„Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy!” – Alma Mahler, a múzsák múzsájának története

–

Vajon mi lehetett Alma Mahler delejes vonzerejének a titka? Mi emelte ki a bécsi szépasszonyok sorából, és tette a szalonok (és hálók) sztárjává, akinek kegyeit keresték egymáson átgázolva a kor kiválóságai? Tényleg múzsa volt vagy inkább éles szemű vadász? Ismernénk-e ma a nevét híres férjei, szeretői nélkül?

Utóbbi kérdéssel kezdve: ki tudja?

Mert bár valóban világhírű partnerei tették ismertté a nevét, szögezzük le már az elején: egy kimagaslóan művelt, művészcsaládban felnőtt, ésszel, ízléssel és zenei tehetséggel megáldott lány volt, aki Nietzschét olvasott, és Wagnert hallgatott könnyezve az operában. És aki arról álmodozott már kilencéves korában –  amikor is komponálni kezdett még Alma Maria Schindlerként –,  hogy ő lesz az első nő a világon, aki operát ír. És le is tett az asztalra huszonkét éves koráig jó pár dalt, megzenésített verset, olyanokat is, amelyeket ma is játszanak hangversenytermekben.

Csakhogy aztán férjhez ment Gustav Mahlerhez, aki nemcsak a komponálást tiltotta meg neki, de azt is, hogy zongorázzon a jelenlétében. (Nehogy összezavarja a géniuszi ihletet.)

„Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! […] A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.”

Oké, de minek ment oda?

Szokás Alma Mahlert fekete özvegyként emlegetni. (Regények sora íródott róla, van köztük, amelyik már címében is bedobja ezt a metaforát.) De még mielőtt elkönyveljük egy szívtelen, gátlástalan aranyásónak, akinek csak a hírnév és a státusz számított, érdemes beszélni arról is, honnan érkezett a nála két évtizeddel idősebb, meglehetősen zsémbes, szikár, a kortársak beszámolói alapján kellemes embernek semmiképpen sem tekinthető Mahler mellé ez a gyönyörű, okos lány. 

Nos, zsarnok anyát cserélt zsarnok férjre.

Hiába volt tehetséges, hiába gyülekezett otthonukban a szerveződő Sezession-csoport krémje (köztük Klimt, akitől Alma Schindler első csókját kapta – tovább pont a mama szigora miatt nem jutottak, amúgy szerencsére, mert a festő már akkortájt is szifiliszes volt), hiába tanult zeneszerzést, azért csak egy lánygyerek volt, akinek az erényét őrizni kellett, és akit minél gyorsabban férjhez kellett adni. 

Már csak azért is, mert a családnak terhére volt a nehéz természetű lány, aki korán elvesztett festő édesapja és a helyére azonnal beugró nevelőapa, majd a megszülető, körülrajongott féltestvér miatt egész kamaszkorában mellőzve érezte magát.

Mahler viszont imádta.

Szerelem kemény feltételekkel

A zeneszerző élete egyetlen, nagy szerelmének tartotta, és miután megismerte, nem tudott nélküle élni többé. És ezt nemcsak hangoztatta, de valóban meg is halt, nem sokkal azután, hogy kitudódott, „Almschija” megcsalja egy Walter Gropius nevű délceg mérnökkel, aki amúgy megalapította a Bauhaus-mozgalmat is, nem csak elszerette Almát; de ne rohanjunk előre.

Mahlerék a múlt század első évtizedében voltak egy pár (a férfi 1911-es haláláig), két gyerekük született. A háztartás vezetésén és a kislányok nevelésén kívül Alma asszonynak az volt a dolga, hogy a férje múzsája legyen, várjon rá és szolgálatára álljon egész nap. Mint már írtam, a házasságkötés feltétele az volt Mahler részéről, hogy Alma ne komponáljon többé, nem volt kívánatos számára ugyanis egy versenytárs odahaza. Csakis olyan nőre volt szüksége, aki Gustav Mahler zenéjére mint saját alkotásra is tekint, akár a házasságban fogant közös kisbabákra.

Ám ez nem volt egyszerű kívánság, már csak azért sem, mert Alma Mahler nem volt oda férje minden művéért.

„Nem vagyok teljesen kibékülve a zenéjével. A hatodik és a hetedik megérint, de ha egyszerre hallgatom az összes szimfóniát, megviseli az idegeimet ez az állandó telefonozás az Úristennel” ­– írta naplójában.

(Alma Mahler naplói olvashatók, visszaemlékezéseit is kiadta.)

