„Nem az az erős, aki másoktól elvesz, hanem az, aki ad” – Látássérültek, vakok, látók tandemtúrája a Balaton körül

–

Dakar után Balaton körüli biciklitúra

Horvát „Laller” Lajos, Dakar-versenyző profi motoros négy éve csatlakozott először a Mozdulj! Közhasznú Egyesület tandemtúrás programjához. „Amikor először találkoztam dr. Tálos Mariannával, az egyesület alapítójával, még csak arról volt szó, hogy motorozok néhány vak emberrel – a beszélgetésünknek köszönhetően ebből lett az, hogy fővédnöke lettem a tandemtúra- programnak. Szerettem volna megnézni közelebbről, mégis hogyan zajlik ez, ezért úgy döntöttem, lemegyek egy napra. Ebből az »egy napból«” az lett, hogy végigcsináltam az egész túrát, egyszerűen beszippantott a hangulata – és nagyon sok mindenről elkezdtem másképp gondolkodni.

A Balatoni Tandemtúra minden évben 220 km-es, amelyen vakok, gyengénlátó és látó emberek bicajoznak együtt, értelemszerűen tandemkerékpárral. Mint minden évben, idén is sok plusz programon vehettek részt a jelentkezők, de változást jelentett az is, hogy nem a szokásos kört tették meg, hanem egy nyolcast írtak le (a szántódi komppal áthajózva a Balatonon), mintegy jelképezve az esélyegyenlőség által nyújtott végtelen lehetőségeket. Így a 2021-es Tandemtúra teljes hossza végül 290 km lett.

„Hogy kerültél ide?” – „Jöttem szurkolni”

Laller úgy fogalmazott: „Mielőtt részt vettem volna a túrán, volt bennem egy kép, ami azonban teljesen megváltozott az együtt töltött időnek köszönhetően. Itt jöttem rá, mekkora önmegvalósítási igény él a vak emberekben, de szembesültem azzal is, milyen »ügyetlen« tud lenni egy látó, amikor segíteni próbál, pedig talán nem – vagy nem úgy – lenne rá szükség.

Amikor például egy sajtótájékoztatón be akartuk mutatni a tandembicajozást, olyan lelkesen próbáltam segíteni, annyira óvatoskodtam, hogy sikerült a látássérült profi kerékpáros társamat felborítanom… Másképp volt meghatározó élmény számomra, amikor Karvaly Sanyi barátom eljött az egyik motorversenyemre Gyulán. Nem is számítottam rá, erre egyszer csak jön szembe velem a szervizparkban. »Hogy kerültél ide?« Mire csak annyit mondott: »Jöttem szurkolni«. De ez neki négy átszállás volt, az ország másik végéből... Látótól is embert próbáló macera és fáradság egy ilyen utazás, nagyon meghatódtam, hogy mégis eljött, mintha mi sem volna természetesebb. Azok, akikkel a tandemtúrán találkoztam, önálló, aktív emberek, élvezik az önkifejezésnek minden módját, legyen az színjátszás, divatbemutató – a Mozdulj! Egyesület szervez ilyen programokat is – vagy épp sport.

Egy többnapos túra nagyon jó betekintést enged egymás életébe, mindennapjaiba. A Veszprémi Állatkertben például ráébredtem arra, milyen nehéz elmagyarázni egy vak embernek, hogy milyen is a flamingó – vacsorakészítéskor viszont azzal szembesültem, hogy az olyan feladatok, amelyeket én komoly kihívásnak hinnék, mint a krumplipucolás, főzés, az számukra teljesen természetes”.

A tandemtúra nem csak a résztvevők számára különleges élmény

Hanem azoknak is, akik kívülállóként, esetleg egy nyaralás során csodálkoznak rá a szembejövő tandembicajosokra, vagy épp belefutnak egy flashmobba.

„Minden évben vannak plusz programok, nem csak maga a kerékpározás” – mesélte Laller. „Idén például megálltunk a siófoki sétányon, élő szívecskét alkottunk és azt egy drónról lefényképeztük. Bevontuk a programba a járókelőket, ők is kipróbálhatták a tandemet. Az a tapasztalatom, hogy az emberek pontosan úgy reagálnak, ahogy először én is; kicsit félve, zavartan, nem igazán tudják, hogyan kell viselkedni, mit kellene csinálni. Dr. Tálos Marianna nagyon jól koordinálja az ilyen helyzeteket, most is az történt, hogy

egyre bátrabban, lelkesebben és érdeklődőbben reagáltak az emberek, a végén már mindenki szeretett volna jönni és kipróbálni a tandembiciklit, megismerkedni velünk, a résztvevőkkel”.

