–

Alkudtál már Törökországban? Kevés félelmetesebb szituációt tudok elképzelni ennél. Az árus csalóka szavaival becsábított az üzlete mélyébe, ahol hirtelen már minden sokkal drágább, mint azt a kirakatban szereplő árcédulák hirdették. Bár magyarul nem tud, sőt, nagyon még angolul sem, minden eszközt bevet, hogy meggyőzzön: vásároljak. Félmondatokból álló párbeszédünk csúcspontja az, amikor németnek néz, nem pedig magyarnak. Akkor enyhül bennem a nyomás egy picit.

Bevallom, volt és van bennem egyfajta félelem, amikor külföldön járva megtudják, hogy magyar vagyok. Erről szinte mindenkinek van mostanában véleménye, és az sajnos gyakran nem pozitív. Szeretem a hazámat, de úgy érzem, hogy az utóbbi időben idehaza nagy divat lett nagyon markánsan megfogalmazni a véleményt, amit általában úgy tesznek, hogy (szándékosan) szembefordulnak a jó ízléssel és a józan ésszel, egy percig sem foglalkozva azzal, kiket is bántanak meg vele.

Ebben a Don Quijote-harcban már nemcsak országokat, népeket, vallásokat osztályzunk, hanem embereket, sőt magát a szeretetet is. Van szeretet, ami helyénvaló, és van, ami nem kívánatos.

Az például, hogy egy italmárka azonos nemű párokkal (is) reklámozza az üdítőjét, sokak szerint a termék bojkottjával büntetendő.

Nem kell, sőt, teljesen felesleges fejtegetni az indoklásukat, elég annyit megjegyezni róla, amit elértek vele:

ma Magyarországon melegnek lenni egyet jelent a kirekesztettséggel és a másodrendűségbe taszítottsággal.

Persze, az én környezetem nem így gondolkodik, de ne feledkezzünk el arról a sok százezer emberről, akiknek az otthonában csak a közmédia csatornái nézhetők, és azokról sem, akik már ráéreztek az évek alatt, hogy gyűlölködni könnyebb, mint gondolkodni, vegetálni pedig kényelmesebb, mint cselekedni.

Itt és most már nem elég, hogy valakinek véleménye van, legyen az pozitív vagy negatív. Azt mindenképpen meg is kell osztani, de nem ám halkan és visszafogottan, még csak nem is határozottan és emelkedetten, hanem a lehető leghangosabban és legkizárólagosabban. Lehetőleg úgy, hogy egyértelmű legyen: vagy az én oldalamon állsz, és akkor barát vagy, vagy pedig ellenkezel, de akkor egyértelműen ellenséggé, potenciálisan későbbi célponttá válsz.

Mit tehet hát egy „másodrendű” polgár, akitől lassan már a négy fal nyújtotta privát szférát is sajnálják?

Tűrjünk csendben, várjuk naivan a jobb jövő eljövetelét, vagy álljunk az álmos és eredménytelen tüntetések utolsó sorába, félve, nehogy más is észrevegyen minket?

Melegnek lenni Magyarországon olyan érzés, mint hívatlanul beállítani egy előkelő partiba az edzőruhánkban. Kínos.

Méghozzá olyannyira, hogy szívünk szerint elsüllyednénk vagy szublimálnánk. A társadalom egy olyan letagadott, demográfiai értelemben szemétnek számító emberhalmazává váltunk, akiknek sokak szerint jobb kint, mint bent.

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy a Bye-bye, Szása után jöhet a Bye-bye, meleg?

A maradással egy egyenlőtlen harc venné kezdetét, mely – tisztán láthatóan – kudarcra van ítélve. A nagy nehezen kivívott, stabil alapokon nyugvó paradigmaváltás (ha egyáltalán sikerül) nem évek, hanem sok-sok évtized alatt realizálódik egy társadalom hétköznapjaiban. Az elmúlt napok eseményei kapcsán úgy gondolom, a legjobb válasz talán a mi igazságunk megmutatása, ha más opció nincs, hát külföldön. Egy olyan családban, ahol a tagokat nem a CSOK, hanem az odaadás, nem az azonos pártbeállítottság, hanem az önazonosság és önelfogadás tart össze.

De leginkább: a mi válaszunk a szeretet.

És mivel most már azt is tudjuk, hogy ezek szerint szeretet és szeretet között is van különbség, hát jobban elmagyarázzuk, mire is gondolunk, amikor erről a szóról beszélünk. Az önzetlen, feltétel nélküli és határtalan kötődés érzésére, ami minden másnál erősebb.

Hiszek abban, hogy ez a szeretet még a legfortyogóbb plakátkampányokat és legádázabb bojkottot is legyőzi, egy idő után pedig különleges védelemmel ruház fel minket.

Olyan pajzzsal, amely nem engedi láttatni a populista blöfföket, álhíreket, embert ember ellen fordító eszméket.

És hogy a végére mi marad? Tényleg csak az, ami számít. A szeretet.

Tegdes Péter