„Ne árulkodj, oldjátok meg egymás közt!” – Ezért ne legyints arra, ha egy gyerek „árulkodik”

–

„Tom Sawyer lépett be az ajtón, és kíváncsi pillantást vetett a képre. Becky a könyvhöz kapott, és be akarta csukni, de olyan szerencsétlenül, hogy a gyönyörű képet kettéhasította. A könyvet bedobta a fiókba, ráfordította a kulcsot, és dühös szégyenkezéssel sírni kezdett.
 – Tom Sawyer, te vagy a legalávalóbb csirkefogó, leselkedsz az emberre, és kémkedsz utána!
– Mit tudtam én, mit csinálsz?
– Szégyelld magad, Tom Sawyer! Persze most mindjárt szaladsz árulkodni! Jaj, mit csináljak? A tanító úr meg fog verni! Pedig engem még sohasem büntettek meg az iskolában!
Kis lábával toporzékolni kezdett, és dühösen folytatta:
– Eriggy csak, árulkodó Júdás! De én is tudok valamit, várj csak! Majd meglátod, te utálatos, te utálatos!
Erre aztán görcsös zokogással kiszaladt az iskolából. Tom ettől a támadástól megdöbbenve, valósággal megnémult.”

(Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai)

Tom Sawyer véletlenül látja meg, amint Becky egy emberi test rajzát nézegeti, amitől a lány annyira elszégyelli magát, hogy támadja a fiút, aki konkrétan semmit sem csinált, sőt érzelmileg manipulálja is: ha esetleg eszébe jutna „árulkodni”, akkor az ő lelkén szárad a következmény.

Ennél a regényrészletnél kevés irodalmi művel tudnám jobban érzékeltetni azt a mételyt, amely annyi gyerek (és aztán felnőtt) életét keseríti meg: ha valaki bánt, és te azt elmondanád a felnőtteknek, akkor szégyellned kell magad. Akkor is, ha igazad van.

Ez a jelenet nap mint nap játszódik le a világ számtalan iskolájában, óvodájában, munkahelyén. Láthatóan mégsem tudunk mit kezdeni a jelenséggel.

Bántanak – de nehogy szólj!

Képzeld el, hogy elsős vagy. Mindenki új körülötted, próbálsz barátokat találni, kisebb társaságokba rendeződik az osztály, és szeretnéd, hogy te is tagja legyél valamelyiknek. Csakhogy van a csapatban valaki, aki ellened dolgozik, és mindenféle hazugságokat állít rólad, mondván, ismer téged korábbról. Ő így szeretne népszerűbbé válni, a többiek pedig el is hiszik a hazugságokat, így te körön kívül kerülsz, pedig nem követtél el semmit.

Elkeseredésedben az osztályfőnöködhöz fordulsz, aki – hangjában némi lesújtó éllel – annyit mond: „Ne árulkodj! Intézzétek el egymás közt!”

Egy gyerek a játszótéren elveszi a játékodat, és szándékosan kárt tesz benne. Odarohansz apukádhoz, aki épp az illetékes gyerek apukájával beszélget, és elpanaszolod, hogy a gyerek direkt eltörte a játékodat. Apukád pedig rosszallóan rád pirít mások által is jól hallhatóan: szégyelld magad, az árulkodás majomszokás. Oldjátok meg egymás közt.

Száz meg száz példát tudnék még sorolni, a közös mindegyikben ugyanaz: a sérelem elszenvedője segítséget kért, de csak megszégyenítést és rosszallást kapott. Már Xenophón is ír árulkodásról, szóval az ókorban sem volt másként: ha egyedül nem tudod megoldani a problémádat, akkor fogd be. 

Monkey see, monkey do

Amikor a szerkesztőségben előrukkoltam ezzel a témával, gyorsan kiderült, hogy mindannyiunk gyerekkori alapélménye a „ne árulkodj”, szóval legalább két generáció óta nyomasztja a gyerekeket a kérdés:

hogy lehet, hogy csúnyán viselkedtek velük, és még le is cseszik őket, ha erről szólnak egy felnőttnek? Mindig is foglalkoztatott, hogy ilyenkor a felnőtteknek mégis mi az elképzelésük, miként kellene a gyerekeknek „megoldaniuk egymás között”. Honnan legyen mintájuk hozzá?

