Meryl Streep, Tilda Swinton, Kate Winslet… és Cate Blanchett – hirtelen nem jut eszembe több olyan nemzetközi hírű színésznő, akinek a tehetsége és karizmatikus személyisége évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen, és akinek a pályája szinte töretlen az indulás óta, nem pettyezik hullámvölgyek. És nem is csak a karrierje, a művészete és a szépsége állandó, hanem az ízlése és a magánélete stabilitása is – ilyen pedig tényleg szinte nincs is. Vagy létezik, hogy valaki tökéletes? 

Mi lehet emögött? Ki lehet valaha deríteni? Kötve hiszem. Cate Blanchett még sosem hibázott a szemünk előtt, és nagyon vigyáz arra, hogy ne lássunk be a függöny mögé. Úgy látszik, a makulátlan imidzs megőrzése fontos neki, ne is erőlködjünk hát azon, hogy leromboljuk a nimbuszát – isten ments! Örüljünk annak, hogy léteznek még a régi értelemben vett sztárok (vagy létezik legalább egyetlenegy), aki megközelíthetetlen, elérhetetlen, emberfeletti adottságokkal és képességekkel bír, és csak csodálni lehet.

Kezdettől fogva...

Honnan is datálódik Cate Blanchett „színésznősége”, ami a születésétől fogva jelenlévő, isteni adománynak tűnik? Ő azt meséli, a zongoratanárnője fedezte fel. Kilencéves korában történt Melbourne külvárosában: „Emlékszem, egy nap épp a zongorán játszottam, amikor Mrs. McCall (a zongoratanárnő) levette a kezem a billentyűkről, és azt kérdezte: »Nem gyakoroltál, igaz?«. Elsírtam magam, és bevallottam: »Nem, tényleg nem«, mire azt válaszolta: »Azt hiszem, ezt abba is kéne hagynunk.

Szerintem te úgysem zongoraművész szeretnél lenni, hanem inkább színész«.’”

És bár a kis Cate-nek ez rosszulesett, mert szeretett fellépni a házi koncerteken, de ma már azt gondolja, Mrs. McCall volt az első, aki felismerte, hogy ő valójában a zenészt is csak eljátszotta, amikor kiállt a színpadra zongorázni.

Ezután nem sokkal – alig egy évvel – történt vele az első tragédia: tízévesen váratlanul elveszítette az édesapját, aki egyébként amerikai (egész pontosan texasi) származású volt, és a három gyerek nevelése (akik közül Cate volt a középső) a tanárnőként dolgozó édesanyjára maradt. Majd – hogy ebben a segítségére legyen – hozzájuk költözött a nagymamája is.

Cate hamar a színpadon találta meg a vigaszt és a megtisztulást – azt mondja, azóta is felér számára egy orgazmussal, amikor másokkal közösen hozhat létre egy előadást. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált a tehetsége: már 23 évesen egyik főszerepet játszotta a másik után a Sydney Theatre Companyban. 1992-ben David Mamet Oleanna című darabjának és Szophoklész Elektrájának címszerepe hozta meg számára a nagy áttörést. „Az első alkalom, amikor megérzed, micsoda katarzis, amikor te állsz valaminek a középpontjában, azt a vágyat ébreszti fel benned, hogy máskor is visszakerülj oda” – mondta a The Guardinannek.

Színház az egész világ

Blanchett valójában sosem hagyta el a színpadot, hiába csábította el később Hollywood, újra meg újra visszatért a deszkákra. Egyrészt a színháznak köszönheti a férjét, Andrew Upton drámaíró-rendezőt – akivel 2008 és 2013 között együtt vezették a Sydney Theatre Companyt –, másrészt nagyon fontos művészi találkozásokat és sikereket, díjakat.

Legfontosabb színpadi munkái között említik Hamlet Ophéliáját, Csehov Sirályából Nyinát, Ibsen Hedda Gablerének címszerepét, amit Liv Ullmann rendezett, de Ascher Tamás rendezésében a Ványa bácsit is, amiben Jelena Andrejevnát alakította. És – minthogy Csehov végigkíséri a pályáját – a férje is megrendezte egy Csehov-átiratban: 2017-ben a Broadway-n a The Present című előadásban, ami a Platonov nyomán készült – ezért az alakításért pedig Tony-díjat nyert.

