Nem beszélünk egy nyelvet

Néhány héttel ezelőtt a Semmelweis Egyetem hallgatói meghívtak az orvosommal együtt egy beszélgetésre, mert nagyon érdekelte őket, hogyan lehet a betegekkel hatékonyabban kommunikálni. Az is érdekelte őket, mit érez a beteg, min megy keresztül, amikor megkapja például a „halálos ítéletét”, mit ért abból, amit mondanak neki az orvosok. Ezért a beszélgetés úgy kezdődött, hogy előbb felolvasták a zárójelentésem, majd elmondtam én a saját szavaimmal a történetet, ezzel is éreztetve a különbséget. Kíváncsiak voltak rám, mint ráktúlélőre, és kíváncsiak voltak arra az orvosra is, aki életem legnehezebb időszakában utat mutatott nekem. Ha önmagában az nem volna eléggé megható, hogy van ebben az országban egy maroknyi diák, aki éjt nappallá téve tanul azért, hogy egyszer majd emberek életét mentse meg, akkor elmondom nektek: 

ezeket a fiatalokat nemcsak a tudományos megközelítés érdekli, hanem az is, mit lehet még a tudományon kívül tenni a gyógyításért. 

Ugyanezen a keddi napon történt délelőtt, hogy elém került került „dr.” Dávid Tamás álonkológus ítélethirdetése, akit 2018. február 14-én ítélték el három év felfüggesztettre a következőkért: „A vádlott a súlyos, daganatos betegeket – az egyes tanúk szóhasználatával élve – vehemensen lebeszélte az orvostudomány által gyógymódként elfogadott kemoterápiáról és a sugárkezelésről – fogalmazott Szabó Helga, a Győr-Moson-Sopron megyei Főügyészség ügyésze.” (forrás: HírTV) Dávid Tamás 2010 és 2015 között onkológusnak adta ki magát (amíg az ÁNTSZ-nek valaki bejelentést nem tett), és rákban szenvedő betegeket „kezelt” C-vitaminnal, miközben vehemensen lebeszélte őket az orvosi kezelésekről. (forrás: Kisalföld)

Az ítélet szigorúságán lehet vitatkozni. Szerintem a kiszolgáltatott emberek félrevezetése minimum kimeríti a gyilkossági kísérlet fogalmát. De én nem vagyok rögtön ítélő bíróság (milyen kár, mert, mondjuk, akkor Dávid Tamás Bene Krisztián mellett ülne már rég, és még jó sokáig). 

A tudás ellensége

Rengeteget írtam már a betegségemről, és a gyógyulásról (sokan halálra is unják magukat tőle, azoknak nagylelkűen azt tanácsolom, hogy olvassanak mást), de én bizony addig fogok erről a témáról beszélni, amíg eltűnnek a kuruzslók, a félrediagnosztizálók, amíg a rákedukáció végre normális mederbe kerül, amíg orvosok és betegek mindenhol egy nyelvet nem beszélnek. És addig, amíg az emberek megértik, hogy nincs egyfajta csodaszer a rákra, mert minden eset más és más, és a betegségek mögött az embert is kell nézni. 

Soha nem kampányoltam a kemoterápia vagy a sugárkezelések mellett, hanem mindig azt mondtam, hogy ezek a módszerek sok esetben sajnos elkerülhetetlenek a meglévő tünetek kezeléséhez. De a teljes gyógyuláshoz, és ahhoz, hogy ne csak a tünet tűnjön el időszakosan, több kell: egyéni terápia, lelki gyógyulás, az okok megkeresése és megszüntetése egyéni úton, életmódváltás, szemléletváltás és a többi.

Ezekhez pedig nincs egyfajta általános recept, ami mindenkinek ugyanúgy használ, hiszen a kemó meg a sugár sem használ mindenkinek ugyanúgy. Azt, hogy a C-vitamin nem gyógyítja a rákot, Schobert Norbi óta tudjuk.

A legnehezebb pedig az, amikor szembetaláljuk magunkat olyanokkal, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy a tudás birtokában vannak, mert valóban ez a tudás ellensége, és nem a butaság…

(elég csak a kommenteket elolvasni a Dávid Tamásról szóló hírek alatt, vagy akár az én Facebook-falamon).

Van remény

A gyógyulás ráadásul fájdalmas, mert a kemó és a sugár roncsolja az ép sejteket is, nem csak a rákos burjánzásokat, a lelki terápia pedig még ennél is fájdalmasabb, mert ahol önmagunk legyőzése a feladat, azt sokkal nehezebb véghez vinni, mint összeszorított foggal befeküdni kemóra, ezt higgyétek el nekem.

Ezért örültem annyira, hogy orvostanhallgatók kíváncsiak arra, min mentem keresztül, és hogyan éltem meg ezt a betegséget. És kíváncsiak voltak arra is, mit mond Erika, aki olyan orvos, aki szintúgy nem csak abban hisz, hogy elég, ha megkapja a beteg a kemót, és viszontlátásra. (Dr. Borbényi Erikával ITT olvashattok egy interjút.)

Azért örültem, mert ők a jövő, ők fogják majd a gyerekeinket gyógyítani, ha ne adj' isten arra kerül a sor. Ezek a fiatalok nyitottak, érdeklődők, ragyogó eszük van, és mertek kérdezni a beszélgetés végén. 

Az érdekelte őket, mi a különbség a lélek és a szellem között, hogyan lehetséges lelkileg épnek maradni az onkológián például, és mit tehet önmagáért az orvos, hogy ne őrüljön bele az elképesztő hajtásba. Feltették a kérdést: „ki segít a segítőnek?” Ez egy rettenetesen fontos téma, hiszen az orvosok (jó, nem mindegyik, de a többség igen) értünk, betegekért vannak, és nekik is szükségük van arra, hogy kikapcsoljanak, pihenjenek, kiengedjék a munkájuk feszültségeit magukból. Erikának meditációs tanácsai vannak erre, amiből sokszor elég alkalomadtán két perc, és a jógát is nagyon javasolja, mint meditációs eszközt. 

Azt is megkérdezték még, hogyan lehet közölni a beteggel a nagyon rossz eredményt, van-e módszer erre, illetve melyik a jobb, ha függetlenítjük magunkat érzelmileg a betegtől, vagy nemcsak kórlapszámnak nézzük, hanem látjuk a beteg mögött a valódi embert. Erika azt mondta:

nemcsak az fontos, hogy az orvos például a műtőben tudja, kit operál, hanem az is, hogy milyen hangulatot képes teremteni az operáció alatt, mert nagyon nem mindegy, hogy a beteg milyen lelkiállapotban fekszik odabent, még akkor sem, ha éppen elaltatták. 

Igazából én éreztem magam megtisztelve, hogy ott lehettem, és beszélgethettem velük, és tényleg őszintén remélem, hogy egyszer majd olyan állapotok lesznek a magyar egészségügyben, amikor ők is megfelelő körülmények között dolgozhatnak majd.

Az este végén odajött hozzám az egyik diák, és azt mondta, hogy miután elolvasta a könyvem, eldöntötte, hogy ő is onkológus akar lenni.

Én pedig mondtam neki viccből, hogy kívánok neki olyan „jóarc” betegeket, mint amilyen én is voltam #irónia.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Brandon Holmes