjuk, aktívan értelmezzük a körülöttünk zajló gazdasági-kulturális-környezeti-politikai folyamatokat, hogy ne tévesszük szem elől a nagy képet, a távlati célokat, ne hagyjuk elaltatni magunkat. 

Én abból indulok ki, hogy közel két és fél millió ember nem lehet mind hülye, gonosz vagy pénzügyi érdekek által vezérelt. Pontosan azért gondolom így, mert tudom, hogy a legtöbb hatalomtechnikai eszköz abba az irányba hat, hogy lekapcsolják az embereket a józan eszükről és az együttérzésükről (ahogy Melanie Joy szociálpszichológus fogalmaz), hogy egyre kevésbé lássák az összefüggéseket a választásaik és azok következményei között. 

Bármennyire elkeseredett, szomorú és dühös vagyok, emlékeztetem magam arra, hogy a gyűlölködés nem visz előre. Tudom, hogy olyan próbatételek elé nézünk, amelyek ellen csak akkor van esélyünk bármit is tenni, ha újjá tudjuk építeni ezt a társadalmat. 

Alighogy lecsengőben van a pandémia, az elmúlt harminc év legmélyebb gazdasági válsága vár ránk. A szomszédban háború dúl, a klímakatasztrófa is egyre jobban érezteti hatását. Ellenőrizetlenül fejlődik a technológia, olyan mértékben, amely alig felfogható az emberi elme számára. 

  

Én nem vagyok vallásos ember, mégis megijeszt Jézus figyelmeztetése: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul” (Mt 12,25). Félek, hogy a társadalmi megosztottság, a belviszályok, túl sok energiánkat veszik el. Ha viszont csoportszinten fejlesztjük a kapcsolatiságunkat, az önreflexiónkat és a rendszerszintű ismereteinket, a köztünk lévő együttműködés növekedhet, és társadalomként is ellenállóbbá válhatunk a külső és belső veszélyekkel szemben. 

Tegnap este óta arra gondolok, bár részem lenne egy olyan választásban, amelynek alig van tétje. Amikor nem érzem úgy, hogy az egész jövőm azon áll vagy bukik, mi lesz a döntés. Ez az eredmény óriási krízis.

Nem tudom, hogyan tovább, lehet-e valaha saját családom itt, élhetek-e biztonságban ebben az országban. Méltósággal. Most képtelen vagyok többet felfogni ebből. Nagyon fáradt vagyok.

Fontos, hogy odafigyeljünk a mentális egészségünkre. Pihenjünk sokat, legyünk azokkal, akiket szeretünk. Utána majd hátralépünk párat, és ránézünk a nagyobb kérdésekre is. Mit tudunk kezdeni velük? 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Laurent Hamels