–

„A kezdet siratása”

Az első tanítási napomon azt hitték a kilencedikes osztály tanulói, hogy a friss hó egy új diáktársat is hozott. Pedig én az új magyartanárnő voltam. 23 éves, de 17-nek gondoltak. Pályakezdő. Tele tervekkel, álmokkal, reményekkel.

Láttam magam egy pódium tetején, ahol lelkesen, kissé patetikusan magyarázok az olvasás szeretetéről, és harminc csillogó szempár figyel rám néma csendben. Láttam a kellemesen zajos sürgő-forgó csoportmunkákat, ahol mindenki a feladaton dolgozik, mert én majd olyat viszek, ami izgalmas, nekik való. Láttam, ahogy egyszerre harminc kéz van a magasban, mert mindenki örül, hogy végre valaki megkérdezi a véleményüket. Álmaimban én voltam a hős, de azért szigorú tanárnő, aki majd mindent megreformál.

Az első közös hónapunk még – a kezdeti mámor és a téli pára lencséjén át – kissé hasonlított is erre a képre. Aztán amikor letelt a „honeymoonos” első hónap, a pára lefolyt, és az álmokkal együtt én is lelepleződtem. Rájöttek, hogy „a tanárnő nem az a kiabálós fajta”. Nem fenyeget, nem lelki terrorizál, és állandóan, kényszeresen új esélyt akar adni mindenkinek. Ja, és folyton újratervez. Mert a szabály és demokrácia, amit ő kitervelt a „bölcs-ész” fejével elméletben, azt a harminc hús-vér diák hamar megdöntötte. Így minden héten új szabályt talált ki.

„Vers és valóság”

Gyorsan lőttek a következetes és szigorú tanárnő szerepnek. Én lettem a naiv, bizonytalan, omladozó álmokkal kullogó tanárnőcske, akit néha jól le is tegeznek.

De nem tetszett ez a szerep. Ott villogott erősen egy gondolat a fejemben. Küldetésem van. Nevelő leszek, a jövendő generáció hivatalosan kinevezett mentora (semmiképpen sem okítója). Nem adhattam fel. Elindult köztünk egy láthatatlan csata, amiben mindannyian makacsak voltunk. Kóstolgattuk egymást, néha kedvesen, néha meg igazán nem szépen. Ők óra közben egymást megkötözve kiestek a szekrényből, név nélkül adtak be dolgozatokat, függönyt gyújtottak, versenyeztek azért, hogy ki kapja meg az első szaktanárit, és persze a szokásos: nem olvastak kötelezőt. Én meg elkezdtem kiabálni, egyszer az asztal tetejéről ordítottam. Semmit nem ért. Szívhez szóló hegyi beszédeket tartottam. Egy napig hatottak. Véget vetettem a kreatív feladatoknak, és egész órán diktáltam. Én szenvedtem ettől jobban.

„A reményhez…”

Néha-néha megcsillantak reményt keltő pillanatok. Amikor az anyegines órára a fiúk és lányok mind kiöltöztek a szerepjátékhoz, és aztán óra után a fiú, aki mindig mást csinált, azt mondta: „tanárnő, ez most nagyon jó volt”. Vagy amikor a karácsonyi saját novellák felolvasásakor egymás történetei igazi békés csendet, barátságot adó könnycseppeket hoztak. Lettek jobban sikerült órák. Úgy-ahogy normalizálódtunk. De egyikünknek sem volt komfortos a merev oktatási rendszer. Nekik sokkoló volt Goethe, és sok volt a kötelező, meg a verslábak.

Nekem sokan voltak ők így egyszerre, és kevés volt a 45 perc, kevés volt a szabad tér olyan könyvekre, amelyekkel jobban kinyithattuk volna egymást. És persze nehéz volt elengedni azt is, hogy bármit csinálhatok, nem fogja mindenki szeretni az irodalmat.

Aztán úgy fél év után történt valami.

Elkezdtük felfedezni egymást az órákon kívül. Ahol már nem feszengtünk a szabályok miatt. Rájöttem, hogy van egy maroknyi csapat, és a tagjaival valami összetart bennünket. Telve voltunk alkotási vággyal, kreatív energiával, úgyhogy színjátszó társulatot alapítottunk. Elkezdtünk együtt alkotni, együtt álmodni, saját darabot színre vinni. Abban a mikroközegben, túl az iskola szabályain, túl a 30 fős létszámon, ebben az intim közegben, szabályok nélkül lettek szabályok.

