Van a Facebookon egy csoport, ahol drága, magas minőségű, dizájner- vagy simán csak menő, márkás cuccokat lehet adni-venni. Egy ideje őszinte elképedéssel figyelem, hogy amikor eladásra kínálnak ott egy igazi szőrmedarabot, hogyan esnek az eladó, majd aztán szép sorban egymás torkának az emberek, ráadásul teljesen ismeretlenül. A dolog persze mindig kétféle – egymással szöges ellentétben lévő – végletes vélemény hangos dominanciaharcában végződik. Az egyik:

„A kurva anyád, te hülye, lelketlen ribanc, amiért ennyire önző és kegyetlen vagy, hogy kisállatok vére szárad a lelkeden. Dögölj meg te is!”

A másik:

„Mi van, te biotyúk, eszel húst? Hordasz bőrcipőt? Akkor meg mit pofázol?”

A higgadt vélemény, a mélyebb állásfoglalás, a dolgok érzékenyebb, árnyaltabb megtárgyalása... vagy simán csak behatóbb ismeretének szikrája sem pattan ki a „beszélgetésben”.

Nem egy olyan videó van a YouTube-on dühös aktivistákról, amint berongyolnak a legmenőbb divatházak bemutatóin a kifutóra, és hangos üvöltözés mellett gyilkosnak kiáltják ki nemcsak a tervezőt, de még a vonuló manökent is. Nemegyszer öntötték már le festékkel a szőrmét viselő vásárló kabátját (ezt a szinte klasszikussá vált akciót örökíti meg a Szex és New York egyik jelenete is) egy-egy eseményen, és számtalan esetben fordult szélsőséges akcióba a szőrmeellenesség.

De nem kell ahhoz szőrmét viselni, hogy az embert lehordják a sárga földig. Legutóbb, amikor az egyik kedvenc csárdámból posztoltam ki a csülkös, libás, májas, hurkás ebédemet, akkor engem is legyilkosoztak. Mert mi a picsát képzelek én magamról, hogy megkívánom a sörben pácolt, ropogósra sütött, fényes csülköt, a piros libapecsenyét meg a vajpuha libamájat? Hát, hülye barbárok fattya vagyok én?

A 2001-es Victoria's Secret bemutatón ezzel a táblával rongyolt fel Gisele Bündchen elé a PETA aktivistája a kifutóra: "Gisele. Szőrös söpredék"

Én nem hordok állati szőrből készült bundát, a műszőrmét viszont szeretem. Ami egyébként divatba is jött az elmúlt években. A boltokat ellepték a változatosnál változatosabb és divatosabb, a valódihoz megszólalásig hasonló műszőrök, amelyek – legalábbis szerintem – sokkal trendibbek, mint a valaha élő társaik. De emellett eszem húst, és soha az életben nem fogok lemondani a kedvenc pecsenyelakomáimról. Hordok bőrcipőt és bőrtáskát is. Eszembe nem jutna leönteni festékkel azt, aki szőrmebundában előttem billeg az utcán. Kiskoromban nem kínoztam békát meg kismacskákat. Soha nem tartanék a lakásban állatot, és nem szeretem, ha ott sündörögnek az asztal körül, amikor eszem, de iszonyú cukinak tartom őket, csak engem úgy szocializáltak anyámék, hogy a kutyának, macskának külön helye van, és az nem ott van, ahol az ember él. Viszont ha átmegyek a négy kutyát, plusz egy macskát tartó barátnőmhöz, akkor elfogadom, hogy ő meg máshogyan van ezzel, és leülök a buflák fejű cane corso mellé a kanapéra, max. mérgelődöm, hogy nekem nem jut annyi hely. 

A nagy állatvédelemben, a nagy szőrmeellenességben (és itt még egyszer hangsúlyozom, hogy nem támogatom a valódi szőrme viselését) általában egyetlen dolgot felejtenek el azok, akik gyilkost kiáltanak: az emberek jogait. 