Amikor öt évig művészeti vezetők voltak (ekkora hívták meg Aschert rendezni), azt mondta, egy célt tűztek ki maguk elé a férjével:

„Azt akartuk, hogy ha valaki beül egy taxiba Sydney-ben, és azt mondja: »a Sydney Theatre Companyba megyek«, akkor a taxis is pontosan tudja, hol a fenében van.”

Ugyan az utóbbi hat évben nem állt színpadra, de folyamatosan tervezi a visszatérést, ugyanis kinézte magának Lucy Ellmann kortárs író regényét, a Ducks, Newportot – ami tulajdonképpen egy több mint ezer oldalon átívelő monológ központozás és írásjelek nélkül –, ebből szeretne egy színpadi adaptációt készíteni Katie Mitchell brit színházi rendezővel. „Bizonyos szempontból olyan lenne, mint a Tár, mert a nézők azt hinnék, minden mondatot meg kell érteni, fel kell fogni, de számomra – ugyanúgy, mint a filmben – a ritmusnak legalább olyan szerepe van, mint a szavak jelentésének: egyszerre lenne mélyen fájdalmas, mulatságos és nyugtalanító.” Reméljük, egyszer lesz belőle valami! 

Tár – ami mindent megváltoztatott

Ha már a Tárról van szó: mint tudjuk, Cate Blanchettnek már többször voltak életében olyan filmjei és alakításai, amelyek előtt leborult a fél világ, kezdve a nagy áttörésétől, az I. Erzsébettől a Tehetséges Mr. Ripley-n és az Aviator Katherine Hepburnjén át a Blue Jasmine-ig, vagy az I’m not There Bob Dylanje, a Benjamin Button különös életének balerinája, a Bábelben Brad Pitt felesége, vagy a Carol címszerepe, illetve ott az én személyes kedvencem, a Manifesztum 13 teljesen eltérő karaktere is. 

Az ő számára azonban – saját bevallása szerint – mégis a tavalyi év egyik befutója, a Tár volt, amelyben egy világhírű, hatalmával visszaélő karmesternőt alakított. És bár Oscart végül nem nyert érte, de a Velencei Filmfesztivál legjobb női alakításának díját, a Golden Globe-ot és a BAFTÁ-t igen, épp az utóbbi átvételekor nyilvánította ki, hogy ez a forgatás az egész életét megváltoztatta.

„Nos, volt szerencsém korábban is a legkiválóbb rendezőkkel, izgalmas filmekben dolgozni, de soha nem volt még olyan gazdag és gyümölcsöző együttműködésben részem, mint Todd Fielddel, a »Tár« rendezőjével. Volt valami teljesen magával ragadó ebben, valami, amiről nem is hittem, hogy létezhet a színházon kívül.

És sosem találkoztam még ehhez hasonló történettel vagy karakterrel. Minden álmomat egyesítette” – mondta a The Guardiannek.

Tegyük hozzá: Lydia Tár figurája valóban rendkívül összetett és eredeti a vásznon, de a való életben akadt valaki, aki magára ismert benne: Marin Alsop amerikai-osztrák karmester, aki szintén kivételes karriert futott be a klasszikus zenében (Leonard Bernstein pártfogoltja volt, és később a legrangosabb díjakkal ismerték el), szintén nyíltan leszbikus és a párjával közös gyereket nevelt. Ő egyenesen „szívszorítónak” nevezte, ahogy a hozzá hasonló karaktert a filmben bántalmazóként, és a hatalmával visszaélő vezetőként ábrázolták. Azt mondta, különösen fájdalmas volt látnia mindezt annak tükrében, hány sikeres férfit ismer a szakmában, aki még mindig büntetlenül űzi az efféle hatalmi játékait. Éppen ezért ő támadva érezte magát a filmtől „nőként, karmesterként és leszbikusként is”.

Amikor Blanchettet ezzel a kritikával szembesítik, ő azt mondja, szerinte a film csak azt mutatja be, hogy a hatalommal való visszaélés jelensége nemtől független, és a film jóval kevésbé politikai tartalmú, mint azt sokan képzelik – éppen ezért időtálló lesz. Majd elkezdi a figurát elemezni:

„Trükkös dolog, amikor olyasvalakit játszol, aki önmaga előtt is rejtőzködik, miközben állandóan reflektorfényben él, és arra teszi fel az életét, hogy elérje a kiválóságot. Aztán egyszer csak ki kell dugnia a fejét a homokból, és szembesülnie kell azzal, hogy mások nem annak az embernek látják, akinek ő hiszi magát.

