Kislányként nagy kedvencem volt a Büszkeség és balítélet. Annyiszor olvastam, hogy kívülről tudom az egészet. Van benne egy rész, amikor Mr. és Miss Bingley, Elizabeth és Mr. Darcy a kifinomult hölgy ismérveiről beszélgetnek. Mr. Bingley szerint minden ifjú hölgy nagyon művelt. „Minden leány fára fest, párnát hímez, erszényt horgol” – mondja. Mr. Darcy és Miss Bingley azonban nem ért vele egyet. Miss Bingley szerint a nő fellépésében, járásában, beszédstílusában kell lennie valaminek, amitől igazán kifinomultnak lehet nevezni. „Ez mind fontos – szólal meg Mr. Darcy az éppen olvasó Elizabethre nézve –, de van valami, ami még lényegesebb: hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.”

Örökösen olvasó, romantikus kislányként el voltam ájulva, hogy Mr. Darcynak az tetszik, ha egy nő művelt és olvasott. Ma már keserűen mosolygok a naivitásomon, amiért elfogadtam, sőt még magasztaltam is egy férfit azért, mert oly könnyedén ítélkezett a nők fölött és oly könnyedén mondta meg, milyenek legyenek.

Colin Firth (Mr. Darcy) és Jennifer Ehle (Elizabeth Bennett) a BBC Büszkeség és balítélet című sorozatában, 1995

Persze Jane Austen adta a szájába a szavakat, de Elizabeth gúnyos reakciójából arra következtethetünk, hogy az írónő maga is a helyzet iróniájára, helytelenségére akarta felhívni a figyelmet. Sajnos, úgy tűnik, 1813 óta nem tanultunk semmit.

Nőiesség: követelmény, álarc, hatalom?

A nők túl gyakran kerülnek mérlegre csupán a kinézetük alapján. Simone de Beauvoir a nők taníttatását, az elme pallérozását látta az egyetlen esélynek arra, hogy felszabaduljanak a tárgyiasítás alól.

Szerinte a szellemi tudás az egyetlen, ami a nőt kiemeli a férfitekintetek közül és egyenrangúvá teszi a férfiakkal a hatalmi játszmában.

Ez a gondolat azonban sok férfit megrémít, rémületükben pedig olyan dolgokra képesek, amikkel a nők nem tudnak vagy nem akarnak szembeszállni. Megoldásként a „nőies” megjelenés és viselkedés mögé rejtik a hagyományosan férfiak tulajdonának tartott szellemi tudást. Ezt a trükköt Joan Riviere brit pszichoanalitikus úgy nevezte, hogy „Womanliness as Masquerade”, azaz a „nőiesség mint álarc”.

Riviere azt a háziasszonyt hozza fel példának, aki, ha munkások jönnek a házába – bár pontosan tudja, mi a probléma és hogyan lehetne őket megoldani –, naivan adja elő az ötleteit, mintha csak szerencsés tippek lennének. Így nem sérti meg a férfiak büszkeségét és eléri, hogy minden pontosan úgy legyen megcsinálva, ahogy ő akarta. Riviere további példái is azt mutatják, hogy a nők gyakran úgy kezelik a bennük lévő „férfias” tulajdonságokat, mint valamit, amin nevetni kell, amit nem szabad komolyan venni.

„Nőies” tulajdonságaik hangsúlyozásával rejtegetik a férfiasságot, pont úgy, mint a tolvaj, aki kifordítja a zsebeit, hogy „nézzétek, nincsenek nálam az ellopott tárgyak”.

Riviere cikke 1929-ben (!) íródott, és most sokan biztosan legyintenek, hogy „ugyan, hol van már ez a fajta viselkedés, már rég nem itt tartunk”.

Én meg voltam győződve arról, hogy soha, de soha nem játszanám meg magam egy férfi kedvéért, nem rejtegetném sem a tudásom, sem a sikereim, csak hogy egy férfi ne érezze fenyegetve magát – legyen szó magánéleti vagy munkakapcsolatról. Aztán magamba néztem (és ezt tanácsolom mindenkinek), és rádöbbentem, hogy akarva-akaratlanul bizony volt rá példa. Pedig nem is kérdés, hogy olyan lehetőségeim vannak, amelyekről száz, ötven, de akár még húsz éve is a magyar nők álmodni sem mertek. Nehéz beismernünk, hogy részt vettünk, akár csak egy pillanatra is, az álarcosbálban.

Ha egy nő manipuláció, színjáték és trükkök segítségével éri el a célját, akkor megbélyegzik, hogy megbízhatatlan és kétszínű. De gondoljunk csak bele, ha egy férfi teszi ugyanezt, ő furfangos, bátor és céltudatos.

Hogy van ez?

Ki mondja meg, hogyan öltözzön egy nő?

