–

Két izgalmas, felkavaró könyv is megjelent nemrégiben magyarul, majdnem egyidőben: Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése és Garrard Conley Eltörölt fiú című regénye.

Két amerikai szerzőről van szó, egy férfiról és egy nőről, mind a ketten arról mesélnek, milyen belülről egy homoszexuális átnevelőtábor. 

Conley tinédzserkori tapasztalásai alapján memoárt írt, Danforth pedig tényeken alapuló fikciót az úgynevezett reparatív, avagy helyreállító terápiáról. 

Conversion therapy

Így hívják angolul ezt a módszert, amelyet emberek szexuális viselkedésének, irányultságának a megváltoztatására alkalmaznak évtizedek óta. Annak ellenére, hogy meggyőző tudományos bizonyíték nincs ezeknek a terápiáknak a sikerességére. Mert bár vannak, akik azt állítják, „meggyógyultak” – ez a „gyógyulás” a mozgalom értelmezésében is csupán azt jelenti, hogy uralkodnak a vágyaikon, önmegtartóztató életet élnek, vagy megtanultak heteroszexuálisként viselkedni.

A „mainstream” pszichiátria ugyanakkor arra figyelmeztet, ha önelfogadás és- megismerés helyett állandó bűntudatra, szégyenre és vezeklésre nevelünk embereket, akkor komoly felelősségünk van az esetleges tragédiákban.

Van egy érdekes kettősség a tavaly óta az USA tíz államában tiltott, de azért világszerte nagyon is eleven reperatív terápia hirdetőinek narrációjában. Rendkívül szelíden és óvatosan fogalmaznak, szeretetről, elfogadásról és segítségről beszélnek, amelyet önkéntes alapon vehetnek igénybe azok, akik nem szeretnének homoszexuálisként élni.

Ugyanakkor Conley könyvéből is kiderül, valójában milyen manipulatív, tudománytalan, erőszakos és durva (olykor fizikai erőszaktól sem tartózkodó) egy ilyen „program”. Csak hát rendkívül nehezen kontrollálható, mi történik ezekben a zárt vallási közösségekben.

A keresztény átnevelő táborba egyébként az író Conley is „önként” jelentkezett, legalábbis nem hurcolták oda, igaz, éreztették vele, ez az egyetlen lehetősége arra, hogy a családja ne vesse ki magából, és baptista lelkész apja ne forduljon el tőle.

Conleynak szerencséje volt, épp a végül mindenen felülemelkedő szülői szeretet mentette meg később, de addig azért meg kellett tapasztalnia sok kegyetlenséget.

Akárcsak Danforth hősének, Cameron Postnak, akit a nagynénje dug egy átnevelő táborba, miután a kisvárosi prűd közegben élő kamasz lányról kiderül, hogy leszbikus. Az ő sztorija annyiban más, mint Conleyé, hogy nemcsak vágyai miatt érzi bűnösnek magát, hanem szülei halálában is, amelyet gyermekként a gyász során összekapcsolt saját „vétkével” és bűnhődésével.   

Ami közös a két szereplőben, az az, hogy erősen vallásos, konzervatív közösségből jönnek, amely nem tolerálja a többségtől eltérő szexuális orientációt, és beteges devianciának tekinti a homoszexualitást, amely ellen tűzzel-vassal harcolni kell, nem pedig elfogadni.

Ez a szemlélet ma is sokaké a hagyományok nyomán

Nehéz elhinni, de az Amerikai Pszichiátriai Szövetség még 1952-ben is a szociopata személyiségzavarok közé sorolta a homoszexualitást.

Sokan munkálkodtak az elmúlt évszázadokban azon, hogy „meggyógyítsák” a meleg férfiakat és nőket, és valamiképp megakadályozzák, hogy a gyerekben efféle hajlam alakuljon ki.

Az átnevelés könyörtelen volt: próbálkoztak hereműtéttel, kasztrálással, lobotómiával (sebészi agyroncsolás), veréssel, hormonkezeléssel, elektrosokkal, és a legújabb időkben speciális pszichoterápiákkal az elsősorban a túl szoros anya-fiú kapcsolatra és az elérhetetlen apa pszichiáteri közhelyére építkező önjelölt guruk, általában a szülőket hibáztatva és tagadva a vele született hajlam létét.

Nemigen mond mást a legismertebb reparatív irányzat atyja, a 2017-ben elhunyt amerikai pszichiáter-szerző Joseph Nicolosi sem, akinek két könyve (nagy vihart kavarva) magyarul is megjelent a közelmúltban.

Egyikben többek közt tanácsokkal látja el az anyákat, hogy mire figyeljenek, milyen „árulkodó jelei” vannak a homoszexualitásnak, és az apákat is instruálja, mit tegyenek, hogy igaz heterót neveljenek (például zuhanyozzanak együtt a gyerekkel) illetve mit tegyenek, ha a kisfiuk „buzis”.

