„Ha ilyesmi megtörténik, akkor a gonosz létezik” – Perintfalvi Rita feltárja nekünk a földi poklot új könyvében, az Amire nincs bocsánatban

–

A mai napig csak becsülni tudjuk az áldozatok számát

Kezdjük a száraz adatokkal, de ezek a számok sajnos csak hozzávetőlegesek, magyar statisztika pedig nem létezik egyelőre.

2018-ban nyilvánosságra hozták azt a német kutatást, amelyet a Német Katolikus püspöki kar kezdeményezett maga ellen. A projektet 2013-ban írta ki a Németországi Egyházmegyék közössége, és 2014-ben kezdtek hozzá, aminek során az 1946 és 2014 közötti ügyeket vizsgálták ki. Több mint 38 ezer aktát néztek át négy éven keresztül, amelyek a több évtizedet átívelő bejelentett eseteket tartalmazták. Az eredmény pedig a következő: 3677 gyermek esett áldozatul szexuális bántalmazásnak, és 1670 elkövetőt találtak meg ténylegesen az akták között.

Mivel tudvalevő, hogy az áldozatok csak nagyon ritka esetben tesznek feljelentést, ez az adat szinte alig fedi a valóságot. 

Magyar adatunk viszont egyáltalán nincs, csak a német kutatásból lehet kiindulni.

2019-ben, az Ulmi Egyetemen végzett vizsgálatból kiderül, hogy az áldozatok száma körülbelül 114 ezer lehet ugyanerre az időszakra vonatkozólag. Ez a két, említett kutatás óriási felháborodást váltott ki a német társadalomban, nálunk viszont még nem indult el a tisztulási folyamat, egész egyszerűen azért, mert nincs társadalmi közfelháborodás. Ahogyan Perintfalvi fogalmaz a könyvben: a mi társadalmunk valamiért jobban eltűri az erőszakot, és nemcsak az egyházon belülit, hanem általában a nők ellenit.

„A katolikus egyházban elkövetett szexuális visszaéléseknek mindig két aspektusa van: az egyik maga a tett, a másik pedig a tett eltussolása. Egyértelműen kell látnunk azt is, hogy nemcsak a szexuális bántalmazók, hanem maguk az eltussolók is tettesek. A valódi változáshoz annak sürgős felismerése lenne szükséges, hogy a katolikus egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazási ügyek kapcsán nem csupán egyéni elkövetőkről, hanem rendszerszintű problémáról, még pontosabban fogalmazva strukturális bűnről van szó. Így amikor az egyházi vezetők rossz útra tért, eltévelyedett egyéni tettesekről beszélnek, akkor valójában tagadják azt, hogy a probléma ennél sokkal mélyebben húzódik, és az orvoslásához sem lesz elég az egyéni elkövetők megbüntetése. Sokkal inkább az lenne a célravezető, hogy a szexuális visszaéléseket lehetővé tevő és azokat hosszú távon fenntartó strukturális okokat (mint például az elhallgatás, eltussolás) feltárják, és olyan változásokat eszközöljenek az egész rendszerben, ami ezeket az okokat megszünteti.

A szexuális visszaélési ügyek viszont olyan mély visszásságok, amelyek a legteljesebb ellentmondásban vannak az egyház alapküldetésével.

Az egyházon belül spirituális és/vagy szexuális visszaélést elkövetőknek azért is van könnyű dolguk áldozataikkal szemben, mert számukra a pap személye olyan szakrális hatalmat hordoz, ami miatt eleve elképzelhetetlennek tartják, hogy a pap bármi rosszat kérjen vagy tegyen.”

A szexualitáshoz való egészségtelen hozzáállás

A teológus a könyvben az okokat is boncolgatja, és ezek jóval összetettebbek, mint egy hagyományos abúzustörténetben.

A szexualitáshoz való egészségtelen hozzáállás mindenképp az egyik fő okozója ezeknek a bűncselekményeknek. Viszont az ennek okán bekövetkezett károkat a hivatalos egyházi tanítás még mindig nem hajlandó elismerni.

Évszázadokon keresztül csak az a szexuális együttlét nem számított bűnnek, amit gyereknemzés céljából hajtottak végre. A szex a terhesség és a menstruáció alatt halálos bűnnek számított, sőt még a pozíciót is meghatározták (kizárólag a férj lehetett felül.) Ez az erőteljes testellenes gondolkodás, a szexuális bűnök túlhangsúlyozása a többi bűnhöz képest pedig nem véletlen:

„A patriarchális alapokon nyugvó nagy vallások, köztük a kereszténység mindig is igyekeztek az emberek szexualitása feletti kontroll kiépítésére, ez egyfajta hatalmi kérdésként jelentkezett náluk. Mivel szexualitása mindenkinek van, vagy ilyen, vagy olyan, ezért a testiség tökéletes terep a bűntudatkeltésre, majd ezen keresztül az elnyomásra, a szexuális elfojtás indukálásra. Különösen igaz ez a nőkre vagy a szexuális kisebbségekre (homoszexualitás, transzszexualitás stb. démonizálása). Ez utóbbiakkal az a legfőbb baj, hogy nem férnek bele a hagyományos heteroszexuális mátrixba.”

