Fót. Valakit azért érdekel a kérdés, mert ingatlanpanamát sejt a háttérben. Valakit azért, mert úgy gondolja, hogy nem szakmai, hanem politikai döntés született. Valakit pedig azért, mert életekről van szó. A most meghozott, – immár úgy tűnik, hogy végleges – döntés pedig gyerekek és fiatalok életét érinti. 

Általában az a helyzet, hogy ha a politika beteszi a lábát valahova, akkor onnantól vagy lábujjhegyen jár mindenki, vagy acélbetétes bakancsot húz.

Fót ügyében már régen nem arról beszélünk, amiről a legtöbbet kellene: hogy mi lesz a gyerekekkel, hanem arról, hogy mi lesz az épülettel.

Utóbbiról nem sokat tudok, előbbiről azonban van pár fontos információ, ami talán segít eldönteni, hogy a következő lépés megtétele előtt ki akar bakancsot húzni és ki balerina cipőt.

Alapesetben egy nagy (és némiképp elszigetelt) ingatlanban, korszerűtlen, eredetileg nem erre a célra szánt épületben működő, nem családias, hanem sok gyereket gondozó gyermekotthon iránt senkinek sem kellene egy könnycseppet sem ejtenie…

Fót a szocializmus „terméke” volt. Gigantikus telepe a gyerekvédelemnek, minden „széppel és jóval”, amiről az ötvenes–hatvanas években azt gondolták, hogy egy családján kívül nevelkedő gyereknek jobb lesz az élete. Sajnos ezek között nem szerepelt első helyen az egyéni figyelem és a személyre szabott gondoskodás. Aztán ahogy az idő telt, kiderült, hogy ez a két dolog bizony kulcsfontosságú lenne minden gyerek életében, úgyhogy Fót a kilencvenes évektől kénytelen volt átalakítani a működését, és kisebb egységekre bontva, specializáltabb figyelmet szentelni a bekerülő gyerekeknek. 

De ettől még a gyerekotthon gyerekotthon maradt.

Pontosan tudjuk, hogy nagyon-nagyon kevés gyereknek jobb a gyerekotthoni elhelyezés, mint a nevelőszülői. Rendszerint kényszermegoldásról van szó.

Mert kevés a nevelőszülő, mert nincs elég szakember, és mert nincs elég olyan ingatlan, amiben egy maximum tizenegy fős lakásotthont lehetne – integráló módon – jó minőségben működtetni.

A többek között Fóton is elhelyezett fogyatékossággal élő- és az olyan speciális szükségletű gyerekek számára, akik sokféle problémával küzdenek (függőség, bűnelkövetés, magatartási zavarok, stb.) csak minimális számú nevelőszülő elérhető. Így marad nekik a 30–40 fős (vagy még nagyobb) gyerekotthon, annak minden küzdelmével és nehézségével: a gyakran változó nevelői gárdával, a kortárs bántalmazásokkal, a motiváció és jövőkép hiányával, a szűkösen elérhető pszichológiai és jólléti szolgáltatásokkal, a jellemzően súlyosan traumatizált múlttal rendelkező gyerekek speciális (de kielégítetlen) igényeivel.

Az ilyen gyerekekről való gondoskodás elképesztően nehéz feladat.

Nagyon komoly szakmai kihívás, aminek azonban muszáj lenne, hogy megfeleljen az állam, hiszen azért emelte ki a gyereket a családjából, mert ott nem volt neki jó. Így az állam vált ezeknek a gyerekeknek a szülőjévé.

Egyáltalán nem provokatív tehát, ha az állami gondoskodásban élő gyerekek esetében számon kérjük, hogy a gyerekek biztonságban, odafigyelő és gondos nevelés mellett, stabil és kiszámítható környezetben élhessenek. Ezért kutya kötelességünk feltenni azokat a kérdéseket, amikre az eddigi híradások kapcsán nem kaptunk választ.

