Minek kilenc élet, ha nem tudod, hogyan lehetsz boldog?
Megnéztük a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánságot
Kezdhetném azzal, hogy a Dreamworks biztosra ment, amikor több mint egy évtized után újabb kalanddal rukkolt elő a Shrek-univerzumból – méghozzá az egyik legnépszerűbb karakter főszereplésével –, ez azonban nem lenne teljesen igaz, a vállalás ugyanis hordozott magában némi rizikót. Hiszen az alkotóknak valami olyat kellett az asztalra tenniük, ami nemcsak a technika rohamos fejlődését és az így átalakult nézői preferenciákat követi, hanem a már említett Shrek-univezum humorához is méltó – és nem mellesleg releváns mondanivalót is fel tud mutatni. És hogy mindez sikerült-e, az Filákovity Radojka ajánlójából kiderül.
Az embernek felnőttként a könnyed szórakozáson túl nincsenek túlzott elvárásai egy animációs családi filmmel kapcsolatban – azzal mindenesetre az esetek többségében nem számol, hogy az élet nagy kérdéseivel találja szembe magát.
A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság épp ezért óriási meglepetésekkel szolgál, hiszen Joel Crawford rendező, valamint Paul Fisher és Tommy Swerdlow forgatókönyvírók
a gyerekek számára is befogadható (és nem utolsósorban szórakoztató) módon feszegetnek olyan mély kérdéseket, mint az élet értelme, az egzisztenciális krízis, a halandóság és a halállal való szembenézés, a magány, illetve az önmagunkkal való megbékélés témaköre, valamint annak a problematikája, hogy képesek vagyunk-e a változásra.
A mindenki által ünnepelt, félelmet nem ismerő, a halál arcába kacagó Csizmásnak ugyanis azzal kell szembesülnie, hogy kilenc életéből nyolcat már elherdált.
Mások számára ebben semmi meglepő nincs, hiszen két végén égette a gyertyát: vakmerő volt, a végletekig kalandvágyó, és gyakran meglehetősen felelőtlen is. Most azonban szembesül a ténnyel: attól, hogy már életében legendává vált, ő maga azért még halandó.
A vérszomjas farkas fejvadásszal (aki a halál metaforája) a nyomában nincs más választása, mint visszavenni az egójából (ami a veszélyes kalandok és a hírhedt ellenségekkel való megküzdés ellenére élete egyik legnehezebb feladata), levetni a palástot, a csizmát és a kardot, és „egyszerű” macskaként visszavonulni.
A dorombolással, hízelgéssel és henyéléssel teli élet azonban nem Csizmásnak való. Az eseménytelen hétköznapok is tépázzák rendesen: nincs többé, aki ünnepelné, így szakállat ereszt, kiég, önmaga árnyékává válik. Nincs mit szépíteni: súlyos identitásválságba kerül.
Hiába nem keresi többé a kalandot, az mégis megtalálja őt. A sorsunk elől elmenekülni ugyanis – bármennyire próbáljuk – nem lehet.
Csizmás számára soha vissza nem térő lehetőség kínálkozik, ami esélyt adhat neki arra, hogy a maradék egy mellé visszakapja a már elherdált nyolc életét, és ismét ünnepelt legendaként térjen vissza. A kalandban pedig társakat is kap: a már jól ismert macskalányt, Puha Pracli Cicust, valamint Perrót, a nehéz sorsú, ám a végletekig optimista kutyust, aki igazán üde színfoltja a filmnek.
Persze a kaland nem lenne az igazi, ha Csizmásék útját ne kereszteznék vérmes és mindenre elszánt ellenlábasaik, akik közül csak első ránézésre tűnik mindenki velejéig gonosznak.
A személyes traumáik mögé pillantva végül arra is rájövünk, mi a valódi mozgatórugója tetteiknek. Mert – ahogy az a meséből is kiderül – senki sem születik rossznak.
Levetkőzni a rossz beidegződéseket, megváltozni azonban nem könnyű. Csizmás, a kandúr is megtapasztalja ezt. A valódi kérdés egy idő után nem az lesz, megtalálja-e a varázscsillagot, aminek a segítségével visszaszerezheti az összes életét, és ott folytathatja, ahol abbahagyta, hanem az, hogy sikerül-e meghaladnia önmagát, legyőznie az egóját, és végre rájönnie: nem kell a kilenc élet lehetősége és a hírnév ahhoz, hogy boldog lehessen. Elég csupán, ha a maradék eggyel jól sáfárkodik, és azokkal tölti, akiket szeret.
És bár sokan dicsérték előttem Az utolsó kívánság látványvilágát, ami az „akciójeleneteknél” valóban izgalmasan ötvözi a 2D-s és 3D-s technikát, az én Y generációs ízlésemnek (és szememnek) ezek voltak az animációs film leggyengébb, legirritálóbb, legerőltetettebb részei, amelyeket elnézve újra és újra felmerült bennem a kérdés: tényleg nem lehet már gyerekeknek szóló animációs filmet sem úgy eladni, hogy ne legyenek benne az akciófilmeket idéző effektek? Hogy ne stimuláljuk még jobban a nézők érzékszerveit?
Úgy tűnik, nem. De tényleg ez legyen a legnagyobb baj.
A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság ugyanis még így is többet hoz a vártnál. Jók benne a gegek is – persze messze nem olyan jók, mint a Shrek-filmekben, de még ez is megbocsátható, mert a történet maga valóban szívmelengető.
És bár mi nem kilenc, hanem egy élettel gazdálkodhatunk, de abból kicsivel több mint másfél órát mindenképp érdemes rááldozni erre a történetre.
Képek: UIP-Duna Film