És hogy igenis kárt okozott bizonyos embereknek. Ő ugyanis vak volt erre, annyira beszűkítette a perspektíváját a cél, amit kitűzött maga elé.”   

Nem vitás azonban, hogy ezt a fájdalmas utat hátborzongatóan jelenítette meg Cate Blanchett, nemhiába mondta róla a film rendezője, Todd Field, aki direkt neki írta a szerepet: „Szerintem ő próbál a legjobban az egész világon. Az csak egy dolog, hogy milyen munkamorállal és hihetetlen fegyelmezettséggel dolgozik, mert ettől még nem feltétlenül lesz valakiből nagy színész, de neki még ráadásul olyan képességei is vannak, amik szinte természetfelettiek. Fogalmam sincs, honnan származik ez a megfoghatatlan tehetség, de nem sűrűn születik hozzá fogható tálentum.” 

Idolok idolja

Természetesen nemcsak Todd Field rajong érte – aki egyébként „a hitelesség nagymesterének” is nevezte Blanchett-et –, hanem szinte mindenki, aki közelről figyelhette.   

„Olyan, mint a reneszánsz portrék, amik belülről világítanak” – mondta róla Alejandro Gonzáles Inárritu, aki a Bábelben rendezte 2006-ban.

Martin Scorsese pedig, aki az Aviatorral Oscar-díjhoz segítette, így áradozott róla:

„Filmről filmre hihetetlen precizitással hozza a karaktert: fizikailag, hangban, és emocionálisan is. És mindehhez olyan mágikus energia árad belőle, ami a mozi történetének egészen korai szakaszát idézi.”

Taika Waikiki pedig, aki Thor-Ragnarök világába repítette, azt állítja: „Nagyon beteg humora van, és iszonyú penge – de sosem volt leereszkedő velem szemben. Sosem éreztem mellette kicsinek magam amiatt, hogy már annyi tapasztalt, nagy rendezővel dolgozott előttem.” 

(Csak halkan teszem hozzá: fanyar humorát jól jelzi, hogy miközben nagyon megválogatja, kinek ad interjút, és milyen mennyiségben, ő maga kereste meg a Hot ones című YouTube-műsor házigazdáját, hogy szívesen szerepelne nála: itt egymás után tíz csípős szószt kel végigkóstolni – egyre erősebbeket – és közben válaszolgatni a kérdésekre. Érdemes végignézni, tényleg „nagypályás”, még ebben is!) 

Mondd, te kit választanál?

Miután tényleg mindenki odavan érte – és ez nem csupán udvariaskodás, hiszen van rá okuk bőven –, adódik a kérdés, hogyan válogat az ajánlatok közül, milyen preferenciái vannak. Erről azt mondta: „Számomra, azt hiszem, a folyamat a döntő, nem az eredmény. Minden azon múlik, milyen minőségű a beszélgetés, amibe meghívnak. A pályám elején megértettem, hogy a lehetőségek tárháza hamar egy keskeny útra szűkül, mivel a film annyira direkt médium. Úgyhogy már az elején elvállaltam olyan apróbb szerepeket is, amiket mások visszadobtak, hogy kísérletezhessek. Akkoriban többen figyelmeztettek, »ne vállalj kis szerepeket« – mondták, mire én rendre visszakérdeztem: »miért ne?« 

Nem abban voltam érdekelt, hogy felépítsek egy karriert, hanem abban, hogy kipróbáljam magam mindenfélében. Azt se tudtam, mi az a karrier. Most sem tudom.” 

Bár úgy tűnik, biztos érzékkel választja ki azokat a feladatokat, amik aztán a díjszezon befutói lesznek (eddig nyolcszor jelölték Oscarra és kétszer kapta meg), valójában nem szereti azt a felhajtást, ami Amerikában a díjszezonnal együtt jár: a rengeteg interjút, reprezentálást, fogadást és partit. Azt mondja, amikor először csöppent bele (az I. Erzsébet idején), úgy érezte magát, mint egy ufó, és azóta sem szokta meg a „cirkuszt”: „Egy részem azt remélte, hogy a pandémia sok más dologgal együtt ezt is kicsit átalakítja – mondta. –

Miért nem állunk át egy matriarchális rendszerre, ami a párbeszéden alapszik, ahelyett, hogy még mindig a patriarchális lóversenyben élünk? Persze, tudom, mert még mindig rengeteg érdek fűződik ahhoz, hogy drámát keltsenek a dráma körül.”   