A jubileumi évet más módon is igyekeztek a szervezők emlékezetessé tenni. „Azt találtuk ki, hogy kicsit a Tour de France-hoz tesszük hasonlóvá a mi biciklizésünket. A szponzorok támogatásával a motoros mezemet alakítottuk át bringás mezzé, és ahogy a Tour de France-on, ilyen rózsaszín mezt kaptak minden este az aznapi szakasz győztesei, ezt hordhatták másnap. Itt nemcsak, illetve nem elsősorban gyorsasági verseny volt, hanem különböző ügyességi feladatok, szellemi vetélkedő, memóriajáték”. 

A segítség nem pénzkérdés 

Dr. Tálos Mariannát, az eseményt szervező Mozdulj! Közhasznú Egyesület alapítóját az egyesület megalakulásáról, a program(ok) hátteréről kérdeztem. „Az egyesület alapításának gondolata azért született meg” – magyarázta, „mert

olyan integrált programokat szerettünk volna létrehozni, amelyeken fogyatékkal élők természetességgel tudnak részt venni ép társaikkal együtt.

Tizenegy évvel ezelőtt alakult meg a Mozdulj!, egy baráti társaságból, amelynek az alapja a családunk. A testvérem és én olyan családban nőttünk fel, ahol megszokott volt, hogy árva gyerekekkel töltöttük együtt a nyarat, mert nagymamánk a Somogyvári Gyógypedagógiai Intézetben dolgozott. Ezt a gondolkodásmódot vittük tovább az egyesületbe is. Megalakulásunk után rögtön az első program a Balatont kerülő tandemtúra volt, mert egyértelművé vált, hogy az egyik célunk integrált sportprogramok létrehozása lesz.

Látássérült barátaink jöttek az első hívó szóra, hiszen sokan szeretnek kerékpározni, de ezt nem tehetik másképp, mint segítséggel. Az évek alatt egyre népszerűbbé vált ez a program. Az első túrán hét tandemkerékpárral indultunk összesen 18-an, ami a tizedikre 25 tandemkerékpárra és 75 főre bővült, a megtett táv pedig 290 km-es lett.

Ez a közösségi programunk nemcsak a sportolásról szól, hanem egyben esélyegyenlőségi kampány is. Szeretnénk továbbvinni azt a látásmódot, hogy a segítségnyújtás nem anyagi kérdés, hanem a lelkünkből jövő tiszta érzés.

Utunk során a Balaton természeti szépségeivel és történelmi emlékhelyeivel is megismertetjük a résztvevőket. Fontosnak tartjuk az emlékfák ültetését is, hiszen egy fa megőrzi az utókornak a túra emlékét, de a természet védelme is fontos számunkra. Mivel sok embertársunknak ez az egyetlen lehetőség a nyaralásra, minél színesebb programokkal kedveskedünk a résztvevőknek. Úgy érzem, az egész túra a gyermekkorunk szabad, játékos hangulatát idézi vissza.” 

 

Biciklitúra, művészeti gála és úszóverseny

A biciklitúrán kívül a Mozdulj! Közhasznú Egyesület egyéb integrált sportprogramokat is szervez, többek között futó- és úszóversenyt, ahol ép és fogyatékkal élők indulnak egy csapatban azért, hogy csapatverseny formájában segítsék egymást, és együtt tapasztalhassák meg a versenyzés örömét, s persze azt is, hogy milyen a győzelem együtt.

Látássérült, mozgássérült és egyéb fogyatékkal élő barátaink között, sok művészeti ambícióval megáldott embertársunk van. Számukra olyan művészeti gálákat, bemutatkozási lehetőséget szervez az egyesület, ahol ismert művészekkel léphetnek fel a színpadon. Ezenkívül integrált művészeti pályázatokat hirdetnek meg, hogy ezekkel is inspirálják alkotóikat az újabb művek létrehozására.

Dr. Tálos Marianna elmondta: „A tizenegy év során, a programjainkon résztvevők nagy része igazi közösséggé kovácsolódott össze, ahol közös mottónk: »A mai világunkban csak közösen tanulhatjuk meg azt, hogy nem az az erős, aki másoktól elvesz, hanem az, aki ad – ha mást nem, legalább esélyt.«”

Halljuk a víz csobogását, érezzük az illatokat, és közösen éljük át az élményeket

Feil Dóra 27 éves közgazdász, egy informatikai cégnél dolgozik szoftverértékesítőként és országszerte oktatja a felhasználókat. Az idei évben kezdi pszichológiai tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen levelezős hallgatóként. Szabadidejében pedig sárkányhajózik, táncol, bicajozik – egy átlagemberhez képest is kifejezetten aktív életet él. És ő mindezt látássérültként teszi.