Például azt, hogy mi lesz az új helyeken ezekkel a gyerekekkel?
Hogy miért nem nevelőszülők gondozzák a gyerekeket?  
Hogy van-e elég szakember és megfelelő szolgáltatások?
Hogy a csoportos áthelyezést megfelelően előkészítették-e, és mit tesznek annak érdekében, hogy az új helyeken a befogadás a lehető leginkább gyerekközpontú legyen?
Hogyan segítik majd az iskolai beilleszkedésüket?
Mit tettek annak érdekében, hogy a közel egy éve húzódó, bizonytalan helyzet miatt ne sérüljenek a gyerekek?
Hogy a gyerekek mostani nevelői közül ki tud a gyerekekkel együtt menni a majdani új helyre?

Mindegyik kérdésről litániákat lehetne írni külön-külön is, amire itt most nincs lehetőség, de ennek a legutolsó kérdésnek a kapcsán érdemes megállni egy pillanatra. Ide is másolom újra:

A gyerekek mostani nevelői közül ki tud a gyerekekkel együtt menni a majdani új helyre?

Az állami gondoskodásban élő gyerekek szinte kivétel nélkül magyar állampolgárok, azonban Fóton helyezték el azon kevés külföldi gyereket is, akik kísérő nélkül, egyedül keveredtek a magyar országhatárhoz, és itt menedéket kértek. 

Fót részben ettől volt speciális, hogy 2011 óta itt éltek a menedékkérő és oltalomkereső külföldi gyerekek; illetve volt (van) utógondozói ellátása is, tehát 18 évesnél idősebbekről is gondoskodik. 

Éves szinten 2017 óta nagyot zuhant a kísérő nélküli kiskorúak száma, miután a jogszabályok úgy változtak, hogy a 14–18 éves gyerekek már nem tartoznak ebbe a körbe, így őket nem lehet Fóton elhelyezni. Ezeknek a gyerekeknek az esetében az iskoláztatás, a vallásgyakorlás, a különböző nemzetiségű gyerekek békés egymás mellett élésének biztosítása is komoly kihívást jelent, ahogyan az is, hogy sokan közülük csak tranzitországként tekint Magyarországra, és végső célja egy másik európai helyszín, így sokan megpróbálják engedély nélkül elhagyni a gyermekotthon területét. 

A külföldi gyerekek esetében a fóti gondozók az elsődleges kapcsolódást jelentették a külvilághoz. Minden gyerek életében fontosak a személyes kapcsolatok, a kötődés, a bizalmi felnőttek jelenléte – ha olyan szerencsések voltak, hogy részük lehetett ilyenben –, de a Fóton élő menedékkérő-, fogyatékossággal élő-, sérült gyerekek esetében különösen.

Aki azt gondolja, hogy egy intézmény bezárásakor az a legfontosabb adat, hogy melyik településekre kerülnek a gyerekek, az nem tekinti másnak az állami gondoskodást, mint ami fedelet ad a gyerekek feje fölé, és ételt a tányérjukba. Ezt azonban azoknak a szülőknek és családoknak a többsége is megtette, akiktől elvették ezeket a gyerekeket.

Mitől jobb akkor az állami (rossz) gondoskodás, mint amilyen a családi (rossz) ellátás volt? A kérdés nyilván költői.

Az érintettek viszont hús-vér gyerekek. Az a minimum, hogy felelős döntéseket hozunk az életükről. 

Amihez hozzátartozna többek között a súlyosan alulfinanszírozott gyermekvédelmi rendszer rendbetétele, és a szakma presztízsének megerősítése is (például azzal, hogy nem születnek olyan döntések, amelyek úgy tesznek, mintha a gyermekek elhelyezése helyrajzi szám alapján történne).

A családjukon kívül élő gyerekekről akkor lehet felelősen és jól gondoskodni, ha ehhez a feltételek is adottak lennének, jelenleg azonban azt látjuk, hogy ezek lépten-nyomon sérülnek.

Dr. Gyurkó Szilvia