„Agymosás, megpróbálják elhitetni a fiatalokkal, hogy ez normális!” „Undorító!” „Kilencéves transznemű aktivista a címlapon. Mi ez, megpróbálják aktivizálni a pedofilokat?”

És közben:

„Hallom, sokan lemondják az előfizetésüket. Nosza, vegye meg mindenki, csináljunk bestsellert ebből a magazinból!” „Hajrá, NatGeo!” „EZ AZ! A NatGeo történelmet ír a transznemű kislánnyal a címlapon!”

Záporoznak a visszajelzések pro és kontra a patinás tudományos-kulturális havilap közösségi média oldalain. A magazin fotósai és újságírói 80 kilencéves gyereket látogattak meg Brazíliától Kínáig négy kontinensen. Fiúkat és lányokat, szegényeket és jómódúakat, nagycsaládban élőket és egykéket... Mindannyiuknak ugyanazokat a kérdéseket tették föl. Alapvetően arra voltak kíváncsiak, milyen a 2016-2017-es év fordulóján lánynak vagy fiúnak lenni.

Susan Goldberg főszerkesztő azt írta a lap internetes oldalán, hogy azért választották januári vezértémájuknak a „genderforradalmat”, mert épp óriási változáson megy keresztül az, amit eddig a nemi identitással kapcsolatban gondoltunk. A genderkérdést a lap tudományos, társadalmi és civilizációs-történelmi szempontokból is vizsgálja. A vezető anyag pedig épp a gyerekekről készült portrésorozat lett.

 „A 80 gyerek közül azért a kansasi Avery Jackson került a címlapra, mert a szerkesztők szerint ő az, aki leginkább megszemélyesíti ezt a bizonyos változást” – tette hozzá a főszerkesztő.

A koncepció abból indult ki, hogy születésünktől fogva mindenki megannyi címkét hordoz magán. Ezek közül sokat – például: jólelkű, vicces, okos... – büszkén viselünk. De vannak címkék, amelyeket fájdalmas magunkon cipelni, ezeket teherként, bélyegként éljük meg, és kétségbeesetten próbálunk szabadulni tőlük.

„A legtartósabb, és minden bizonnyal a leginkább sorsdöntő címkénk éppen az, amit születésünk pillanatában ragasztanak ránk, amikor azt mondják: „kislány!” Vagy azt, hogy: „kisfiú!” Mert a nemünk egyben a sorsunkat is meghatározza”

– írja Susan Goldberg.

A cikkben szereplő kilencéves gyerekek őszinte és bölcs válaszokat adtak a nekik szegezett kérdésekre. A cikkben megszólal a Harvard Egyetem egyik emberi jogi- és gyermekegészségügyi professzora, aki szerint azért jó, hogy épp ilyen korú gyerekek szerepelnek az összeállításban, mert a kilencéveseknek már földrajzi környezettől függetlenül kialakulóban van a felelősségérzetük, de még nem komformizálódtak, még nem kapcsolt be bennük a jellemzően pubertáskor megjelenő öncenzúra.

Egy indiai kisfiú számára például az a legrosszabb abban, hogy fiúnak született, ha részt kell vennie a nők nyilvános, szertartásos szexuális zaklatásában, amit az idősebbek hamarosan tőle is elvárnak majd.

Egy izraeli kisfiú azt mondta, ha lány lenne, ő is ugrókötelezhetne, mint a lányok az osztályban, míg egy indiai kislány azért irigyli a fiúkat, mert ők motorozhatnak. Egy kínai kislány pedig azt, hogy a fiúk úszhatnak a folyóban, ami a nagymamája szerint „túl hideg a lányoknak”.

A gyerekek minden kontinensen és mindkét nem képviseletében egyetértettek abban, hogy a fiúk gyakrabban bajba kerülnek, míg a lányoknak többet kell foglalkozniuk a frizurájukkal. Ezek a problémák így első olvasásra talán jelentéktelennek tűnnek, de az ő életükben nagyon is valóságosak, és jól jellemzik a társadalmakat, amelyben élnek. Persze ennél objekítve komolyabb gondokkal is szembe kell nézniük. A cikkben idézett gyerekjogi szakember szerint a kilenc év még az a kor, amikor a lányok és fiúk globális szinten nagyjából hasonló arányban hozzáférnek az oktatáshoz – már persze, ha a körülményeik lehetővé teszik, hogy eljussanak az iskolába. A két nem lehetőségei közötti különbség az oktatás terén a tizedik év után, vagyis az itthoni felső tagozatnak megfelelő kor fölött kezd el nőni – és billen el jelentősen a fiúk javára.

Avery Jackson a National Geographic magazin címlapján
Avery Jackson a National Geographic magazin címlapján

A címlaplány, Avery Jackson ma már magántanuló. Szülei azután vették ki az iskolából, hogy a többi gyerek zaklatni kezdte, amiért lányruhákban jár. Három-négyéves koráig úgy nevelkedett, mint bármelyik kisfiú. Ekkor azonban változás állt be a viselkedésében, érzéseiben. Boldogtalan volt, szorongott, és egy idő után veszélyessé vált önmagára is. Volt egy pont, amikor a szülei elrejtették az otthonukban a szúró- és vágóeszközöket, mert attól féltek, hogy Avery egyszer csak komolyan kárt tesz magában, és esetleg levágja a nemi szervét. A gyerek ugyanis ezzel fenyegetőzött. A bátyját pedig arról faggatta, hogy vajon mi történne, ha kiugrana a mozgó autóból? „Anyu, ugye, tudod, hogy én lány vagyok?” – tette föl a kérdést édesanyjának négyéves korában. A szülők ekkor úgy döntöttek, hogy szakemberek segítségét kérik, és megpróbálják megérteni, mi történik a gyermekükkel. Az orvos megállapította, hogy Avery gender-diszfóriában szenved, vagyis erős idegenkedést, undort, dühöt érez a saját nemi jellegeivel és az azokkal összefüggő testrészeivel kapcsolatban.

A család ezután úgy döntött, megengedi az akkor ötéves Averynek, hogy úgy öltözzön és viselkedjen, ahogy neki jólesik. Azóta lányruhákat hord, és úgy is viselkedik, mint egy lány.

„Abban, hogy lány vagyok, az a legjobb, hogy nem kell többé úgy tennem, mintha fiú lennék.” Ezt válaszolta a National Geographic újságírójának a kérdésére.

Négy évvel ezelőtt viselt először lányruhát az iskolában. A zaklatás azonnal elkezdődött. Nem sokkal később döntött a család arról, hogy Avery magántanulóként folytassa. „Boldog volt, mert önmaga lehetett, de sajnos sok barátunkat, sőt: néhány családtagunkat is elvesztettük a helyzet miatt” – mondja Debi. A család lányként szólítja Averyt, és ezt kérik mindenki mástól is. Ha eléri a pubertást, hormonokat szed majd, és abban az esetben, ha úgy dönt, hogy belevág a fizikai nemváltoztató procedúrába, a család akkor is mellette áll.

Amikor az újságíró nekiszegezte a kérdést, hogy mi az, amit megváltoztatna a világon, ha tehetné, ezt válaszolta:

„Megszüntetném az iskolai zaklatást. Mert az egyszerűen szörnyű.”

D. Tóth Kriszta

Forrás: National Geographic

Tavasszal egy cikksorozatban megismerhettétek egy magyar transznemű kamasz, Tóbiás Benjámin törétnetét – az édesanya, az édesapa és a gyerek szemszögéből. Ezeket ITT, ITT és ITT tudjátok elolvasni.