„Tizenöt–húsz százalékos a látásom, szürkületben már szinte egyáltalán nem látok, közelre valamivel jobban.

Ami azonban szerintem a leginkább számít, hogy kicsi koromtól kezdve teljesen integráltan neveltek. Ez nem csupán abban jelent meg, hogy látókkal együtt jártam iskolába, és csak első osztályban volt speciális, szélesebb sorokat tartalmazó írás- és matekfüzetem, hanem abban is, ahogyan a szüleim kezelték ezt a helyzetet.

Ők mindketten jól látnak, de ahelyett, hogy babusgattak volna, mindenben úgy neveltek minket a testvéremmel, mint egy látót, a legkisebb dolgokban is – például nem pakoltak el helyettünk, elvárták, hogy tartsunk rendet. Emellett maximálisan segítettek is, ami néha elég komoly kihívást jelentett, például mert balkezes vagyok. Apukámnak otthon volt a műhelye, ott dolgozott, de munka közben mellette ültem, és ő segített gyakorolni az írást.”

Dóra úgy gondolja, ennek a hozzáállásnak is köszönheti, hogy nagyon önálló lett, olyannyira, hogy sokszor még a barátai is szinte megfeledkeznek arról, hogy nem lát. „Pakson, ahol élek, napközben nagyon biztonságosan közlekedem, ilyenkor szinte sosem szorulok segítségre. Alapvetően úgy vagyok vele, hogy ha kell, szólok, de, ha meg tudom oldani segítségkérés nélkül, akkor igyekszem elkerülni.

Azt veszem észre, hogy ez az, amit a kívülállóknak nehéz megérteni a látássérültekkel kapcsolatban – nem igazán tudják, hogy mikor kell segítség, mikor nem, van, hogy lépnének felénk, de tolakodni sem szeretnének, kényelmetlenül érzik magukat.

A barátaim például már egész jól tudják, de azért, mert folyamatosan figyeltek rám, ők már jobban ismerik a »trükköket«” – mondja. „Például látszólag könnyedén nyitom az ajtót – de azért, mert az ujjamat rásimítom a kulcs végére, úgy érintem meg a kulcslyukat, és így könnyen bele is találok. Amikor karon fogva sétálok valakivel, akkor nagyon pici rezdüléseket is figyelek – ő talán észre sem veszi, de egy másodpercre megáll vagy lassít, amikor változik az útvonal, járda széléhez ér, vagy valami hasonló dolog történik. Lehet, hogy nem jut az eszébe szólni, de én érzem, hogy valamire készülni kell, óvatosabban lépek”.

Dóri számára a tandemkerékpározás egy újabb lehetőség volt arra, hogy átélje a mozgás örömét. „A sport, a mozgás és a közösségi lét kicsi korom óta része az életemnek. Gyerekkorom óta társastáncolok – az utóbbi években salsázom –, sokáig sárkányhajóztam, és pár éve elkezdtem biciklizni. Ez persze szürkületben nagyon nehéz volt, még jól ismert környezetben is, ezért négy éve vettem egy tandemkerékpárt. A testvérem is súlyos látássérült, vele így nem tudtunk közösen tandemezni, ezért elkezdtem olyan programokat, közösségeket keresni, ahol van rá lehetőség. Így találtam rá erre a balatoni túrára.”

Mint elmondta, kicsit tartott tőle. Nem is magától a távtól, az erőfeszítéstől vagy a nehézségektől, amelyek gyengénlátóként kihívást okozhatnak.

„Tartottam a többi látássérülttől, hiszen én pont velük nem találkoztam olyan sokat – de még inkább a látóktól, attól, hogy túlaggódják majd a helyzetet, állandóan vigyázni akarnak majd ránk.

De ez egyáltalán nem így volt. Rendkívül sok program kapcsolódik a túrához, voltunk állatkertben, sőt vízi vidámparkban is. Ott is és mindenhol máshol is azt éreztem, hogy figyelnek ránk, de nem terhelően. Ha érzékelik, hogy valakinek tényleg segítségre van szüksége, vagy fel kell hívni a figyelmét valamire, amit nem lát és veszélyes lehet, akkor szólnak, vigyáznak – de ezt a háttérből, finoman csinálják, nem tolakodóan. És ez nagyon jó érzés.”

