Az eset annyira megrázta Stillmant, hogy kutatni kezdte, mi állhat a média torzításainak hátterében és hogyan lehetne tágítani a társadalmi empátia határait.

Természetesen nem az a baj, hogy fehér, középosztálybeli, hagyományosan szép lányok, nők eltűnésekor a média nagy erőkkel mozgósítja az embereket, hanem az, hogy más, marginalizáltabb csoportokhoz tartozó áldozatok esetén nem teszi meg ugyanezt. Mintha az ő életük kevesebbet érne, vagy nem lennének „elég jó áldozatok” ahhoz, hogy méltók legyenek a figyelemre.

Az eltűnt fehér nő szindrómának is nevezett aránytalanságra a közelmúltban is láttunk példát: míg a Gabby Petito nevével ellátott videók közel egymilliárd megtekintésnél tartanak a TikTokon, addig azzal a 710 őslakos amerikaival (köztük 404 nővel és gyerekkel), akinek 2011–2020 között szintén Wyoming államban veszett nyoma, alig foglalkozott valaki. Hogyan kaphatna az ő ügyük is több kollektív figyelmet? Erre ad válaszokat Stillman ma is aktuális tanulmánya, amely végül 2007-ben jelent meg a Gender and Development című folyóiratban. 

Védelmezni, megmenteni nem ugyanaz, mint hatalmat adni

A jelenség árnyaltabb megértéséhez érdemes egy rövid történelmi kitérőt tennünk. A Guardian említi az amerikai kongresszus által 1910-ben elfogadott White-Slave Traffic Act nevű törvényt, amelyet a fehér nőket érintő szexuális rabszolgaság és embercsempészet visszaszorítására hoztak. A rosszul megírt törvény rövid időn belül jókora túlkapásokhoz vezetett: a rendőrök olyan helyekről is meg akartak menteni fehér nőket, ahol ők kifejezetten lenni akartak. Többüket erőszakkal hurcolták el fekete, bevándorló, szegénységgel küszködő férjük, élettársuk mellől, mondván, a nők védelmében járnak el. Ezzel szemben, amikor a fehér nők mozgalma biztos lakhatást, szavazati jogot, oktatáshoz való hozzáférést követelt – ami rendszerszinten csökkenthetné a férfiaknak való kiszolgáltatottságukat –, a hatalomban lévő fehér férfiak sokáig ellenálltak.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy azoknak a nőknek (vagy bármilyen nemű embernek), akik veszélyben vannak, ne lenne szükségük akut segítségre. Ha valakit fenyegetnek vagy bántanak, mindent meg kell tennünk, hogy azonnal megvédjük.

Hosszú távon azonban a patriarchátus nőket óvó, védelmező gesztusai helyett fontos lenne, hogy egyenlőbb társadalmi viszonyokat teremtsünk, amelyek mellett eleve kisebb valószínűséggel fordul elő erőszak.

Ehhez az is kell, hogy a lovagiasság hagyományán túl a férfiak mint domináns csoport képesek legyenek lemondani a hatalmuk egy részéről, vagy legalábbis rendben legyenek azzal, hogy mások is osztoznak benne. 

Élet és halál a társadalom peremén 

Kutatások rendre kimutatják, hogy az áldozattá válás esélye szisztematikusan növekszik, minél több kisebbségi, hátrányokkal járó identitása van valakinek. Az Amnesty International 2004-es adatai szerint például Kanadában a 25–44 év közötti őslakos nők ötször nagyobb valószínűséggel haltak meg erőszakos úton, mint a velük azonos életkorú fehér nők, mégis számottevően kisebb valószínűséggel kerültek be a hírekbe. A CNN News által 2000–2005 között bemutatott gyermekrablások 76 százalékában fehér gyerek szerepelt, holott az áldozatoknak mindössze 53 százaléka volt fehér. Amikor szexmunkásokat gyilkolnak meg, a média gyakran dehumanizáló módon hiperszexualizált, feslett nőkként ábrázolja őket, a haláluk egydimenziós lesz, az életük összetettségére pedig soha nem derül fény. Máig előkerül az a nézet – hol burkoltabb, hol egészen nyílt formában –, hogy a prostituált, hajléktalan, szerfüggő, szegénységgel küszködő nők maguk választottak olyan életmódot, ami miatt részben felelőssé tehetők a halálukért. 

Az áldozathibáztatás mögött többnyire az igazságos világba vetett hit húzódik meg: azt gondoljuk, hogy rossz dolgok alapvetően rossz emberekkel történnek, a jó embereket viszont jó dolgok érik, tehát mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Bár ez a hiedelem növelheti a biztonságérzetünket, sajnos gyakran elfedi előlünk a valóságot. Azt, hogy a világ nem igazságos hely (még!), és az erőszak nem értelmezhető kizárólag az egyén szintjén. Stillman javaslatai azért is fontosak, mert a rendszer sajátosságait szem előtt tartva igyekeznek válaszokat adni az eltűnt fehér nő szindrómára. 