Ki mondja meg nekik, legalább első alkalommal, hogy figyeljetek, csúnya dolog volt, amit csináltatok, egy közösségben ez nem megengedhető, nézzük meg, milyen problémák húzódnak meg a mélyben, amik miatt így viselkedtetek?

Vagy: srácok, ez így nem oké, üljünk le és beszéljük át, kinek mi a sérelme, hiszen azért vagyunk itt, hogy együttműködjünk, nem pedig, hogy kiutáljuk egymást.

Besúgók és árulkodók

„Azt pedig tudták, hogy vigyázniok kell magukra, mert a régi fősáfárnak örökké rajtuk a szeme, s ha hibát vesz észre, szalad árulkodni a herceghez. Szerencséjükre, az udvarban mindenki szerette őket s ha egyszer-másszor megfeledkeztek valamiről, vagy vadászni szöktek – elvégezte a dolgukat másvalaki, még a régi fősáfár sem tudta meg, hogy ki.” (Benedek Elek: Ámisz és Ámil)

Természetesen nem állítom, hogy az árulkodás nem létezik. Sőt. Olyannyira létezik, hogy számos felnőtt is manipulációs eszközként használja:

elég egy erősebb mondat, kicsi csúszás a munkában, és már lehet is repülni a főnök fülébe duruzsolni, hogy az illetővel már megint probléma van. Hosszú távon ez alaposan el tudja torzítani az egyes emberek megítélését, pláne, ha nekik eszük ágában sincs naphosszat a főnököt hívogatni, hogy beszámoljanak arról, ki mit mondott és hogyan szólt rosszul.

A gyerekek között is előfordul, hogy valaki ily módon akar szimpátiát kicsiholni a felnőttektől, vagy szimplán bosszúból, fontoskodásból rohangál félóránként a pedagógushoz vagy szülőhöz. A Légy jó mindhaláligban például Doroghy Sanyika iskolapéldáját mutatta be annak, hogy a világon semmire nem figyel a tanórákon és a korrepetáláson, de a teljesen ártatlan nővére a hibás, hogy nem tudja a tananyagot:

„Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:
– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember?
A vénlány szigorúan szólt a húgához:
– Légy szíves, gyere ki, kérlek.
De a hangja olyan volt, mint a kés.
– Mindig belebeszél a tanulásba – siránkozott álnokul Sanyika.
– Ó, a hazugkirály! – kiáltott a lány.
– Kérem szépen, még sose szólott bele – mondta Misi.
– Most is azt mondta, hogy buta vagyok – dünnyögte árulkodva Sanyika.
A vénlány el akarta simítani a dolgot, és édeskésen mondta:
– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám, hogy jó legyen a bizonyítványka.”

Móricz példája remek: a felek mindannyian tisztában vannak a valósággal, Misi jelzi is, hogy tanítványa hazudik, a lezárás mégsem egyértelmű, nem pirítanak rá a hazudósra. És sajnos a helyzet legtöbbször még csak nem is ennyire világos, illetve nincs mindig egy pártatlan harmadik, aki jelzi, merről fúj a szél.

Így aztán általában gondolkodás nélkül vágja rá a „nyávogásnak” titulált panaszra a felnőtt, hogy árulkodni csúnya dolog.

De vajon biztosan élből el kell utasítani minden „árulkodást”? Áll egyáltalán ez a kifejezés minden közlésre, amelyben valaki a felnőttek felé jelez valamit?

A közelmúltban egy tragikus eset kapcsán ismét sokfelé merült fel ez a kifejezés, ezért gondolkodtam el újra rajta. A vajai öngyilkos tizenéves fiú ügyében mind az osztályfőnök, mint a szülő komolyan vette a problémát, a tragédia sajnos így is bekövetkezett. És ez sajnos nagyon élesen rávilágít arra, hogy vannak helyzetek, amelyeket nem lehet „egymás közt” lerendezni. Mert egyszerűen sokkal mélyebben gyökereznek annál.

