„Elkezdett rugdosni és azt ordibálta, dögöljünk meg, a b.zikért nem kár” – Az LMBTQ-emberek elleni verbális és fizikai bántalmazás mindennapos

–

„A buzikért nem kár”

Barna Tamás Krisztián tizenkilenc–húsz éves lehetett, amikor felköltözött Pestre. Volt egy srác, akivel abban az időben ismerkedni kezdett; épp hazafelé sétáltak az egyik randijukról, amikor két részeg beléjük kötött.

„Az egyikük utánunk szólt, mi viszont nem foglalkoztunk vele, ezért egyre dühösebb lett, először csak szóban inzultált, majd elkezdett lökdösni. Akkor már én is felemeltem a hangom: megmondtam neki, hogy jó lenne, ha befejezné, mi nem ártottunk neki. Ez viszont csak olaj volt a tűzre.

Azt mondta, neki egy buzi ne ugasson, majd megütött.

A földre estem, ahol elkezdett rugdosni, és azt ordibálta, dögöljünk meg, a buzikért nem kár. A haverja nem szállt be, de végignézte az egészet, nem próbált közbeavatkozni. Az volt a szerencsénk, hogy egy járókelő tanúja volt az eseményeknek és kihívta a rendőrséget, akik elég gyorsan ki is érkeztek” – meséli Krisztián.

A legborzasztóbb szerinte a tehetetlenség érzése volt az egészben. Úgy gondolja, ha a férfi józan lett volna, talán sikerül elsimítaniuk a dolgot, de amikor látta, hogy elindult utánuk, már tudta: nem lehet jó vége a történetnek, hiszen az egész az erőfitogtatásra megy ki.

Hasonló tapasztalatokról számolt be Biró Loránd is: a fiú egy vidéki keresztény gimnázium hétvégi szabadfoglalkozásáról tartott haza, amikor megtámadták. 

„A hazafelé vezető út egy vasúti átjárón vitt keresztül, ahol mindig bandázgattak fiatalok. Már besötétedett, és volt ott egy csapat kapatos srác, egyiküket ismertem is. Ahogy elhaladtam mellettük, trágárságokat kiabáltak utánam, de mivel nem reagáltam, követni kezdtek. »Mi van, mitől félsz, te kis buzi?« – közrefogtak, majd elkezdtek lökdösni.

Egy idő után pedig az egyikük kezében megvillant egy kés is.

Szerencsére valahogy kiszabadultam a szorításukból, és hazáig futottam. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg használták-e volna a kést. Talán. Ittas állapotban olyan dologra is képes az ember, amit különben nem tenne meg” – Lori sokáig senkinek sem beszélt a történtekről. Nem volt kihez fordulnia. 

Nehezen feldolgozható trauma

Mindkét fiút komolyan traumatizálták a történtek.

„Utána sokáig nem mertem közösségbe menni, az utcán is félrehúzódtam, amikor kigyúrtabb férfiak jöttek velem szemben. Fél év után végül úgy döntöttem, pszichológushoz fordulok – rájöttem, hogy ez másképp nem fog menni. Már csak azért sem, mert Pesten akkor nem volt olyan barátom, akivel erről mélyen beszélni tudtam volna” – mondja Krisztián, aki évekkel később, a Humen magazin idei, homofóbia világnapja alkalmából készült „Én is ember vagyok” kampányában mesélt újra a vele történtekről, ami ismét felszínre hozta a régi, traumatikus élményeket.

„Azt hittem, már feldolgoztam teljesen, ami velem történt. De akkor döbbentem rá, hogy sokkal erősebben bennem él, mint gondoltam” – teszi hozzá.

Miután Lorit megtámadták, nagyjából fél évig nem mert abba az irányba hazamenni, ahol – az ő szavaival élve – az „incidens” történt. Sokáig félt attól, hogy a támadóival véletlenül összefut a városban. Megpróbált mindig világosban hazaérni, és kizárólag forgalmas helyeken közlekedett, hogy minél több ember vegye körül. A vasúti átjárót messze elkerülte, így a tízperces hazaút félórás sétává duzzadt minden nap.

„Egy idő után beláttam, hogy ez nem mehet így tovább; nem sanyargathatom magam azzal, hogy állandóan rettegek.

Így egy délután fogtam magam, és egyedül átsétáltam az alagúton. Nem haragszom már a támadóimra, és attól sem félek, hogy újra hasonló dolog történik majd velem. Hogy miért? Mert egyszerűen nem vagyok hajlandó minden egyes pillanatban, amikor az utcán sétálok attól rettegni, mi van, ha újra megtámadnak. Nem szabad beleragadni a történtekbe, nem lehet úgy élni, hogy folyamatosan hátrafelé tekintgetsz. És nem adhatod meg a támadóidnak azt az örömöt, hogy bezárkózol.”

Amikor Lorit arról kérdezem, szerinte mi járhatott a támadói fejében, egy pillanatra elgondolkodik.

„A legnagyobb probléma az volt, hogy az egyik hangadó – mint utólag kiderült – szintén meleg volt. Én pedig a puszta létemmel szembesítettem önmagával.” 

Nem szabad hallgatni

Azóta egyik fiút sem értek hasonló fizikai támadások.

A rájuk tett megjegyzések mindennaposak, de elmondásuk szerint azokat az ember egy idő után valahogy megtanulja kezelni – persze hazudnának, ha azt mondanák, a szavak nem maradnak meg bennük nyomtalanul.

Lori nem hiszi, hogy sok embernek megváltozik majd a véleménye a története hallatán, mégis, ha csak egyvalakit gondolkodásra késztet, már úgy érzi, megérte megosztania. Krisztián szerint is fontos lenne tudatosítani, hogy senkit sem szabadna bántalmazni azért, aki – legyen szó LMBTQ-emberekről, más vallási vagy etnikai csoportokhoz tartozó emberekről.

„Nem azt mondom, hogy szeretni kell a melegeket vagy körbeugrálni… de bántani sem. Egyszerűen csak hagyni élni”

– teszi hozzá. Amikor a történtek feldolgozásáról kérdezem őket, abban mindketten egyetértenek, hogy egy ilyen traumát nem szabad az embernek magába zárnia. Beszélni kell róla barátokkal, családdal – szakemberrel, ha szükséges. A fiúk azért tartották fontosnak, hogy meséljenek a velük történtekről, hogy a sorstársaik tudják: nincsenek egyedül, kiállhatnak, kérhetnek segítséget.

Krisztián és Lori tisztában voltak vele, ha nyíltan beszélnek az őket ért támadásról, további atrocitások célpontjaivá válhatnak. De azt is tudják, hogy rengeteg ember van, aki nem mer kiállni magáért, és épp ezért sosem fog segítséget kérni. Hátha az ő példájuk erőt ad neki ahhoz, hogy mégis megtegye.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/gryffyn m