Kathy Peiss és Sandra L. Bartky az elsők között hívta fel a figyelmet arra, hogy a hirtelen robbanó fogyasztói kultúra eleinte függetlenséget adott a nők számára a megnyíló munkalehetőségekkel, a termékek és az ideák azonban túl gyorsan fordították azt újabb börtönné.

1990-ben nagyot robbant Naomi Wolf The Beauty Myth című könyve, amiben leírja, hogyan tartják kontroll alatt a mindennapi nőket a (még ma is) többségében férfiak által vezetett divatcégek, szépségbrandek és reklámügynökségek.

Peiss és Bartky leszögezte, hogy a legnagyobb probléma nem azzal van, hogy a nők megvásárolják a különböző kozmetikumokat és a legújabb trendeket, hanem azzal, hogy mindezt túl gyakran a férfiak kedvéért teszik.

Szentesi Éva is felhívta a figyelmet egyik cikkében, hogy továbbra is (mint Mr. Darcy) a férfiak érzik feladatuknak, hogy megítéljék, mi szép egy nőben, mi elegáns és mi közönséges. Azzal nem lenne gond, ha pusztán elmondanák, nekik mi tetszik, hiszen mindenkinek joga van a véleményéhez. De gyakran olyan dolgokat találnak szépnek egy nőben, amikért később lenézik és lealacsonyítják őket.

Persze milyen csinos is egy nő a legújabb divat szerinti szoknyában, darázsderékkal, magas sarkúban, illatosan, piros rúzzsal a száján és frissen beszárított hajjal! De milyen nevetséges, ha havonta három divatmagazint vásárol, drasztikus diétát követ, vagyonokat költ hívságokra, és órákat pazarol arra, hogy egy búra alatt üljön a fodrásznál. Ugye?

Amíg a férfi dönt arról, hogy kell egy nőnek kinéznie, hogyan kell viselkednie, és mit kell tudnia, addig a nőnek esélye sincs, hogy önmaga érvényesülni tudjon.

Az első tudatos reakció erre azoktól a feministáktól ered, akik a hatvanas években (Angliában és Amerikában leginkább) ízekre szedték a konvencionális szépségideált, rövidre vágatták a hajukat, nem borotválták a lábukat, és férfiruhákat hordtak.

De voltak olyan feministák is, akik ellenezték ezt a hozzáállást. Betty Friedan, a The Feminine Mystique szerzője például azzal érvelt, hogy a férfiak a férfiruhába öltözött nőket nem fogják komolyabban venni, sőt a nők így csak még inkább tárgyiasítják magukat. Részben igaza is lett, hiszen a mai napig él a köztudatban egy kép a csúnya, szőrös, férfievő feministáról.

Emma Watson színész 2016-ban, az ENSZ HeForShe kampányának kezdetén – Fotó: Louise Wateridge/Pacific Press/LightRocket via Getty Images

A médiában a néhány „nőies” példa (mint Gloria Steinem vagy Germaine Greer) kivételével, a rövid hajú, férfias feministatípus lett a mozgalom szimbóluma, ami csak mostanában kezdett megváltozni, olyan sztáraktivisták megjelenésével, mint Emma Watson.

Színház az egész világ!

Ma is vannak nők, akik nem a nőiességet, hanem a férfiasságot viselik álarcként. John T. Molloy szerint azonban még az a nő is a nőiességét akarja hangsúlyozni, aki férfias ruhába öltözik.

Egy férfiruhába öltözött nő olyan, mint egy kisfiú, aki az apu öltönyében játszik, senki nem téveszti össze egy férfival. Az egész csak egy játék, a nő titkon kikacsint, hogy lám, olyan csuda egy spiné vagyok, hogy még férfiruhában sem fog senki egy pillanatra sem pasinak nézni.

Erving Goffman emlékeztet minket arra, hogy szerepet nemcsak nők játszanak, hanem mindenki. Hiszen mindannyian a legjobb énünket akarjuk a világnak mutatni, mind trükköt alkalmazunk a hibák és tökéletlenségek elfedésére. Mi ezzel a gond? Miért lenne baj, ha egy nő (akármilyen okból) oversize férfiruhát visel, vagy épp egy nagyon szexi, nagyon nőies darabot?

Mi is a feminizmus lényege? Hát az, hogy az emancipált nőnek van választása, ő dönt a saját teste, saját szelleme, saját élete felől. Azt visel tehát, amit csak akar.

Heather Booth és Naomi Weisstein azonban még a hetvenes években vetette fel azt a nagyon izgalmas gondolatot, hogy de mégis honnan tudja bárki, nő vagy férfi, hogy a döntése az ő döntése. Biztosak lehetünk valaha is abban, hogy saját akaratunk szerint cselekszünk, nem pedig a társadalmi konvenciók, az írott törvények, vagy a manipulatív reklámok hatására?

