Amikor Thomas Quasthoff színpadra lép, kétszer akad el egy pillanatra a nézők lélegzete. Először, amikor meglátják, másodszor, amikor meghallják a hangját. És attól fogva, hogy énekelni kezd, nem számít többé az első benyomás.

Orvosai szerint Quasthoff szerencsés ember. Az agya és az anyagcseréje ugyanis ép maradt, így nem halt meg a születése után, mint oly sok sorstársa. A Contergan – amit anyja a várandóssága elején szedett hányáscsillapítóként, és amelyről utóbb kiderült, hogy súlyosan károsítja a magzatokat – elsősorban a végtagjai fejlődésére volt hatással.

Quasthoff felnőttként is mindössze 135 centi. Összesen hét ujja van a két kezén. És ahogy ő fogalmaz: „A kis Quasthoff úgy nézett ki, mint egy fóka, lábai kilencvenfokos szögben kifordultak ahelyett, hogy előrenéztek volna.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Rolf Zielke (@rolf.zielke) által megosztott bejegyzés

Nem vették fel az egyetemre

A kórházban azt mondták a szüleinek az orvosok, a gyerekük soha nem tud majd járni. Élete első másfél évét egy hannoveri ortopédiai rehabilitációs központban töltötte, és a családját csak egy üvegfalon keresztül láthatta. Féltették az orvosok a fertőzésektől. Rendkívül beteges volt, a későbbiekben is rengetegszer került kórházba, de rácáfolva a szakvéleményekre, megtanult járni. Viszont hiába volt okos gyerek, nem vették fel egyetlen normál iskolába sem, ezért hat évet töltött egy súlyosan fogyatékos gyerekek számára létrehozott bentlakásos intézményben.

A szüntelen fájdalmak és gyakori bántalmazások közepette az tartotta életben, hogy imádott énekelni, és testi korlátai ellenére vonzotta a színpad. Odahaza a rokonait és barátait szórakoztatta, majd zenész szülei elvitték Sebastian Peschkóhoz, a zongoraművészhez, aki egészen lázba jött a fiú tehetségétől, és szerzett neki profi énektanárt.

Többévnyi magántanulás után Quasthoff jelentkezett a Hannoveri Zenei, Színházi és Médiaegyetemre. Felvételi kérelmét azonban elutasították, azon a címen, hogy deformált keze miatt nem tud hangszeren játszani.

Banktisztviselőből a színpad sztárja

Így lett Quasthoff joghallgató. Aztán hat éven át banktisztviselőként dolgozott, majd kulturális műsorokat vezetett a hamburgi rádióban, szabadidejében pedig dzsesszzenekarokban énekelt. 1980-ban adta első nyilvános koncertjét. „Az emberek elképedtek, amikor megláttak, összesúgtak, hiszen még soha nem láttak hozzám hasonló figurát színpadon. De amint a baritonom átgördült egy Lowe-balladán, csend lett a nézőtéren. Megdöbbentek: nem várták, hogy ilyen erős hang szólaljon meg egy ennyire kicsi hangszerből.”

Quasthoff több éven át énekelt templomokban, iskolákban és közösségi házakban Németországban, majd 1987-ben benevezett a würzburgi Mozart-versenyre, amelyet meg is nyert. Egy évvel később a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Versenyt úgyszintén, ahol hatvankét énekessel mérkőzött meg. Nemcsak a közönség és a zsűri imádta, hanem a kritikusok is. Hangján kívül dicsérték előadó-művészetét is, amely csodálatos elegye a komolyságnak és a könnyedségnek. Lazaságát, humorát is imádták.

A kilencvenes évektől aztán egyre többet turnézott külföldön is. 1998-ban debütált a Carnegie Hallban.

Visszautasította a testi adottságaihoz a rendezők szerint passzoló szerepeket. Nem akart az udvari bolond Rigoletto lenni Verdi operájában. Sem Alberich, a gonosz törpe A Niebelung gyűrűjében (Wagner). De énekelte Don Fernandót a Fidelióban (Beethoven), és Amfortast a Parsifalban (Wagner). „Szívesebben játszom minisztereket és uralkodókat” – kommentálta a döntését.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

JazzUra (@jazz.ura) által megosztott bejegyzés

A világ egyik vezető énekese lett, ám sokak megdöbbenésére 2012 januárjában visszavonult a komolyzenei színpadokról. Döntését azzal indokolta, hogy meghalt a testvére, aki első számú bizalmasa volt egész életében.