Az „ex-gay” vagy „exodus movement” egy nemzetközi mozgalom

Célja a homoszexuális vagy biszexuális irányultság heteroszexuálissá változtatása. Számukra a homoszexuális életforma erkölcstelen, bűnös, beteges és elfogadhatatlan, ezért az önmegtartóztatást hirdetik illetve a terápiát, amelynek „sikertörténeteit” hangoztatják, ám ellenőrző vizsgálatok híján a tudomány nem fogadja el hitelesnek az érveiket.

A mozgalom az Amerikai Egyesült Államokban a legnépszerűbb – de például Kanadában, az Egyesült Királyságban és a skandináv országokban is létezik – annak ellenére, hogy épp az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) mondta ki 1973-ban, hogy a homoszexualitás nem mentális betegség. Igaz, akkor még a szakmai álláspont az volt, hogy lehet egy terápia célja az „átszoktatás”, azaz egy pszichiáter segíthet megszabadulni valakinek a saját neme iránti vonzalmától. Aztán változtak az idők, és ma már az APA is hirdeti a hetero- és homoszexualitás egyenértékűségét, és kizárólag az önelfogadásban, önmegismerésben segítő terápia létjogosultságát ismeri el hivatalosan.

Érdekes fordulat volt 2007-ben, hogy az Exodus International három egykori vezetője (köztük az egyik alapítója), egy Los Angeles-i sajtótájékoztatón bocsánatot kért a melegektől, hogy magányos, szégyen- és félelemteli életre neveltek másokat. Ők maguk is hátat fordítottak az egykori eszméknek, és meleg férfiként éltek tovább.

Európában elsőként Máltán hoztak törvényt az átnevelő terápiák ellen – három éve. Ott 10.000 eurós büntetést, vagy akár két év börtönt is kaphatnak már azok az orvosok, akik ezeket javasolják pácienseiknek.

Máshol azonban egyelőre szabadon téríthetnek az Exodushoz hasonló szervezetek. Általában azzal indokolják tevékenységük hasznát, hogy voltaképpen a társadalom követ el bűnt, ha nem adja meg a lehetőséget a kívánt változásra.

Magyar nyelvű honlapja is van az IFTCC-nek

A magyar fordításban elég kacifántos nevű Terápia és Tanácsadás Szabad Választása Nemzetközi Föderációja azoknak kíván segítséget nyújtani, „akik nemkívánatos kapcsolatbeli és szexuális viselkedést és vonzódást tapasztalnak”. Azt állítják honlapjukon, hogy „gondoskodó, ítéletektől mentes környezetet” szeretnének biztosítani, hogy „azok, akik szeretnének megválni nemkívánatos viselkedésüktől és érzéseiktől, megtalálhassák azt a segítséget, amit keresnek.”

(Az előítéletmentes kitétellel mindössze az a nyilvánvaló probléma, hogy abból indul ki, a hetero vonzalom a normális, minden más pedig nem az, de legalábbis rangsorolja az orientációkat.)

Kimondják: homoszexualitás nem létezik, csak „azonos neműek iránti rendellenes vonzalom”, ami „homoszexuális életformára” készteti az embereket.

Garrard Conleyt egy hasonló elveken működő, Love in Action nevű szervezet kezelte tizenkilenc éves korában, amelynek egy John Smid nevű, „gyógyult” meleg férfi volt a vezetője. A táborban „férfias” viselkedést tanítottak, és csoportos pszichoterápiát tartottak, ahol rituális gyónásképpen meg kellett vallani a bűnöket, kellő megbánást tanúsítva. Ennek hiányában számíthattak a fiatalok arra, hogy akár évekig is raboskodhatnak ezekben a börtönszerű intézményekben.

Conley azt írja, körülbelül tíz évébe került feldolgozni az átnevelő tábor okozta traumát

A 2016-ban megírt emlékezéseiből film is készült.

John Smid, az egykori terapeuta pedig azóta beismerte, hogy még nem látott valódi gyógyulást – ő maga is melegként él ma már újra.

Igazából nincs is ebben semmi meglepő, a tudományos állásfoglalás szerint a reparatív „sikertörténetek” sosem valódiak, sokkal inkább „internalizált homofóbia” történik a leírt esetekben. Ez azt jelenti leegyszerűsítve, hogy a környezet belebeszéli a homoszexuális fiatalba a saját véleményét. Az érintett gyerekek orientációja nem változik, csupán a viselkedésük idomul az elváráshoz, amely immár saját elvárásuk is magukkal szemben. A felszínre kívánkozó, elnyomott késztetések, vágyak ugyanakkor szorongáshoz, bűntudathoz, depresszióhoz, pszichés problémákhoz vezethetnek.

A reparatív terápiával szemben „a szülő (és a terapeuta) egyetlen lehetősége a segítségnyújtásra, ha a gyereket és a fiatalt nem gyógyítani, hanem támogatni próbálja, azaz érdemben hozzájárul ahhoz, hogy minél jobban elfogadja önmagát, és képes legyen önmagával és a környezetével harmonikus egységben élni” – írja Szigeti Ildikó pszichológus a blogjában.

Ehhez teszi hozzá a józan paraszti ész a nyilvánvaló kérdést: fordított esetben tudna talán egy hetero meleggé válni? Nem pedig csak olyan emberré, aki úgy csinál…?

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Unsplash.com/Christian Sterk