Most megértettem, milyen egy igazi, zajos siker – Cannes-ból jelentjük

–

Celebvadászat

Minden cannes-i tudósítónak megvan a maga rutinja, hány filmet bír el egy nap, hol szeret írni, és hol tud a legjobban lazítani – én viszont még keresgélem, hogy egy-egy olyan film után, ami megfekszi a gyomromat, hogyan tudnék kikapcsolódni. Ma például sétálni indultam a tengerparton (mindjárt elmesélem, melyik film után, és miért volt erre szükségem), de ott is annyi ember nyüzsög, annyi a látnivaló, az inger, hogy igazából nem tud közben kiürülni a fejem.

Tegnap pedig egyszerűen csak elindultam a főutcán (azzal a szilárd elhatározással, hogy semmit sem veszek, mert úgysincs pénzem… el tudjátok képzelni, mi lett a vége), amikor elhaladtam egy ismerős arc mellett. Nem telt bele két másodperc, és rájöttem, hogy ugyan a közeg nagyon más, és ez valószínűtlenné teszi a dolgot, de szerintem ez az a fiatalember volt, aki az In the Rearview című lengyel dokumentumfilmben ukrán embereket szállított a lengyel határra, hogy ezzel mentse meg az életüket. „Igen, ez Maciej!” – villant át az agyamon, de lehetséges, hogy itt van? 

Úgyhogy szegényt hátulról lerohantam, és megkérdeztem, ő-e Maciej. És mondta, hogy igen, bizony, ő az. Hát, kész voltam. És ha láttátok volna a filmet (amiről ITT meséltem bővebben), ti is jobban értenétek, miért, ugyanis itt nem színészi képességekről vagy egy szuggesztív arcról beszélünk, hanem emberi nagyságról. Ez a srác az életét kockáztatva furikázott keresztül-kasul Ukrajnán hónapokon át, hogy biztonságos helyre szállítsa azokat, akiknek autójuk sincsen, csak egy kis motyójuk. És közben többnyire oroszul, de olykor angolul vagy franciául kommunikált, és minden helyzetben kivágta magát, pedig gondolhatjátok, hogy voltak éles szituk, úgy emberileg, mint háborús fenyegetettségben. Neki pedig mindig jó döntést kellett hoznia, és biztonságot sugároznia, hogy ezek az emberek azt érezzék: most már minden rendben lesz.

Fel kellett adniuk az otthonukat, ott kellett hagyniuk a szeretteiket, de itt, ebben az autóban a reményt kapták meg egy élhető életre – ideiglenesen. Mert mind úgy indultak el, hogy majd visszajönnek.

Ez a srác jött velem szembe, és muszáj voltam megállítani, hogy ügyetlenül gratuláljak neki, és ne tudjak ennél többet kinyögni. Még fotót sem kértem, én buta. Amint elköszöntünk (nagyjából öt mondatot váltottunk egymással), máris eszembe jutott, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom volt. De most már csak az enyém. És ha elhiszitek dokumentáció nélkül, akkor a tiétek is ezúton, csak a film nélkül ez nyilván nem sokat ér… Na, szóval nekem ez volt a celeb spottingom.

Rapito – Elrabolva

Tegnap reggel pedig egy olyan filmről jöttem ki alaposan fejbe kólintva, aminek a minőségét meg sem szeretném ítélni. Mert néha van olyan, hogy a történet annyira erős, hogy nekem tulajdonképpen mindegy, a rendező elég ügyes volt-e, kitalált-e valami új formanyelvet, vagy sem. Ha a meséje magával ragadott, az érzelmek átjöttek, ha együtt sírtunk és izgultunk a szereplőkkel, akkor működött, nem igaz? És a Rapito (vagyis Elrabolva) című olasz filmről minden előzetes információ nélkül is megállapítható, hogy egy nagyon rutinos, idősebb mester készítette, annyira kézben tartja a gyeplőt, és olyannyira komplex történetet mesél el.