Hogy csap bele ennek a közepébe a szexuális forradalom?

1968-ban a szexuális forradalom kirobbanása valósággal sokkolta az egyházat, és erre érdemben az elmúlt évtizedek alatt sem tudott reagálni.

De miért fontos az egyháznak kontrollt gyakorolni a nők teste felett? Miért érdeke, hogy üldözze és üldöztesse az abortuszt és a fogamzásgátlást? Miért kiáltja ki ezeket ősbűnnek?

Már az 1960-as évektől kezdve megfogalmazták a feminista teológusnők, hogy a női szexualitás tabusításának hátterében a cölibátusban élő papok látens nőgyűlölete áll: 

„Hiszen a nőben elfojtott vágyaik tárgyát látják, s a nő számukra az örök Éva, aki megkísérti, bűnbe viszi az amúgy tökéletes férfit.”

Emiatt pedig tilos a házasság előtti szex, a házasságtörés, a szex önmagában való élvezete, amennyiben abból nem születik gyermek.

A homoszexualitás mint ősbűn

A homoszexualitásnak mint bűnnek fontos szerepe van az egyházban elkövetett szexuális visszaélések magyarázatában. A melegséget csak akkor nem tartja az egyház bűnnek, ha az adott személy képes elfojtani a vágyait. Éppen ezért évtizedeken keresztül léteztek a melegségből „kigyógyító” terápiák, amik bizony sok áldozatot követeltek: rengeteg embert taszítottak depresszióba vagy öngyilkosságba.  

 

Az egyházon belüli, azonos neműekkel folytatott szexuális visszaéléseket viszont gyakran magyarázza az egyház azzal, hogy tulajdonképpen az adott esetben nem is a szexuális bűncselekmény számít bűnnek, hanem maga a hajlam, ezzel összemossa vele a pedofíliát, és olyan színben tünteti fel a homoszexualitást, mintha a hajlamról az ember maga tehetne.

Viszont a papok között nemcsak kisfiúk ellen irányuló szexuális bűncselekmények léteznek, hanem nők ellen elkövetett esetek is, méghozzá szép számmal.

Azonosság: a titok

„Az egyházban elszenvedett spirituális és/vagy szexuális bántalmazás minden egyes formájának van egy közös motívuma, amitől az összes áldozat szenved, ami nem más, mint a titok elviselhetetlen súlya.” 

Ezzel a titoktartásra való kötelezettséggel szigetelik el az áldozatukat. Ezzel a titokkal burkot képeznek az áldozatok körül, amelyet jó ideig lehetetlen megrepeszteni. A burokból pedig nem lehet segítséget kérni. Ez egy alaposan és sokszor lassan felépített tudatos manipuláció, amelynek csapdájában az áldozat nem tudja, nem érti, mi történik vele, csak később ismeri fel annak súlyosságát, kegyetlenségét. Így tarthat évekig az erőszakos cselekmény.

A spirituális bántalmazás pedig az egyik legalattomosabb, legkifürkészhetetlenebb módszer arra, hogyan hálózza be valaki az áldozatát. Az egyházban elkövetett szexuális visszaélések gyakorta kezdődnek ezzel a spirituális bántalmazással, és ez olyan fokú visszaélés, amely erőteljesen súlyosbítja a bűnt.

A lelki vezetőként kialakított bizalmi viszonyt később alattomosan felhasználják, vagyis rosszra fordítják az elkövetők, és ez súlyos visszaélés mind az egyház felé, mind a bennük megbízó hívők felé. Tulajdonképpen dupla árulás.

Ezért is volt olyan viszolyogtató Perintfalvi Rita könyvében elolvasni az áldozatok vallomásait. 

Most ők következnek

A következő három történetből (melynél a könyvben jóval több is olvasható) jól fogjátok érzékelni, milyen szisztéma szerint építkeztek ezek a bántalmazók.

Liliána 14 évesen lesz szerelmes a nála 23 évvel idősebb paptanárába, aki a lány osztályfőnökeként súlyosan visszaél a helyzetével:

„Semmit nem érzek. Nem érzem, hogy bármi történt volna. Lassan lépkedek fölfelé a lépcsőházban, és arra gondolok, hogy ha akarná, lefeküdnék vele. Pedig még soha senkivel, meg amúgy vele sem lenne kedvem, de ha akarná, megtenném. Bármit megtennék érte.”