2013-ban hatalmas vihart kavart, amikor a bangladesi Rana Plaza, amelyben ruhagyári dolgozók robotoltak éhbérért, összeomlott, és hatszáz ott dolgozó életét követelte. Az épületre engedély nélkül húztak fel még emeleteket, hogy minél több munkást tudjanak foglalkoztatni, és hiába érkezett a tulajdonosoknak a sorozatos figyelmeztetés, nem törődtek vele, mert csak a profit lebegett a szemük előtt. A botrányban érintettek voltak olyan ruhamárkák, mint a Primark, a Walmart vagy a Benetton, bár ez utóbbi egy ideig próbálta tagadni, hogy köze van az egészhez, de a romok között megtalálták a márka darabjait. A többi fast fashion-márka is többször került gyanúba, hogy véres veríték és harmadik világbeli gyerekek meg nők kétkezi munkája tapad a termékeikhez. Csakhogy az itthon legközkedveltebbeket említsem, a Zara, a H&M és a Mango is hetente hoz ki új kollekciókat. A vásárlókat több szezonközi akció csábítja, és a nyári meg a téli leárazásokon szabályosan egymást tépik az emberek a nagyon olcsó darabokért. 

Kép: wikipédia

Persze nem akarok álszent lenni, én is vásárolok ezekben az üzletekben. Sőt, tovább megyek, van, hogy tetszenek az egyébként híres tervezők kollekcióiról még szezon előtt lemásolt darabjaik is, és meg is veszem őket. Mert a híres tervezők ruhadarabjait úgysem tudnám megszerezni. Szeretem a divatot, szeretek öltözködni, és hajlamos vagyok túlkapásokra ezügyben. Ja, meg sörös csülköt eszem, pirospozsgás libával, azt ki ne hagyjam! Vagy ezt már mondtam?

Túlélőt mentenek a Rana Plaza összeomlása után

Szóval azt a kérdést szeretném feltenni, hogy miért azok vannak többen, akik az állatokat védik? Persze, tudom, hogy az állat nem tudja megvédeni magát, nem tud felállni a gyárból, és kisétálni, bár, mondjuk, én egyelőre azt se látom, hogy egy éhbérért kizsákmányolt ember hogyan volna képes erre, amikor azon a napi két dolláros béren a családja élete múlik. Miért azok hangosabbak, akik a szőrmehordás ellen szólalnak fel?

És azok, akik felszólalnak a szőrmehordás ellen, beszólogatnak, öntögetnek, cibálnak, rúgnak, marnak, harapnak, azok vajon bemennek-e néha a Zarába pólót venni? Rendelnek-e a Primarkból?

Vagy képesek tudatosan vásárolni mindig, minden körülmények között? És egységesen nemet mondani a globális kizsákmányolásra?

A grist.org szerint az adatok rémületesek: csupán az amerikaiak húszmilliárd ruhadarabot vesznek évente, és ugyanakkor tízmillió tonna ruhaneműt hajigálnak a szemétre. És ez „csak” Amerika. Nem adtuk hozzá a teljes globális fogyasztói társadalmat.

Aktivisták a H&M előtt (forrás: bbc.com)

Persze, tudom én, hogy nem ilyen egyszerű az egész. A megoldás sem egyszerű, viszont nem teljesen lehetetlen. És gyaníthatóan nem is egyféle. Stella McCartney például egy szélsőséges hozzáállást választott: azon tervezők közé tartozik, akik például egyáltalán nem használnak állati anyagokat a ruháikhoz. Még bőrrel sem hajlandó dolgozni. Stella szerint egyszerűen nem kell ezeket a dolgokat megvenni. Aztán ott van az a gyakori hozzáállás a stílus világából, hogy legyen minél több jó minőségű alapdarabod, amiért lehet, valamennyivel többet fizetsz egyszer-egyszer, de aztán sokáig tudod hordani, és variálhatod különböző kiegészítőkkel, mintsem hogy hetente vásárolj valamelyik fast fashion-boltban, fillérekért.

Én ez utóbbiban hiszek. Szerintem a megoldás kulcsa abban rejlik, hogy kevesebb ruhát vásárolok, ha mindenképp szőrmét szeretnék viselni, akkor műszőrre cserélem, és ezzel igyekszem példát mutatni. Közben pedig gondolok az emberekre is, nem csak az állatokra. Mert minden élőlény ugyanakkora figyelmet érdemel.

Szentesi Éva

Források: The True Cost, grist