És nem ez volt az egyetlen kemény szabály odahaza. Rendnek és csendnek kellett lennie, gőzölgő levesnek az asztalon, amikor nyílt az ajtó, és a ház ura hazatért pár percre, hogy aztán siessen vissza imádott operaházába.

Alma Mahler egyfelől nagyon szerencsés nő volt, másfelől roppant szerencsétlen.

Ebben az időszakban rótta Bécsben (és még más nagyvárosokban, ahová a férjét vezényelni hívták) a téli utcákat magányosan. Nyaranta meg a Wörthi-tó partján unatkozott egymagában, míg férje egy távolabbi, kis kunyhóban komponált teljes nyugalomban, és még az ebédjét is tálcán tette a küszöbre a lábujjhegyen közlekedő szakácsnő.

Egyik gyermekük halála hozta a változást: Alma Mahler szanatóriumba került. És depresszióját egy fess fiatalember kúrálta ki végül.

Walter Gropius, 1. fejezet

Az Alma Mahlernél pár évvel fiatalabb, független mérnökember a szabadságot és a gyönyört jelentette a házasságában megcsömörlött, az ágyban sem különösebben elkényeztetett Mahler asszonynak. Megérezte, hogy a férfira tehetsége révén fényes jövő vár (nagyon jó szimata volt ezen a téren, és dilettánsokra sosem pazarolta az idejét), és 1915-ben hozzáment. De ez már évekkel a liezonjuk után történt.

1911-ben az asszony még Mahlerrel maradt, hiába vallott színt a türelmetlen Gropius a férj előtt („véletlenül” neki címezte egy Almának írt szerelmes levelét), nem váltak el. Amikor pedig Mahler gyenge szíve egy influenza után felmondta a szolgálatot, az özvegy első körben nem Gropiusnál keresett vigaszt, hanem a kor egyik festőzsenijét, az expresszionista Oskar Kokoschkát hódította meg.

A szél menyasszonya                  

Három évig cibálta egymást a furcsa pár, és ezalatt Kokoschka többször megfestette múzsáját, például A szél menyasszonya című képen is vele látható. (Az akkoriban mellőzött Gropius majdnem megtébolyodott, amikor meglátta a képet egy berlini kiállításon.) Alma Mahler odavolt a férfiért, de tartott is tőle, mert teljesen ki akarta sajátítani, őrülten féltékeny volt, zsarnokoskodó.

„Kokoschka a rossz szellem az életemben. Ó, az ártalmas bűvölet! Romokban az idegeim” – írja a nő naplójába.  

Közös gyerek is fogant szenvedélyükből, de ezt a gyereket Mahler Alma (e nevet élete végéig megtartotta) nem merte megtartani. Tudta, hogy lángolás ide vagy oda, nem lennének biztonságban Kokoschka mellett. El is hagyta végül a férfit (ekkor kezdődött Gropiusszal a második fejezet, a rövidke házasságé), aki bánatában 1918-ban elkészíttette múzsája életnagyságú mását. Imigyen instruálta levélben a babakészítőt: „Tegnap küldtem egy életnagyságú rajzot szerelmemről, és arra kérem Önt, gondosan másolja, és váltsa valóra. Ügyeljen különösen a fej és a nyak méreteire, a bordákra, a fenékre és a végtagokra. És vegye figyelembe a test vonalait, például a nyak és a hát vonalát, a has ívét. Arra kérem, tapintásom hadd leljen élvezetre azon helyeken, ahol a zsír- vagy izomrétegek hirtelen inas bőrré válnak. Az első réteghez (belül) kérem, finom, göndör lószőrt használjon; egy régi kanapét vagy hasonlót kell vásárolnia, fertőtleníttesse a lószőrt. Aztán, efölé, tollal tömött zsebek rétege jöjjön, vattával a fenékhez és a mellekhez. Számomra mindennek a lényege egy olyan élmény, amelyet magamhoz tudok ölelni!”

A baba elkészült, és egy ideig a festő vele hált, étkezett, sőt az operába is magával vitte kocsin. E hóbortnak egy részeg éjszakán úgy vetett véget, hogy lefejezte a babát.       

Alma Mahler (az eleven) akkoriban már Gropius felesége volt, és gyereket is szült neki. A szépséges Manon 18 évet élt, és a gyermekbénulás-járvány vitte el. (Alma Mahler négy élve született gyereke közül csak egy, a szobrász Anna Mahler érte meg a felnőttkort, és az asszonynak sok vetélése is volt, ezen a területen tehát rengeteg veszteség érte.) De akkoriban a szülei már rég nem éltek együtt.