Közösséggé váltunk. Odafigyeltünk egymásra. Egymásért voltunk. Fegyelmezés és taktikázás nélkül. Kijátszottuk magunkból az álmainkat, vágyainkat, félelmeinket. Sokkal többet tanultunk, mint a tanórákon. Igazi csapattá váltunk.

Aztán a határozott idejű szerződésem lejárt, és az előző tanárnő visszajött gyesről. A 30 fős osztálynak talán jobb volt így. Talán jött valaki, akinek ment a szigor, a következetesség és a küldetés is. A társulatunk pedig megkapta azt az időt, amivel ajándékainkat odaadhattuk egymásnak, és beteljesíthettem a küldetést. Nem pódiumról, nem patetikusan, nem tömeg előtt, és nem hősként. Hanem csendesen, kisközösségben, odafigyelő társként.

„Föltámadott a tenger”

Azóta eltelt hat év. A mentorálás és tanítás alternatív formái után néztem, és most sokféle projektben benne lehetek, ahol azt érzem, közösen, együtt megyünk. Ahol küldetésünk van. Közben szomorúan figyelem, ahogyan a nagy létszámú, hagyományos alapokon működő oktatásban egyre jobban felőrölik egymást tanárok és diákok. A tanárok inkább elmennek, a diákok inkább magántanulók lesznek… A fősodrásban nagy baj van. Nagy baj, hogy egy vidéki iskolában fél éve négy tanár hiányzik. Nagy baj, hogy senki nem is jelentkezik tanárnak. Nagy baj, hogy az informatikusnak kell hónapokig helyettesíteni a fizikaórán.

A rendszer megváltoztathatatlannak tűnik. Azt mondjuk, „ott vannak a kiégett, katedráról papoló tanárok, és a meg nem értett, idealista Y és Z generáció. Vagy ott vannak az apostoli szerepet vállaló, éhbérért küzdő tanárok, és a fegyelmezetlen, érdektelen fiatalok”. Pedig a bajok nem a szereplőkkel vannak. Amit nagyon érdekes látni, és amit én is megtapasztaltam – akkor, hat éve a színjátszó csoporttal, és azóta minden projektemben –, hogy ezek a szereplők igenis tudnak egymással kapcsolódni, együtt alkotni. Csak sokszor más keretek és más kihívások között. Egy intimebb, egymást jobban támogató, egymásra jobban odafigyelő, aktívan alkotó közösségben.

Éppen ezért, ha nem is tudunk a fősodráson változtatni, adjunk sok-sok hullámot a különböző, alulról jövő kezdeményezésekkel. Mert ezek egyszer csak jól felborítják ezt az egész omladozó rendszert. És szerencsére rengeteg a hullám.

Az egészen apró, csendes, a zajosan beütő, és az egymással összekapaszkodó, hosszan fodrozódó hullámok képesek lesznek legyőzni a fősodort.

„Változás”

Számos fiatal indított el különböző mentorprogramokat, hogy összehozzák a tanulókat pályakezdő fiatalokkal, és együtt készségfejlesztő képzéseken vegyenek részt, közös projekteket indítsanak, és segítsék a tanulók útkeresését. Nagyon sokan vannak olyanok, látszólag pályaelhagyó tanárok, akik idejükből és energiájukból áldoznak az iskolás diákokra. Megkeresik, vagy épp megteremtik azokat a lehetőségeket, ahol az alkotóközösségekben hitet, reményt, lelkesedést adnak nekik. Táborok, szakkörök, közösségi programok. A legtöbb program önkéntes segítőszándékból született: gimiseknek például Így dolgozunk mi, Konnekt, Ébresztő-óra az UNICEF-től, egyetemistáknak, pályakezdőknek: a Mentorship, Educate. És ez csak néhány, a nagyon-nagyon sok izgalmas projektből. Az iskolásokat ösztönöznünk kell arra, hogy keressék az ilyen helyzeteket, hogy megmutassuk nekik, van értelme fejlődni, van értelme összefogni, van értelme együtt cselekedni, van értelme egy alkotóközösséghez tartozni. Nekünk pedig támogatni kell ezeket az apró, de erős lépéseket.

Szijártó Adrienn

Az alcímekben a következő magyar költők műveinek címeit idéztük:

Ady Endre: A kezdet siratása

Szabó Lőrinc: Vers és valóság

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger

Petőfi Sándor: Változás

Vendégszerzőnk korábbi írását is olvassátok el: Vékony vagyok, nem anorexiás – Miért kell beszólni minden vékony lánynak?  

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Matva