„Három nappal azután, hogy megmondták, a bátyámnak legfeljebb kilenc hónapja van hátra, elvesztettem a hangomat – nyilatkozta. – Az orvosok a torkomba néztek, és azt mondták: »Minden rendben van.« De a szívem megszakadt. A hang a lélek tükre.”

Dzsesszénekesként és tanárként viszont azóta is aktív: évtizedek óta foglalkozik az énekes-utánpótlással, tanítványai imádják a humorát, szorgalmát, és elhivatottságát. 

Hitvallása változatlan

Azt mondja, elfogadja, hogy a közönség egy része azért érdeklődik iránta, mert ismerik a történetét, de úgy véli, hogy ők a kisebbség, a többiek azért érkeznek, mert jól akarnak szórakozni. „Mindig is azt akartam elérni, hogy művészként tekintsenek rám, aki mellesleg fogyatékkal él, nem pedig fordítva.” 

A magánéletét is hasonló hozzáállással éli. „A szüleim és a bátyám soha nem kezeltek fogyatékosként. A bátyám barátai az én barátaim is voltak. A feleségem is azt mondja: »Tommy, az én szememben te nem fogyatékos vagy, csak kistermetű.« Az életben mindent elértem, amit szerettem volna. Énekesként sikeres voltam, professzori állást kaptam, tizenöt éve vagyok házas, és van egy csodálatos, okos mostohalányom. Egy gyönyörű házban lakunk Berlinben. Mit mondjak? Sok olyan kollégát ismerek, akik sokkal kevésbé elégedettek, mint én.”

Az önbizalmat és a derűt azonban nem adták ingyen. Sötét időszakai is voltak bőven. Ezeken át kellett jutnia valamiképpen. Azt mondja, a kamaszkora például kifejezetten nyomasztó volt. „Amikor a fiúknak már mind volt barátnőjük, én csak álltam a pálya szélén. Ráadásul zenét szerettem volna tanulni, de az egyetem azt mondta, nem lehetséges.”

Valahogy mégis sikerült hinnie abban, hogy a próbatételekért jár majd a jutalom. A pályakezdőként elvégzendő sok unalmas munkára például úgy tekintett, hogy az imádott énekórákért dolgozik. És, ahogy mondani szokta, óriási hajtóerőt jelentett számára mindig is, hogy kihozza az életéből a maximumot, és ezáltal enyhítsen az anyja gyötrő bűntudatán. 

A Contergan-ügy

A nyugatnémet Chemie Grünenthal cég 1954-ben szerzett húszéves szabadalmi védelmet a thalidomid nevű vegyületre. Eredetileg epilepsziaellenes szernek készült, de fájdalomcsillapítóként, enyhe nyugtatóként és altatóként jobban bevált. Így aztán 1956-ban piacra is dobták, először csak egy megfázásos tüneteket enyhítő készítmény egyik komponenseként, aztán Contergan néven önálló gyógyszerként.

Mivel utóbbi hatékonyan enyhítette a várandós nők reggeli émelygését, rengeteget adtak el a vény nélkül árult gyógyszerből, nemcsak Nyugat-Németországban, hanem a világ 46 országában, többek közt az Egyesült Királyságban, Ausztráliában és Új-Zélandon is. Ám hamar kiderült, hogy a Contergant szedő anyák jelentős része végtaghiányos kisbabákat hoz világra. Becslések szerint 12 ezer „Contergan-bébi” született. Sok gyereknél a végtaghiány más – szívet, a tápcsatornát, a húgyutakat, a szemet és a hallást érintő – deformitásokkal társult, a babák 50 százaléka a születés utáni néhány hónapon belül meg is halt.

Az orvostudomány számára e tragédia hatására lett voltaképpen világos, hogy egy közönséges gyógyszer is kárt tehet a fejlődő magzatokban. Addig úgy gondolták, a méhlepény megakadályozza a kemikáliák átjutását az anya véréből a magzatéba.

A készítményt, amely Magyarországon sosem volt engedélyezett, 1962-ben vonták ki a forgalomból. De a thalidomid hatóanyagot ma is használják a rákgyógyászatban, valamint a lepra fájdalmas bőrelváltozásainak kezelésére.

 

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép forrása: Getty Images / picture alliance / Contributor

Kurucz Adrienn