Természetesen a hírnév sem mozgatja, igyekszik úgy élni, mintha ez nem létezne, és mindig csak a feladataira koncentrálni. Ebben bizonyára segítségére van a négy gyereke (három saját fia, és egy örökbefogadott kislánya), akikkel most épp a vidéki Angliában élnek, ahol jóval kevesebb reflektorfény éri, mint az Egyesült Államokban, ahol korábban laktak. Egy dologra érzékeny csak: „kényelmetlenül érint, amikor a szerepemet összemossák velem – bárki is volnék én, mivel egyáltalán nem érdekelt soha, hogy a karaktert magamra húzzam. Ehelyett mindig arra törekedtem, hogy én nőjek fel a karakterhez, amihez például a Tárban egy egész hegyet kellett megmásznom.” 

Hova tovább?

Most, hogy túl van élete eddigi legfontosabb szerepén, azt mondja, először is szeretne kicsit háttérbe vonulni, sok volt a szereplésből. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne dolgozna tovább, de legközelebb például egy jóval kisebb volumenű projektben, amihez hazatért Ausztráliába. A The New Boy című filmmel – melynek nemcsak egyik szereplője, hanem producere is – a tasmán őslakosokra szeretné ráirányítani a figyelmet.

„Elmentünk meglátogatni a barátainkat Tasmániába, és elkezdett esni az eső, aztán meg kisütött a nap, és egyszer csak olyan illat szállt fel a földből, áradt az eukaliptuszokból, hogy elsírtam magam. Nagyon mélyen kötődöm ehhez a vidékhez.

Csakhogy mi most Angliában élünk, a gyerekek ott járnak iskolába, ott ültettünk fákat, és ott halt meg a cicánk – márpedig ahol eltemetsz egy cicát, ahhoz a helyhez is kötődni fogsz. Úgyhogy, most ketté vagyok hasadva.”

A munkához visszatérve azt állítja, gyakran érzi úgy, hogy abba kellene hagynia a színészetet, mert lassan beleőrül. Már 2019-ben azt mondta Julia Robertsnek a The Interview magazinban, hogy már érti, miért hallotta sokszor idősebb színészektől, hogy kiszállnak – ő is szeretné megőrizni a józan eszét, de ezt a sok szerep között nem könnyű. 

A Vanity Fair riporterének pedig azt mondta: „Ez nem alkalmanként merül fel bennem, hanem folyamatosan, napi vagy heti szinten, mert a színészettel való kapcsolatom olyasmi, mint egy szerelmi viszony, nem igaz? Beleszeretsz, aztán kiszeretsz belőle, és valakinek újra vissza kell csábítania.” De szerencsére a The Guardiannek már azt nyilatkozta, hogy mindig akad erre jelentkező:

„[…] arra jöttem rá, hogy talán nem is feltétlenül kell kiszállnom, elég, ha kevesebbet vállalok. Csak nagyon nehéz nemet mondani egy jó ötletre.” 

És már meg is érkezett az életébe a legújabb csábító lehetőség: a fantasztikus mexikói rendező, Alfonso Cuarón hívta egy Apple sorozatba. „Egy ilyen hívásra pedig muszáj válaszolni” – mondta. 

Úgyhogy reméljük, ebből is valami különleges remekmű sül ki, és még sokáig láthatjuk Cate Blanchett újabb és újabb arcait. Meg azt is, ahogyan méltósággal idősödik, mert ebben is bátrabb és hitelesebb, mint sok szaktársa. Bárhogyan ódzkodik is a díjszezon körüli cirkusztól, valójában a vörös szőnyegen is mindig a legékesebben tündököl, és ott is hibátlan ízléssel választ elegáns, de vagány szetteket, amikkel nyomot tud hagyni. Nem véletlenül szólította úgy Julia Roberts, hogy a „királynő”!

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Axelle/Bauer-Griffin / Contributor

Gyárfás Dorka