Tényleg azért viseljük az adott ruhát, mert mi azt akarjuk viselni? Tudom, ez már mátrixos filozófiába emeli a témát, és nagyobb kérdéseket vet fel, de talán nem árt néha azokon is elgondolkodni.

A posztfeminista nő hátratekintene biztonságért?

Azzal kezdtem, mennyire szeretem a Büszkeség és balítéletet és statisztikák bizonyítják, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit elvarázsolnak a XIX–XX. században játszódó történetek. Különösen népszerűek a nők körében az ötvenes években játszódó sorozatok és filmek, mint a Mad Men – Reklámőrültek vagy a The Marvelous Mrs. Maisel.

January Jones Betty Draper szerepében a Mad Men – Reklámőrültek című sorozatban

De miért vagyunk olyan szerelmesek a Doris Day fémjelezte ötvenes évekbe, amikor pontosan tudjuk, hogy a valóságban a homokóraalak kínzó fűzők következménye volt, hogy háziasszonyok ezrei éltek mély depresszióban tipp-topp külvárosi otthonaikban, és nagyobb volt az esélye annak, hogy egy titkárnőt megerőszakolnak, mint annak, hogy előléptetik?

 A titok az, hogy a képernyőn egy olyan múltat vetítenek elénk, ami jobb, mint a jövő, ami ténylegesen elérkezett.

Egy posztfeminista világot látunk a képernyőkön – egy világot, amiben a nő független és szabad, de elképesztően nőies és csinos. Egy világot, amiben a nő keblére ölelheti a divatot, kihasználhatja a szépségipart és ezt olyan hatalommal teszi, hogy senki nem meri megszólni érte. Minden filmalkotás jobban tükrözi azt a kort, amiben készült, mint azt, amiről. Az említett sorozatok a mai nőknek készültek, nekünk, akik hangosan skandáltuk a feminista dogmákat, de most visszatérnénk egy hagyományosabb nőiességhez. Túl bonyolulttá vált a „nő” definíciója, és mi kapkodunk egy egyszerűbb, érthetőbb identitás után.

Mi vagyunk a „can have it all” generáció (Európában és Amerikában legalábbis), mindent megkaphatunk, mindent elérhetünk, amit csak akarunk, nincsenek akadályok, nincsenek korlátok. Így el is várják tőlünk, hogy legyen meg minden: sikeres karrier, pénzügyi függetlenség, szexuális kiteljesedés, boldog házasság, gyerekek, otthon, nőies megjelenés stb.

Az én generációm nőit nem a tehetetlenség űzi depresszióba, hanem a nyomás, hogy felmarkoljanak mindent, hiszen hogy is merészelnének nem élni a lehetőséggel.

Lehet-e mindent vinni?

Egy nő ma legyen okos, de nőies, olvassa a híreket, de azt is tudja, milyen szín áll neki jól, legyen gyereke, de nehogy megelégedjen a háziasszony státusszal, legyen karrierje, de maradjon ideje a férjére is, legyen saját háza és keresete, mert ki tudja, mi lesz, de hagyja, hogy a társa férfi lehessen mellette és gondoskodhasson néha róla…

Azt hiszem, mindezt senki sem birtokolhatja, és ha mégis, akkor csak arra az egyre nem jut majd ideje, hogy egypár percre boldog legyen.

Hiszen bármije van is a fentiek közül, ítélkezni fognak felette. Ha csinos, akkor túl sok időt tölt hívságokkal. Ha éjt nappallá téve dolgozik, akkor rossz anya. Ha otthon marad a gyerekekkel, akkor bizonyára nem tud semmit a világról… Soroljam még? Sajnos úgy tűnik, a nő ebben a vitában csatát talán igen, de háborút egyelőre nem nyerhet. Így van kitalálva. Egyet tehetünk: okosan játszunk, ellenállunk a nyilvánvaló manipulációnak, és talán, ha elég sok csatát nyerünk meg egymás után, akkor a béke is eljön magától, és én nyugodtan öltözhetek úgy, ahogy tetszik, és csodálhatom Mr. Darcyt, minden zavaró, kényelmetlen hátsó gondolat nélkül. 

Csernik Gréta

Kiemelt fotó: Getty Images

Források:

Betty Friedan: The Feminine Mystique (W. W. Norton and Co., 1963)

Erving Goffman: The Presentation of Self in Everyday Life (Edinburgh, 1956)

Joan Riviere: Womanliness as a masquerade. The International Journal of Psychoanalysis, no. 10, 1929, pp. 303–313.

Michele White: Women’s Nail Polish Blogging and Femininity. In: Elana Levine (ed.): Cupcakes, Pinterest, and Ladyporn: Feminized Popular Culture in the Early Twenty-First Century (Chicago, 2015)

Naomi Wolf: The Beauty Myth (New York, 1990) [Magyarul: A szépség kultusza. Csokonai Kiadó, 1999]