A zene mindig is az egyik legfontosabb dolog volt az életemben: hajtóerőm, vigaszom, doppingszerem és nyugtatóm – a jó mindig még jobb, a rossz meg elviselhetőbb tőle. Bátran mondhatom, különleges a viszonyom vele: bőven kívül esik az átlagos tartományon. Lejátszási listáim (ezekről ITT írtam nemrég) szigorú rendezőelvek szerint születnek. Az utcán járva általában magamról elfeledkezve dúdolgatok (attól tartok: néha éneklek is, hangosan). Takarítás közben se mindegy, mit hallgatok, és amellett, hogy az életemből összeadva több évet töltöttem koncerteken, végeláthatatlan mennyiségű cikket írtam a zenéről, játszom több hangszeren és zenetagozatos iskolában nőttem fel. Egyik kedvenc szórakozásom a hangmintavadászat (felismerni, és előtúrni, egy-egy dalban mely másikból hangmintázott a producer), a másik meg a barátaim bombázása random zenei mémekkel, videókkal.

És most itt vagyok a Magyar Zene Háza Hangdómjában, választanom kellene egy hangszert, és úgy érzem, kihúzták a lábam alól a talajt.

Itt ér az első felismerés: idejét sem tudom, mikor csináltam utoljára valamit tét nélkül. Még azokban a tevékenységeimben is, amiket csak az öröm kedvéért csinálok, ott van valamifajta mélyről jövő teljesítményvágy. Nem -kényszer, csak vágy – de ez nem jelenti, hogy ne lenne nyomasztó.

Paradox módon épp ez az, ami miatt úgy döntök: átadom magam ennek az élménynek. Ha már csinálom, csináljam jól, ugye. 

Nem tudom a hangszer nevét, nem ismerem a helyes fogását, azt se tudom biztosan, miként kell megszólaltatni, de körbenézek, és azt látom, hogy más is hasonlóan méregeti a saját hangszerét, úgyhogy elengedem magam. Csak nem tűnök idétlenebbnek, mint ők, suhan át az agyamon – és hopp, itt is a második felismerésem: dolgom van azzal, hogy nem akarok hülyének tűnni. Miért nem? Mit számít végeredményben, hogy ügyes kislány módjára kattogok-e ezzel a hangszerrel, vagy épp röhögünk egy jót, mert egy értelmes hangot se sikerül kicsiholnom belőle?

A játék öröme

A következő feladat az, hogy körbejárjunk a teremben, miközben zajt keltünk a hangszerünkkel. Eleinte nehézkes. Tartani az irányt (miközben senki nem mondta, hogy tartanom kellene bármiféle irányt, ez is… na, mindegy…), nem nekimenni másoknak, s közben kalapálni a bambuszt.

Aztán hirtelen megérkezem a pillanatba. Mosolyokat látok, amerre nézek, fülig érő vigyorokat és bőszen kattogó-csattogó, prüntyögő, kalimpáló, rezgető és ütögető embereket. Akik valószínűleg szintén mostanában érkezhettek meg a pillanatba, mert

most mindannyian nevetünk. Hangosan, felszabadultan. Kiveszett belőlünk a teljesítményvágy. 

Kicsivel később már az a feladat, hogy hangszert cserélj (kezdd elölről, de már mégsem a nulláról, mert nem nyomod agyon saját magadat), mutasd a szembe jövőnek, te épp mivel bűvészkedsz, összekacagjatok, ha ugyanolyan hangszert kaptatok épp, vagy elcsodálkozzatok, hogy szól a másiké. És közben vannak már csendek is: csak a járás, aztán, ha valaki közelít, zaj, hang, zene.

Sajátságos dolog ez: ránevelni magadat a csendre. Megnyugodni abban, hogy nem kell mindig hallatszani, produktívnak lenni, néha le kell ereszteni a hangszered, és csak lenni. 

Azzal, amid van, ott, ahol vagy

Most körbe ülünk, kezünkben egy sokadik hangszer. A feladatunk: bemutatkozni. Azzal, ami épp a kezünk ügyébe akadt. Akasztják a hóhért: évek óta azt tanítom a diákjaimnak, hogyan találják meg a saját hangjukat és eszköztárukat, hogy ne engedjenek abból, amiket magukénak és önmaguknak éreznek – most meg ki kellene fejeznem magamat néhány hevenyészett hanggal egy olyan hangszerrel, amit két perce vettem át valakitől.

Alázat, alázat, alázat. És furcsamód mindenkinél meghozza az önkifejezést is: humort, hosszú, nyújtott hangokat vagy játékos kalamolást, teátrális zajt vagy alig hallható, picike neszeket. És utána a nevünk: kimondjuk, ízlelgetjük másokét, a sajátunkat. Tanuljuk hallani magunkat.

A terápiás munkám (úgy értem, az éveken át zajló, „odakint” a világban, nem ez) egyik fontos pontja volt, amikor ki mertem mondani végre: évek óta idegesít, hogy bár megkérdezték, mit szeretnék, hogyan szólítsanak, nem úgy szólítanak. Pedig az, hogy úgy becéznek, ahogy nekik kényelmes, nem nekem, még félreértésre is ad okot, mert van a környezetemben más, akit ugyanígy hívnak.

Meglehet, elsőre primadonnáskodásnak tűnik. De ennél a feladatnál megértettem, hogy nem az. Hiszen hogyan éreznéd, hogy meghall bárki, ha még azt a hangsort se ismétlik pontosan, amit te önmagadnak érzel?

Hallod magad a zenekarban?

Végül a földre kuporodunk, körben. Hangszereink középen pihennek, Paár Julianna azt mondja, az egyetlen instrukciója, hogy zenéljünk. A másik meg: hogy a zene csenddel kezdődik és azzal is végződik.

Sokadik lecke: nyúlj a vágyott hangszerért, mielőtt valaki más veszi magához.

Kérdés magamhoz: ha ennyire nagyon vágysz arra, hogy kipróbálj egy olcsó kis hangszert, miért nem tetted meg ezt eddig magadért? 

Van, aki sok, van, aki visszafogott. Egyikünk nagy, nehéz szüneteket tart, mások folyamatosan csengnek-bongnak. Akad, akinek fontos a ritmus, mások meg véletlenszerűnek tűnő módon hallgatnak el vagy rázzák meg újra a hangszerüket. 

Figyelem, hol a helyem, hol a szólamom. Énekkaros koromból ismerős ez az érzés, megnyugtat és átölel szinte: nélkülem nem ugyanolyan. Itt a helyem. Nekem is jár öt vonal a rendszerben. 

A végén beszélgetünk. Hasonlókról, mint a fentiek. Össze-összekapcsolódunk, fűzzük egymásba a mondatokat, kivarázsoljuk egymásból az újabb és újabb gondolatokat. A kör lassan ritkul – aki úgy érzi, végzett, felállhat és mehet. Az utolsók közt távozom, jó itt. Viszem magamban, amit megtanultam, előhívtam, megfigyeltem. Bekapcsolna rögtön az elégedettségem, hogy hasznos volt, és hatékony – de eszembe jut a foglalkozás eleje, és leállítom magam. Elég a teljesítményvágyból!

Most csak rezonálni akarok még picit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / GeorgePeters

Csepelyi Adrienn