#1. A diagnosztikus javaslat: nevezzük nevén a dolgokat!

Ahhoz, hogy láthatóvá tehessünk rendszerszintű mechanizmusokat, az első lépés a megnevezés képessége. Stillman az észak-mexikói határváros, Ciudad Juarez példáját hozza, ahonnan több mint 400 fiatal nő tűnt el egy évtized alatt (ezeket a gyilkosságokat dolgozta fel később 2666 című regényében Roberto Bolaño). Amikor az 1990-es évek közepétől elkezdtek eltűnni, meghalni a nők, a mexikói sajtó sokáig egyedi, egymástól független incidensként kezelte az eseteket. Jogvédők léptek közbe, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy femicídiumról, azaz nőgyilkosságról szóljanak a hírek: tehát arról a jelenségről, amikor nőket azért gyilkolnak meg szisztematikusan, mert nők. Ez a szóhasználat abban segített, hogy az emberek meglássák, az erőszak milyen szorosan összefügg az áldozat nemével, és összekapcsolhassák az addig egyéninek tekintett tragédiákat egymással is, illetve a nemi alapú erőszak más formáival, társadalmi beágyazottságával.

Családi perpatvar, szerelemféltés, minek ment oda. Manapság is jócskán előfordulnak olyan címek, ajánlók, kommentek, amelyek áldozathibáztatók vagy bagatellizálják, más fogalmakkal mossák össze az erőszakot. Lényeges, hogy ezt a diskurzust, amikor csak lehet, megakasszuk, ritkítsuk.

Magyar példaként említhetjük a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene csoport gyakorlatát: jóformán azonnal posztolnak róla, ha ilyen esetekkel találkoznak a médiában. A nyilvános kritika hatására sok újság korrigálta szóhasználatát, üzeneteit, az erőszakkal kapcsolatos tudatosság fokozódik.

#2. A színházi javaslat: jelenítsük meg a nyilvános térben!

Színházi emberektől nagyon sokat tanulhatunk arról, hogyan lehet egyes történeteket az emberek számára nemcsak láthatóvá tenni, de úgy bemutatni, hogy képesek legyenek kapcsolódni hozzá. 

Minden történetnek színpadra van szüksége

Ha nincs olyan platform, ahol el lehetne mondani az adott tapasztalatot, akkor fontos, hogy helyet teremtsünk neki a nyilvános térben, akár online, akár offline. Ennek a taktikának az egyik híres példája a gyászoló anyákból álló, Madres de Plaza de Mayo nevű csoport, az ő gyerekeik a brutális argentin diktatúra idején, 1976 és 1983 között tűntek el.

Stillman felidézi, hogy ezek a nők három évtizeden keresztül minden csütörtök délután kivonultak a Buenos Aires-i elnöki palota elé, tűrve a fenyegetést és a verést, hogy a levegőbe kiálthassák a gyerekük nevét, és két lábon járó óriásplakátokként körbehordozzák az arcképét.

A Madrék állhatatossága jelentős eredményeket hozott: azzal, hogy a gyász privát gesztusát kivitték a nyilvános térbe, ráirányították a nemzetközi sajtó figyelmét az Argentínából eltűnt 30 ezer személyre, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az egykori katonai uralmat illegitimnek tekintse az utókor.

 

A kellékek segítenek a figyelemfelhívásban

Nem véletlen, hogy különböző mozgalmak gyakran szimbólumokban, performance-szerű akciókban gondolkodnak. Ilyen például a rózsaszín kereszt, amelyet Guatemalában viseltek az emberek, hogy felhívják a figyelmet annak a 2200 nőnek a megoldatlan ügyére, akik 2001 óta tűntek el. Montreál polgárai piros esernyővel a kezükben tiltakoztak a szexmunkásokat érő erőszak ellen. Magyarországon a NANE és a Patent Egyesület által szervezett Néma Tanúk felvonulás során piros papírbábukat tartva járják a résztvevők Budapest utcáit. A bábukon azoknak a története szerepel, akik az adott évben párkapcsolati vagy családon belüli erőszak következtében haltak meg. A Transgender Europe nevű szervezet minden év november 20-ára, a transznemű emlékezés napjára, összefoglalót készít az adott évben elkövetett transzfób gyilkosságok áldozatairól. Az ő neveiket, történeteiket világszerte olvassák fel emberek, hogy virrasztással, gyertyagyújtással emlékezzenek rájuk. 

Fényképekkel is tehetünk a felejtés, a tagadás ellen

Ezt a gondolatot használta fel Jean-Christian Bourcart művész is, aki sebesült és halott irakiakról vetített ki képeket éjszaka bevásárlóközpontok, lakóházak, templomok falára. Úgy gondolt magára, mint aki a munkájával (a képek letöltésével, feljavításával, kinyomtatásával, újrafényképezésével) mintegy bebalzsamozza a holttesteket, a kivetítéssel pedig olyan helyet keres nekik, ahol békében nyugodhatnak, miközben szellemként kísértik mindazokat, akik nem akarnak tudomást venni a háborúról. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy a fotókkal való munka jókora elővigyázatosságot igényel.