Nem véletlenül: Marco Bellocchio valami hasonló lehet Olaszországban, mint nálunk Szabó István – csak megkap pénzt-paripát-fegyvert, hogy egy igazán nagyszabású filmet készítsen… és ezzel (nem először) kicsit megpiszkálja a katolikus egyházat. A történet ugyanis valós – részben ettől is olyan hátborzongató:

az 1800-as évek közepén járunk, amikor IX. Piusz pápa vezette az egyházat, neki pedig volt egy olyan „missziója”, hogy zsidó gyerekeket ragadott ki a családjuktól, hogy átnevelje őket katolikusnak.

Ezt egyébként a korabeli közvélemény sem nézte jó szemmel, de amikor egy tehetősebb család kisfiát raboltatta el, abból már nemzetközi diplomáciai ügy is lett, ám ő mégsem tágított.

A film ennek a kisfiúnak az útját követi végig, akit hatévesen hurcoltak el Bolognából Rómába, és bár a családja mindent elkövetett, hogy visszakapja – próbálkoztak hivatalos úton, a bíróságon, a sajtónyilvánosság felhasználásával, külföldi zsidó szervezetek bevonásával, majd erőszakkal is –, de nem sikerült visszakapniuk, és a gyerek közben teljesen be is illeszkedett az új közegébe (egy bentlakásos katolikus iskolába), felnőve pedig elkötelezett pap lett. Ma azt mondanánk, Stockholm-szindróma áldozata volt, de a történet nem is csak az ő lelkével foglalkozik, hanem legalább annyira a hatalom természetével, ami ma is aktuálissá teszi, hiszen hallani arról, hogy ukrán gyerekeket hurcolnak el Oroszországba, ahol aztán nyomuk veszik. 

A Rapito egyéb politikai aspektusai is hangsúlyosak voltak – ekkoriban zajlott Olaszország egyesítése, az egyház háttérbe szorítása, stb. –, de amitől mégis felzaklatva jöttünk ki a teremből, azok az erőteljes érzelmi kirohanások voltak (el lehet képzelni), amiket még ráadásul maximális hangerővel alákevert zenével emeltek köbre. Szóval,

ha a film nem is volt mentes a giccstől, de hatni nagyon tudott, és a gondolatokat is jócskán felkavarta, ezért jó nagy szünetet kellett tartanom a következő mozi előtt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Pandora Film Verleih (@pandorafilmverleih) által megosztott bejegyzés

Egy igazi cannes-i premier

Estére egy francia filmet tartogattam, amiben két hazai sztár, Virginie Efira és Melvil Poupaud alakították a főszerepet (előbbiről épp nemrég áradoztam egy korábbi filmje kapcsán), akik egy családon belüli erőszak történetét keltették életre. A L’amour et let Forêts azonban semmivel többet nem adott, mint az a sok korábbi film, amiben ezt a tanmesét már láttuk, úgyhogy nem fogom részletezni, ami viszont érdekes élmény volt, hogy először csöppentem egy igazi cannes-i premier közepébe, teljesen véletlenül. 

Ráadásul majdnem el is késtem, de úgy tűnik, éppen ennek köszönhetően kerültem egy olyan helyre, ahonnan mindent láthattam, így testközelből nézhettem végig azt a parádés ünneplést, ami a fesztivál sajátja, és amiről mindig csak annyit olvasunk, hogy hány perces ovációval kényeztette az aktuális sztárokat. Nos,

mint kiderült, itt a sikert meg is előlegezik nekik: már amikor bejöttek a terembe (a fesztiváligazgató felvezetőjével), olyan tapsvihar és éljenzés tört ki, mintha előre tudnánk, hogy ez csakis fantasztikus alkotás lehet.

Utána pedig – bármennyire is volt közepes a mű – szívet melengető volt látni, ahogy az egész mozi körbeállta az alkotókat, akik a nézőtér közepén meghatottan fogadták a feléjük áramló, kézzel fogható szeretetet, és ez bizony tényleg hosszú percekig tartott. Ilyen sikert Magyarországon még nem láttam, mert valahogy ez a szenvedélyes öröm másvalaki sikerén otthon sajnos elképzelhetetlen. Ezért az élményért megérte végig ülni az amúgy csak a tankönyvi esetet felmondó filmet.

Kiemelt képünk forrása: 01 Distribution

Gyárfás Dorka