Tökéletes család nincs, de majdnem tökéletes gyerekkor igen

–

Sokat foglalkozunk manapság azzal a kérdéssel, hogyan lehet egészséges felnőttet nevelni a gyerekeinkből, milyen lenne az ideális, boldog gyerekkor. Nos, innentől nem kell ehhez pszichológiai tanokat bújni, elég csak megnézni A Fabelman családot. Nem, természetesen nem tökéletes az sem, és nem nélkülözi a válságokat. A boldog gyerekkorhoz nem problémamentes légkör és hamis harmónia szükséges, hanem annak a képességnek az elsajátítása, hogy meg tudunk küzdeni a nehézségekkel (legyenek azok külső vagy belső történések), és mindig, minden körülmények között számíthatunk egymásra.

Steven Spielberg, a nagy mesélő (nem véletlenül fabel-man, hiszen a spiel-berg is „nomen est omen”) burokban nőtt fel, de nem pusztán a jólét miatt, vagy azért, mert háború sem dúlt a környéken, hanem mert a szülei egészséges érzelmi köteléket teremtettek a családban mindenki köré. A film középpontjában ugyan Sammy Fabelman, Spielberg gyerek- és kamaszkori alteregója áll, de a lelke, ami az egész mozit melegséggel, játékossággal, bátorsággal és érzékenységgel tölti meg, az anyja, Mitzi figurája. Mitzi (Michelle Williams) az, aki olyan közel áll a gyerekeihez, és azon belül is az egyetlen fiához, Sammyhez, hogy abba nem fér bele semmilyen hazugság vagy hamisság, de a közöny vagy a monotónia sem.

Mint kiderül, Mitzi zongoraművésznek készült, meg is volt hozzá a tehetsége, de mivel a színpadot a családra cserélte fel, ezt a tehetséget az életbe konvertálta. Egy olyan otthont hozott létre, ahol minden érzelemnek helye van, és ahol végül mindig talpra lehet állni. Talán semmi sem jellemzi jobban Mitzit, mint hogy a gyerekeit nem elbújtatja a tornádó elől, ami a városukat megtámadja, hanem bevágja a kocsiba, és odahajt velük a közelébe, hogy megnézzék a forrását (és egyben lássuk, honnan ered a Jurassic Park emblematikus jelenete), hogy az anyját annak halálos ágyába belefekve, a családdal körülvéve búcsúztatja, és megengedi magának a gyász sötét heteit is anélkül, hogy rejtegetni akarná. Mindemellett az is ő, aki mindenbe vidámságot lop, és zenével tölti meg a házat, majmot vásárol, és csak eldobható étkészlettel terít, mert mosogatni zongorista kezekkel nem fog, és a gyerekei titkos kívánságát, félelmeit is érti, érzi, és mindenben mellettük áll.

Mitzi nem teljesen „normális”, de ez a szép benne, és legfőképpen az, hogy sem önmaga, sem mások előtt nem játssza meg magát, sosem csal.

Michelle Williams pedig olyan bámulatosan lakja be ezt a karaktert, ami egy igazságos világban minden díjat és tapsot megérdemelne. Annyi színt, energiát és játékosságot vonultat fel, és olyan lojalitást, hűséget ahhoz, ami igazán fontos, hogy csak könnyes szemmel lehet csodálni.    

Spielberg filmbéli apja, Burt (Paul Dano) mindemellett egy másfajta tehetséget adott a fiának és a családnak: a racionalitás, a józanság és a szilárd csendesség biztonságát. Ő is zseni volt a maga nemében (mérnökként dolgozott), aki mindent meg akart érteni a világból, ami felfogható és megmagyarázható – ezt a kíváncsiságot, és a technikai érdeklődést  tőle kapta a filmrendező. Egy ilyen legkevésbé sem látványos figurát életre kelteni legalább olyan kihívás, mint egy excentrikusat, úgyhogy Paul Dano is csak mély főhajtást érdemelhet.

A két ellentétes temperamentumú és beállítottságú ember egy ideig kiegészítette egymást, aztán szakadék keletkezett köztük, amit hamar kitöltött egy harmadik fél, aki mindvégig ott volt a képben: Bennie bácsi (Seth Rogen), egy nem vérrokon „családi barát”, akivel szinte együtt éltek, és aki mindkét szülőhöz egyformán közel állt… míg aztán ez robbanáshoz nem vezetett. (Ide kívánkozik a BMX banditák aranyköpése: „Kettő egy pár. Három már döfi.”)

Szóval a kis Sammy látszólag ugyan burokban nőtt fel, de ahogy cseperedett, kénytelen volt észrevenni annak a repedéseit, majd megélni a szétrobbanását, és – ahogy az lenni szokott – a kamaszkora már azzal telt, hogy megbirkózzon a ténnyel: az élet sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb, mint ahogy gyerekként láthatjuk.

A film hangsúlyosabb fele azzal telik, hogy Sammy a filmezés szenvedélyén keresztül megérti a dolgok dialektikáját (a fent és lent, a kint és bent, a hideg és meleg, a szeretlek-gyűlöllek váltakozását), és megtanulja ezzel együtt elfogadni és szeretni.

Ehhez meg kell tapasztalnia nemcsak a családon belüli konfliktusokat, hanem a társadalmi ellentéteket is: a kirekesztést, az antiszemitizmust, a falkaharcot, az esélytelenséget is – de azt is, hogy mindennek a mélyén emberi érzelmeket lehet találni, amiket bárkiben meg lehet szelídíteni. Ezt a hihetetlenül izgalmas utat pedig a rendkívül tehetséges Gabriel LaBelle intelligens és ártatlan arcán nézhetjük végig – nagyszerű felfedezés. (Ugyanakkor persze melyik színésznek ne volna életre szóló áldás, ha egy Spielberg-filmbe kerül, ahol tőle kap instrukciókat…)

A film tele van olyan párbeszédekkel, amiken még jó sokáig morfondírozhatunk, mert nem szabványosak, és annyi kaput nyitnak meg… hiszen ezt is kiváló drámaíró, Tony Kushner írta, akinél nincs szájbarágás, és mindig maradnak titkok. Sok jelenetből idézhetnék, de talán az egyik csúcspont, amikor a távoli rokon (Judd Hirsch) a művészet mibenlétéről és a művészi elhivatottságról szónokol Samnek cirkuszi metaforákon keresztül – a cirkuszi hasonlat pedig így átvonul az egész filmen, hiszen az első film, amit a kis Sammy moziban látott, Cecil B. DeMille A földkerekség legnagyobb show-ja volt a cirkusz világáról. De ugyanilyen izgalmas és komplex az a jelenet is, amiben az iskola szépfiújáról derül ki, hogy mi lakozik a hősi alkat mögött: mennyi öngyűlölettel, kisebbségi komplexussal és fájdalommal küzd mindenki.    

 

Aki tehát azt kéri számon Spielbergen – akár most, akár más filmjein –, hogy miért ragaszkodik az élet napos oldalához még a legsötétebb tónusú munkáiban is, hogy miért keresi mindenben a szépséget és varázslatot, és miért nem engedi el a néző kezét vigasz nélkül, az mindenre megtalálja a választ A Fabelman családban. Ezután csak irigykedve lehet rá tekinteni – vagy inkább hagyni magunkat, hogy elcsábítson, mert egy olyan világban, ami tele van cinizmussal, szenvedéssel, háborúval és elszegényedéssel, semmi másra nincs szükségünk, mint hogy valaki a fényt mutassa.

Képek: Fórum Hungary

Gyárfás Dorka