Egyrészt meg kell haladni azt a dogmát, miszerint marginalizált csoportokhoz tartozó emberek teste csak akkor kaphat nyilvános láthatóságot, ha rettenetes erőszaknak volt kitéve. Másrészt ügyelni kell arra, hogy semmiképp se tegyük vonzóvá az erőszakot, ne csináljunk belőle látványosságot. 

Nagy erő van az alulról jövő kezdeményezésekben

Az online-média-aktivizmus egyik korai példája 2005-re tehető. Philadelphiai bloggerek összefogtak és elkezdték megosztani egy 24 éves afroamerikai nő, LaToyia Figueroa, eltűnésének történetét. Figueroa pincérnőként dolgozott, öt hónapos terhes volt, és a mainstream média egyáltalán nem foglalkozott az ügyével. Bloggerek terjesztették a fényképét és a vele kapcsolatos információkat, amit egyre többen átvettek. Végül sikerült kivívni a média figyelmét és egy nagy összegű nyomra vezetői díjat is. Sajnos Figueroán ez már nem tudott segíteni. A nyomozás során kiderült, hogy születendő gyermekének apja gyilkolta meg. 

Az elmúlt 15 évben a közösségi média térnyerésével bizonyos értelemben demokratizálódott a nyilvánosság. Bárki megoszthatja a történetét, civil szervezetek indíthatnak olyan kampányokat, amelyekhez jó eséllyel sokan csatlakoznak. Ugyanakkor a zaj is nagyobb (néha elveszünk a rengeteg személyességben), és sokan vannak olyanok, akik nem az internetről tájékozódnak.

#3. A régészeti javaslat: legyünk kíváncsiak!

Egyes testek annyira mélyen el vannak temetve, annyira kívül esnek a domináns csoportok látóterén, hogy kevesen próbálják meg újramesélni a történetüket. Ezért lényeges, hogy passzív médiafogyasztás helyett legyünk kíváncsiak. Ne fogadjunk el mindent úgy, ahogy tálalják nekünk.

Kritizáljunk, kérdezzünk, és – ha a lehetőségeink engedik – nyomozzunk. Utóbbi persze korántsem várható el mindenkitől, de jogvédőknek, politikusoknak, újságíróknak nagyobb eséllyel lehet kapacitásuk rá. Közéjük tartozik Stillman is, aki egy éven keresztül nem tudta elfelejteni a bevezetőben tárgyalt esetet. Ki lehetett az a nő, aki nem volt Jessica? 

Kiderült, hogy a 23 éves Donna Juliane Cooke-ot korábban négyszer vették őrizetbe prostitúció miatt. Bár a testén fojtogatás jelei látszottak, a hatóságok hamar leálltak a nyomozással. Stillman először csak semmitmondó, hivatalos iratokat talált róla (rendőrségi, kórházi jelentéseket, biztosítási papírokat, halotti anyakönyvi bizonyítványt). Aztán elment azokra a címekre, ahova Cooke az elmúlt években be volt jelentve. Így bukkant rá Gladysre, Cooke testvérére, aki végső elkeseredésében maga igyekezett utánajárni Cooke halálának. Nyomozása során sok embert megkérdezett, és minden jel arra mutatott, hogy Cooke a rendőrség informátoraként működött (cserébe elengedték a börtönbüntetését). Ennek köze lehetett ahhoz, miért zárták le olyan hamar az ügyet. 

  

Minden élet egyformán értékes

Az eltűnt fehér nő szindrómáról való gondolkodás természetesen nem azt jelenti, hogy áldozatok egyik típusáról áldozatok másik típusára kéne áthelyeznünk a figyelmünket. Senki nem mondja, hogy fehér nők helyett fekete nőket, egyetemisták helyett szexmunkásokat keressünk jobban. Arra van szükség, hogy mindenkiért tegyünk, aki bajban van. Hogy olyan híreket készítsünk, amelyek felfedik a bűncselekmények rendszerszintű okait, tiszteletben tartják az áldozatok és hozzátartozóik méltóságát, láthatóvá teszik a legmarginalizáltabb történeteket is. Utóbbi szempontjából persze hasznos, ha a szerkesztőségekben eleve nagyobb számban kapnak helyet kisebbségi munkatársak. A lényeg, hogy az emberrablások, gyilkosságok tragikus tapasztalatai társadalmi változásokat idézhessenek elő, és azt erősítsék meg, hogy minden egyes áldozat ugyanannyira méltó a védelemre, történetének megosztására, a rá való emlékezésre.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Bill Tompkins