Zsófi több évig volt a pap tanára és egyben osztályfőnöke hatása alatt. Az pedig kihasználta a lány érzelmi kiszolgáltatottságát, és úgy került a bizalmába, hogy azt adta neki, amire a lánynak a legnagyobb szüksége volt: kivételezett vele, a lányává fogadta. Amikor később levetkőzteti, és anyaszült meztelenül állítja a tükör elé, majd tovább nem megy (mert a pap szexualitása feltehetően megrekedt egy kamasz fiú szintjén), csak eldobja, Liliána teljesen összezavarodik. Úgy érzi, elhagyták, elárulták. Miután pedig szeptembertől egy másik lány lesz a pap kegyeltje, akkor meggyónja egy másik papnak, mit tettek vele. Ekkor esik le neki, hogy a vetkőztetés helytelen volt, mert addig ő azt érezte a legnagyobb fájdalomnak, hogy a papja már nem törődik vele. A gyóntató pap pedig arra kéri, mondja el szüleinek az esetet.

Az apa feljelentést tesz, a papot áthelyezik, és ugyanúgy folytathatja máshol a tevékenységét.

Azóta negyven év telt el. Még ma is papként tevékenykedik. Liliána pedig pszichológus lett, hogy jobban értse a traumáját és annak feldolgozását.

Imre kiskamaszként került István atya bűvkörébe, ahonnan évekig nem tudott szabadulni, és súlyos szexuális kizsákmányolásnak esett áldozatul:

„Az első szókapcsolat, amit megtanított nekem a következő év tavaszán, az „amor sanctus”, azaz „szent szerelem” volt. Úgy állította be, hogy Isten kegyelmi ajándéka ez a kapcsolat közöttünk. Ezt ezután igen gyakran beleszőtte a beszédébe és a leveleibe. A kifejezést a kapcsolatunkra értette, de ekkor nem volt még benne semmiféle testi dolog. Csak fokozatosan kezdett el hozzám érni, megsimogatni, puszit adni. Körülbelül másfél év telt el a kezdetektől az első konkrétan szexuális jellegű cselekedetéig. Nagyon szisztematikusan csinálta, mintha semmi kockázat nem lenne: biztos volt benne, hogy nem fogok elmenekülni vagy szólni valakinek.

Merész volt. Nem tudom, hogy tudta megtenni. Türelmes volt, apró lépésekkel haladt.”

István atya egyik levele, amelyből jól kiolvasható a spirituális bántalmazás természete: 

„Nem vagy te bonyolult lélek, csak kevesen vannak, akik megértenek téged és megszeretnek. De ez így van jól. Nem tálalhatjuk fel magunkat akárkinek. Ha pedig két ember úgy egymásra talál, mint mi, akkor azokat csak az »amor sanctus« vezérelheti, mert csak ezáltal lesz minden széppé, s akkor sosem csalódhatunk. Tény, hogy igen hiányzol; azok a szinte mindennapos találkozások (ha néha rövidek voltak is) erősítették bennem azt, hogy lehet és érdemes egy embert így szeretni, ahogy én Téged. Pedig már sokszor eszembe jutott az, hogy az ember = állat, nem méltó a szeretet, illetve a szerelem Istentől jövő végtelenül mély adományára. Úgy látszik, hogy Te vagy az egyetlen, aki ezt megcáfolja. Aki csak a testet szereti, elveszíti a másik lelkét, aki pedig fordítva, megnyeri mind a kettőt. Úgy legyen! 
Sokszor ölellek igaz baráti szeretettel, István” 

Imre bántalmazása után több mint húsz évvel sor került arra is, hogy az illetékes egyházügyi bíróság eljárást indítson több panaszos bejelentése után. István atya részletes beismerő vallomást tett, az egyház pedig felmentette papi tisztsége alól. István atya több mint harminc évig volt pap, ennyi ideig tanított a felügyeletére bízott kisgyerekeket. Az áldozatok pontos száma feltehetően soha nem kerül napvilágra.