Feil Dóra hangsúlyozta: az összekovácsolódás, csapatépítés, a közösségi együttlét a legnagyobb pozitívum számára a tandemtúrában.

„Maga a tandembiciklizés olyan, mint a tánc, talán azért is szeretem annyira. Az egyik fél vezet, a másik követ. Itt a látó ember ül elöl, ő határozza meg, merre kanyarodunk, de a tempót is – aki hátul ül, követi őt, de a legkisebb jelből is következtetéseket tud levonni. Zárt területen, ahol nem volt autós forgalom, egyszer kipróbáltuk fordítva is, a látó hátul ült és szóban instruálta a látássérültet, aki kormányzott. És működött… De ezt természetesen nem csináljuk menet közben.

Akkor a látó nemcsak irányít, de mesél is, elmondja, merre járunk, milyen a táj. Igaz, volt, amikor a hátul ülő szólt, hogy milyen jó virágillat van – a párja akkor döbbent rá, hogy neki fel sem tűnt, milyen gyönyörű virágos rét mellett haladnak el éppen.

Más, de nem kevesebb

Látó emberekben általában felmerül a kérdés, hogy az előbb felsorolt, a vizualitásra nagy hangsúlyt helyező programok mennyire nyújtanak teljes élményt egy vak vagy látássérült ember számára. Horváth Laller a barátai, Dóra saját és ismerősei tapasztalatára hagyatkozva egyöntetűen azt vallották: más, de nem kevesebb az élmény.

„Mindenki részt tud benne venni, mindenki megéli, bár eltérően. De halljuk a víz csobogását, érezzük az illatokat, sok mindent meg tudunk érinteni, az állatkertben az állatsimogatóban, bizonyos tárgyakat a múzeumban is, egyes virágokat, fákat az arborétumban, de a társaink is állandóan mesélnek, átadják az élményt.

Állatkertben például nem feltétlenül az a legfontosabb, hogyan néz ki az adott állat, hanem az, hogyan viselkedik, mit csinál a csapaton belül, vagy hogyan gondoskodik a kicsinyéről, hogyan játszanak egymással. Ezek nagyon érdekesek, és ezt el lehet mondani, erről lehet beszélgetni – és a beszéd itt hatalmas szerepet kap.

De az igazi, a legfontosabb az, amit együtt átélünk” – hangsúlyozta Dóra. „És még én is tanulok. Mivel súlyos látássérült vagyok, de nem vak, ezért volt már félreértés… Például, amikor a szállásunkon valaki megkérdezte tőlem, hol vannak a különböző helyiségek. Szépen elmondtam neki, hogy a mosdó jobbra, villanykapcsoló baloldalt kívül, konyha balra, villanykapcsoló jobb oldalt belül. És csak másnap döbbentem rá, hogy neki természetesen nincs szüksége világításra. Ez jó lecke volt, szembesültem vele, hogy nekem is egy tanulási folyamat, belehelyezkedni a másik szükségleteibe, érzékelésébe. Ahhoz, hogy ez működjön, ahhoz, hogy értsük egymást, kommunikálni kell és figyelni egymásra.

Én azt vallom, hogy az esélyegyenlőség két szava, az esély és az egyenlőség egyaránt fontos.

Az egyenlőség egy mérleg, és a két serpenyőbe kell tenni az esélyt. Az egyik esély, amit mi szeretnénk megkapni; a lehetőségek, az integráció. De a másik esély, amit mi kell, hogy megadjunk a társadalom, az emberek felé: hogy megismerjenek minket, azt, hogy mire van szükségünk, de azt is, miben vagyunk jók, tehetségesek, értékesek. Úgy gondolom, van, amit elvárhatunk, de van, amikor nekünk kell lépnünk.

  

Szervezhetnek programokat a számunkra, de nekünk el is kell menni rá, részt venni, kilépni a komfortzónánkból. És ha a másik fél látja, hogy tud jól segíteni, ha tudja, hogy kérek segítséget, amikor szükséges, de nem várom el akkor, amikor nem, akkor ők is nyitottabbá válnak – legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ha már találkoztak több ilyen helyzettel, mint például a flashmobon a tandemtúra során, akkor később nem jönnek zavarba egy hasonló helyzettel találkozva. Szerintem így, együtt küzdve érte tud megvalósulni a valódi esélyegyenlőség.”

H. Fekete Bernadett