És ezek a gyökerek talán (hangsúlyozom: egy jelenségről beszélek, nem a konkrét esetről) nem hatolnának menthetetlenül mélyre, ha a gyerekek nem azt az útravalót kapnák már egészen pici korukban, hogy a fájdalmat kifejezni gyengeség, mi több: csúnya dolog.

Biztosan az „árulkodás” a nagyobb „bűn”, nem pedig az, ha például bántanak, kiközösítenek valakit?

Miért várjuk el kötelezően minden egyes gyerektől, hogy csak olyan mélységig (lehetőleg semennyire se) sebezze meg valami, ami egy iskolai vagy baráti közegben óhatatlanul is előfordul, mint ami szerintünk elfogadható?

Mennyire álságos egyébként, hogy miközben a besúgásnak igen komoly történelmi hagyományai vannak országunkban, egy, a közösségben létezést csak tanuló gyerek esetében automatikusan besúgásnak nevezzük, ha hangot ad a sérelmeinek!

 

Magunkra hagyatva

Az a gyerek, aki őszinte aggodalomból, szomorúságból, tanácstalanságból jelzi a felnőttnek, hogy őt bizony bántották, vajon hogy érzi magát, ha az, akiben bízott, csak rápirít, és egyedül hagyja a problémájával?

Sejthető: még rosszabbul, mint azelőtt. Addig ugyanis legalább a reménye megvolt, hogy majd segítenek neki. De ha tudná, miként kell „egymás közt” megoldani a helyzetet, miért is ment volna a felnőttekhez?

Ahány gyerek, annyi habitus. És persze ugyanígy a felnőtteknél. Van, aki simán bemondja, hogy túl van terhelve, nem bír több feladatot elvállalni a munkahelyén. Más sohasem merne szólni, mert attól tart, emiatt hátrányba kerülhet (aztán egyszer csak összeomlik). Egyik sem jobb a másiknál, egyik sem rosszabb – csak más. Konfliktus esetén is nyilvánvalóan egészen különbözően reagálnának. 

A gyerekeknél mindez még összetettebb, nem kristályosodtak ki a viszonyrendszerek.

Mondhatnám: sok esetben tulajdonképpen bravúr egy gyerektől, hogy felméri, ha egy probléma túlnőtt rajta, és egy ügy rossz irányba tart. De mire megy vele, ha az orrára koppintanak érte?

Ide a rozsdás bökőt, hogy szinte mindannyian fel tudunk idézni – még felnőtt fejjel is igen élesen! – legalább egy hasonló esetet. Az, hogy ezeknek ma is ilyen élesek a kontúrjai a lelkünkben, nagyon szépen megmutatja, mekkora sebet ejtettek annak idején ezek a logikai bukfencek. Mert azok: valaki nehéz helyzetben van, ezért mi még le is teremtjük, hogy miért nem képes megoldani. 

  

Falra hányt borsó

Tegyük a szívünkre a kezünket: az emberek többsége még felnőttként sem feltétlenül képes megfelelően kifejezni azt, hogyan érzi magát egy adott helyzetben, mi bántja, mi idegesíti. Hát akkor miféle őrült elvárás a gyerekekkel szemben, hogy legyenek saját maguk mediátorai?

Persze én se gondolom, hogy innentől nyomozást kell indítani minden panasz miatt, és azt se, hogy a szülők, pedagógusok igazságosztóként vegyenek részt minden konfliktusban. Láttam olyat is, hogy az anyuka a gyerek legkisebb panaszára bement pofozkodni az osztályba, szóval bőven akad példa a másik végletre is. Nem ezt szeretném. Hanem egy egészséges egyensúlyt.

Hogy a gyerek (felnőtt) fájdalmát, sérelmét, érzékenységét ne utasítsuk el élből, a megszégyenítés ne legyen a reflex, és ne bélyegezzünk minden segítségkérést árulkodásnak.

Mert ha egy gyerek (vagy egy közösség) valamit nem tud megoldani „egymás közt”, akkor az kizárólag a nekik mintául szolgáló felnőttek kudarca.

Ez azonban a fájdalmukkal magukra hagyott gyerekek számára igencsak sovány vigasz.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LSOphoto