Márti édesapja volt a katolikus pap, aki a saját lányával fajtalankodott:

„Úgy tizenkettő múlhattam, amikor az apámnak előbb feltűnt, hogy kezdek nő lenni, mint hogy én magam felfogtam, felfedeztem volna a bennem megszülető új minőséget. Először csak az ölelés változott meg, aztán egyre többször próbált meg velem kettesben maradni úgy, hogy az anyámék biztosan ne zavarjanak meg. Úgy érintett, ahogy apa nem érintheti a gyermekét. Bennem pedig összezavarodott minden. Összekeveredett a szégyen, a büszkeség, a piszkosság érzése, a gyönyör, a düh, a tehetetlenség. Egy sereg érzés és érzet, amit – ma már tudom – tizenkét-tizenhárom évesen egyszerűen nem lehet normálisan feldolgozni és a helyére tenni. Csak túlélni lehetett valahogy. Feldmár ír valahol arról, hogy a boszorkányok a középkorban úgy viselték el a máglyát, hogy egyszerűen „nem voltak ott”. Ők a tűzből lógtak meg, én az ágyból. Akkor megküzdési stratégiaként kitűnően működött, csakhogy átment automatizmusba, és hosszú éveken keresztül a kedvesem karjából ugyanígy katapultált az agyam, ha akartam, ha nem. Vagy egyszerűen csak kikapcsolt a testem. 

Két-két és fél évig tartott a dolog, ne kérdezd, hányszor történt, sokszor. Jóformán heti rendszerességgel. Azt se tudom, hogy pontosan mi történt. Nem, nem hatolt belém, legalábbis a farkával nem. De valójában ez már tökmindegy volt. Akár meg is tehette volna.

A nő, aki lehettem volna, meghalt, mielőtt megszületett. A világ legszebb és legszentebb dolga – ami csak az emberi lény kiváltsága – vesztette el számomra az értelmét és aljasodott le egyszerű cseretermékké hosszú évekre. Értéktelenné vált a szexualitás és értéktelen vacakká váltam én magam is.”

Márti eltitkolt gyerekként született, édesanyja egyedül nevelte, katolikus pap édesapja csak vasárnaponként csatlakozott a családhoz. A kislány az apja családjával soha nem találkozott, és nyilvánosan az utcán sem mutatkozhattak együtt. Apja két és fél éven keresztül fajtalankodott a lányával annak kiskamasz korában. Márti az anyjának egyszer felnőttként a fejéhez vágta az abúzust, de az nem akart igazán hinni neki. Az abúzus úgy történt, hogy senki nem vette észre, mi történik a gyerekkel, betudták kamaszos dühnek azt, hogy megváltozott a viselkedése. Ezt a papot soha nem vonták felelősségre, soha nem ítélték el.

Őszintén megmondom, nem tudom, mikor volt könyv utoljára rám ekkora hatással. Most azt érzem, ki kell öblítenem magamból, mert maga az olvasása is megterhelő. Hát még átélni mindezt, abba bele sem lehet gondolni. Nem tudom, létezik-e ennél nagyobb bűn, amikor így visszaélnek az ember bizalmával, amikor ilyen módon használják ki, teszik tönkre valakinek a testi és lelki épségét.

Hogyan lehet mindebből meggyógyulni? Létezik e bűnbocsánat? Egyáltalán, meg kell tudni bocsátani ezeket a bűnöket? Ezek az emberek a legszentebb nevében követték és követik el ezeket a visszaéléseket. Nem hiszem, hogy létezik olyan Isten, amelyik ez alól képes felmenteni az elkövetőket. 

„A szexuális bántalmazás soha nem a szexről szól, hanem a hatalmi visszaélésről a szexualitás arénájában. Ezt a gondolatot gyakran ismétlem a könyvemben, mert nagyon fontos megértenünk, hogy ezeket a gyalázatos tetteket nem a szexuális vágy motiválja, hanem annak a vágya, hogy valaki egy másik ember felett totális kontrollt gyakoroljon. A bántalmazó el akarja venni az áldozat személyi integritását, meg akarja fosztani a szabadságától. A legjobban azt a hatalmat élvezi, hogy mindezt megteheti, ráadásul büntetlenül.

Ez a pusztító hatalmi játszma azért zajlik a szexualitás arénájában, mert az ember egy olyan lény, akit legmélyebben éppen a szexualitásán, a testiségén keresztül lehet megsebezni”

 – írja könyvében a teológus, aki több mint fontos könyvet írt. Értelmezve magyarázza el azt a pokoljárást, amelyet az áldozatok elszenvedtek, és részletesen kitér arra, hogyan gyógyultak, vagy hogyan próbálkoznak ezzel a mai napig, valamint: mi lehet az elkövetők indíttatása azon felül, hogy sokan maguk is áldozatok voltak. Végül a rendszer súlyos hiányosságaira is kitér.

Az Amire nincs bocsánat hegyeket fog megmozgatni – remélhetőleg. Kötelező olvasmány mindenkinek, még akkor is, ha nem bírod, Ritának pedig testi és lelki erőt kívánok a missziójához.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Getty Images/Vladimir Serov, Visual Art Agency