Kedves Ágnes!

Szomorúan olvastam írását, mely bármennyire igyekezett megértően viszonyulni a tanári léthez, mégis indulatokat keltett. Teljesen igaza van.

Amikor egy gyerek új tanárral ismerkedik, nem arra készül, hogy az első órán egy elvárásrendszert kell beragasztania a füzetébe. Nagyon izgalmas egy ilyen találkozás, a tanár is izgul, de a gyerek még jobban. Most fog számára kiderülni, hogy ki ez az ember, aki addig csak egy név volt, vagy esetleg még az sem.

A gyerek olyan nyitottsággal érkezik a világba, amihez tanárként vagy szülőként nem lehet eléggé felnőni, amit nem lehet eléggé csodálni. És mi ahelyett, hogy a figyelmünkből építenénk nekik templomot, a szorongásainkból húzunk fel nekik börtönt. Hova tűnt az öröm, hova a bátorság, hova a szeretet?

Az elváráslista erőt demonstrál, semmi mást. Erőt, amitől félni kell, erőt, amivel szemben ellenerő támad.

Nincs benne semmi vonzó, amitől a gyerek azt érezné: „milyen szerencse, hogy ő lett a tanárom, tőle biztosan sokat megtudok majd a világról!”.

Ez a lista egy rusnya páncél, egy olyan szöges buzogány, amit vaktában pörget valaki, aki harcban áll mindenkivel, aki közelít hozzá. Ez az üzenet hatalmat demonstrál. Egyszerűen nem tudom úgy olvasni, hogy azt hámoznám ki belőle: ez az ember egy igazi tanár, akit az éltet, hogy a gyerekek rácsodálkozzanak a nyelv ritmusára, a hangok varázsára, a bolygók pályájának tiszta törvényeire. Ez az ember beléd akarja verni az anyagot, és meg is van erre a módszere, ne legyen kétséged.

Megértem-e a szülő riadalmát? De meg ám!

Mert tudom, hogy minden szülő egyben gyerek is. Egy ilyen lista láttán megjelenik benne az a zsigeri rettegés, amit a saját rossz tapasztalatai miatt soha nem fog tudni feloldani.

A szülő pont azt a csodálatos embert szeretné látni a gyermeke tanárában, amit ő maga képzelt el annak idején, amikor még sóvárgott a tanulásra.

És ezt a varázslatos hitet az ember nagyságában egyszerűen nem akarja magában eltemetni. Azt akarja látni a gyerekén, hogy kibontakozik, hogy leküzdi a nehézségeit, vagy legalább megtanulja kezelni őket. Hogy egészséges önképe lesz. Hogy tudja magát értékelni, még akkor is, ha sok tekintetben nem tökéletes. Hogy fel tudjon nézni azokra, akik fölé magasodnak valamiben, hogy beleálmodja magát abba, hogy egyszer ő is ilyen lehet!

Hogy van-e haszna az elvárások tisztázásának?

Persze!  Segítheti a diákot, iránymutató lehet a szülőnek, és emlékeztetheti a tanárt arra, miben is egyezett meg a diákokkal, mit ígért nekik.

Életszerű-e, hogy az első órán arról beszélünk, hogyan lehet itt ötöst vagy egyest kapni?

Addig tényleg nem rúg labdába a gyerek egy fociedzésen, míg pontosan nem tudja az előnyszabályt értelmezni? Melyik tanár nem engedheti meg magának, hogy az első hetekben megismerje az osztály karakterét, az egyes gyerekek órai éberségét vagy nehézségeit, és akkor döntse el, hogy milyen értékelési módon tud majd legpozitívabban hatni a gyerekekre?

Egy ilyen lista eltakarja a tanár személyiségét, azt a rossz képet mázolja róla, hogy a piros pont, a fehér kréta és a zöld ceruza trikolorja elfedi mindazt, amitől a tanári munkának értelme van: a világ és a tantárgy iránti rajongását, a gyerekek fejlődésének szeretetét.

A gyerek ugyanis ebből a két dologból kapja a legtöbbet az életére nézve.

Ha látja, hogy a tanára olyan ember, akinek ragyogni kezd a szeme, mikor Arany versét olvassa fel, vagy bátorítva segít neki, mikor izgalmában elakad a matek egyenlet levezetése során.

Mindezek nem romantikus vagy liberális elképzelések az ideális, de nem létező pedagógusról, hanem szakmai követelmények. A gyerekek személyiségfejlesztése pontosan olyan komoly és számonkért feladata a tanárnak, mint a szaktárgyi tudás.

A tanár nemcsak helyesírást tanít, de az óráján közösséget kell fejlesztenie. A tanár nemcsak feleltet, hanem a tanulást támogató, biztonságos és nyugodt tanulási környezetet kell nyújtania.

„A tanár a gyerekeknek személyre szabott értékelést ad.”

Hogy képzelek ilyet? Hisz „az élet nem Waldorf-iskola!”.

A helyzet az, hogy ezt a mondatot abból az útmutatóból vettem ki, ami minden egyes hazai tanár életében előbb-utóbb megjelenik. Ezzel ugyanis a pedagógusok minősítő rendszerében mindenkinek találkoznia kell. A tanárokkal kapcsolatos tudatos és tudat alatti elvárások sokkal gazdagabbak annál, amit elsőre gondolnánk. Már régen nem arról szól a dolog, sőt, igazából soha nem arról szólt, hogy a diktálom/leírod/bemagolod/felelsz/köszönöm_négyes  lineáris folyamatot zökkenőmentesen leszállítsa a tanár/diák vegyes páros. Egy tanár nemcsak hogy elfogadja a gyerek hibáit, tévesztéseit, hanem örül annak, hogy ezeken keresztül még pontosabb képet nyer a gyerek személyiségéről, nehézségeiről, hogy legközelebb a saját tanári módszerein változtatva még ügyesebben juttassa el a gyereket a megértéshez.

A gyerek tökéletlensége segíti a tanárt abban, hogy a saját tökéletlenségét felismerje és javítson rajta. Egy valódi tanulási folyamatban minden résztvevő szakadatlanul épül, egymást segíti abban, hogy holnaptól mindketten jobban értsék a világot.

És ez a fajta bonyolult, hallatlanul izgalmas és roppant nehéz feladat vár a szülőkre is: figyelni, megérteni és szeretni a kibontakozó gyereket, figyelni,  megérteni és szeretni a rendszeresen hibázó tanárt, figyelni, megérteni és szeretni önmagát, mint ügyetlen szülőt.

Tanárnak lenni iszonyú jó.

Tanárnak lenni marha nehéz.

Szülőnek lenni iszonyú jó.

Szülőnek lenni marha nehéz.

De mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy jó legyen gyereknek lenni!

Hogy megtanuljon örülni, hogy lehessen majd belőle boldog tanár, boldog szülő és örökké boldog gyerek!

Amilyenek mi is vagyunk.

 

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Katrina Wittkamp