A második házasságnak is egy szerelmi kaland vetett végett: Franz Werfel író volt az új kiszemelt, akitől még szerető státuszban egy fiúgyerek is fogant. (Ő csupán két évet élt).  

A harmadik, és egyben utolsó férj

Werfel csak később vált bestselleríróvá, bizonyos részben épp Alma Mahlernek köszönhetően, aki nem engedte férjét lumpenkedni, és állandóan munkára ösztönözte. (Ez erős eufemizmus.)

1929-ben esküdtek meg, és 1938-ig élénk társasági életet éltek Bécsben: az imádott-lenézett, botrányhős Alma Mahler szalonjában mindenki megfordult, aki számított.

Janusz Rudnicki lengyel írót idézem a 2000 című folyóiratból: „A harmincas évek elején megvásárolják a reprezentatív Villa Astot Bécs legjobb negyedében, ahol egybegyűjtenek mindent, aminek rangja és neve van. Mindig ugyanaz a procedúra, Alma bekíséri a vendégeket a dolgozószobájába, ahol nincs más választásuk, mint csodálni, csodálni, csodálni. Például Alma arcképét, persze Kokoschkától, a szerelmi vallomást egy kottakézirat mellett, persze Mahlertől, satöbbi, satöbbi, aztán Gropius szép kislányát, akit külön behívnak, hogy megcsodálják, megcsodálják, amit meg is tett mindenki, bár nyilván volt, akit irritált ez az erőszakos, sznob egyszemélyes előadás. Például Canettit, amikor Alma azt mondta neki: »Ez meg én vagyok mint Lucrezia Borgia, Kokoschka festette.« Canetti több mint csalódott, azt hitte, a legendás szépséggel fog találkozni, s egy jobbra-balra negédesen mosolygó, termetes és mindenfelé gömbölyödő, kikent-kifent dámát lát, aki sokkal idősebbnek néz ki, mint ahány éves.”

 

„Hogy mehetett férjhez két zsidóhoz is?”

A férj zsidó származása miatt a Werfel házaspárnak 1938-ban menekülnie kellett Bécsből. Először Franciaországba, majd 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak. Werfel szívbaja miatt Kaliforniába költöztek, és mert a Bernadette című regény, aminek a megírására a feleségének tett még Lourdes-ban szent ígéretet, világsiker lett, villát vásároltak Hollywood előkelő negyedében.

Szalonjuk híres volt, akárcsak Bécsben anno: a Mann fivérek látogatták őket többek közt, akikkel együtt menekültek 1938-ban.

A háború után Alma Mahler hazalátogatott.

Az az Alma Mahler, akit egyébként gyakran vádol az utókor azzal, hogy náciszimpatizáns volt (nem alaptalanul). Így írt a látogatásról Janusz Rudnicki: „Ezerkilencszáznegyvenhét, a bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy idős hölgy. […] Üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen. És kacéran. Stop, itt állítsuk meg a filmet, ezzel a felvett kecses, bájos maszkkal.

New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont, akivel beszélni fog, azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Mire Alma feláll, és távozik a szobából, az épületből és a városból, ahova soha többé nem tér vissza.”

De temetni azért kívánsága szerint 1964-ben Bécsbe hozták. 

Utolsó férje már majdnem 20 éve halott volt akkor, őt is a szíve vitte el, mint Gustav Mahlert.

Ebben az özvegyen töltött két évtizedben, ahogy az őt jól ismerő Thomas Mann írta, új szerepben tündökölt Alma Mahler: ő volt a Nagy Özvegy.

Unatkozott Los Angelesben, ezért New Yorkba költözött. Rengeteg ékszert, extravagáns ruhákat és óriási strucctollas kalapokat hordott, amelyekben úgy nézett ki rosszakarói szerint, mint egy halottaskocsi elől elszabadult ló. Imádta az epret, pontosabban a cukrot, amibe az epret akkurátusan mártogatta. Arcát vastag púderréteg fedte, parfümje körbelengte, és rengeteget ivott. Szerelem híján immár csak pezsgővel és likőrrel tartotta fenn azt az állandó spicces állapotot, amelyben létezni tudott.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Janusz Rudnicki: Alma Mahler-Werfel. 2000, 2009/2. Fordította Körner Gábor; Caroline Bernard: Alma Mahler – Bécs múzsája. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019. 

Kiemelt képünk forrása: Getty Images /  brandstaetter images / Contributor

Kurucz Adrienn