Egy Tom Hanks-film senkinek sem árthat
Megnéztük Az ember, akit Ottónak hívnak című remake-et
Tom Hanks mint a világ legmogorvább, legundokabb, legzsörtölődőbb szomszédja? Ugyan, ki hiszi ezt el? Éppen ezért kellett neki eljátszania! Hogy kibújhasson az örök jófiú- (jóember-) dobozból, és megmutathassa, mennyi keserűség tud benne is lakozni. Aztán persze iszkol is vissza a jó öreg, biztonságos skatulyába, mert azért nem rossz pozíció, ha az egész világ szeret. De addig is megríkat, megnevettet, és megmelengeti a szíved. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Gondolkodom, van-e olyan Tom Hanks-film, ami nem Tom Hanksről szólt elsősorban (másodsorban persze mindig egy jó történetről, ami tanít is valamire), aminek nem ő volt az abszolút főszereplője és plakátarca. Nem könnyű ilyet mondani. Mondjuk, épp legutóbb, az Elvisben elvitte a show-t Austin Butler, és neki csak a másodhegedűs szerepe jutott, de ez többnyire kivétel (még a Kapj el, ha tudszban is ketten viszik a prímet Leonardo DiCaprióval). Mindez miért fontos? Fontos-e egyáltalán? Miért ne lehetne korunknak egy olyan sztárja, akire filmek építhetők, akinek a személyisége, karizmája egész történeteket visz el a hátán? Még szép, hogy lehet.
Egész más azonban, amikor egy színész már olyan pozícióban van, hogy maga keres magának jól játszható szerepeket – lehetőleg olyan színt, ami még hiányzik a palettájáról –, és hozzá rendezőt, forgatókönyvírót, partnereket. Az ember, akit Ottónak hívnak esetében pontosan itt tartunk, hiszen Hanks és a felesége, Rita Wilson a producerek, a történet maga pedig már létezett könyv alakban, majd svéd filmként is, csak Az ember, akit Ovénak hívnak címen. (Mindkét skandináv változat elérhető volt Magyarországon is.)
Szóval mondhatjuk, hogy Hanksék kiszemelték maguknak ezt a történetet, hogy Tom brillírozhasson benne. Szó se róla, brillírozik is. Van önismerete: tényleg jól áll neki, hogy a megszokottól eltérően kimondottan ellenszenves antihőst játszik. Egy Ottót, aki valamiért mindenkibe belerúg, aki az útjába kerül, és úgy pattintja vissza a felé áramló emberi gesztusokat – figyelmet, kedvességet –, hogy nincs az a Teréz anya, aki ezt elnéző, bölcs mosollyal tudná kezelni.
Otto utálja, ha szeretik, és utálja, ha nem hagyják békén, hogy végre kinyírhassa magát – merthogy ez a célja. Emellett akaratlanul is folyton jót tesz mindenkivel, de ezt utálja a legjobban, mert az hálálkodással jár együtt.
Csakhogy Ottónak van egy nagy pechje: nem remeteként él az erdőben, hanem egy városban, annak is egy olyan lakóövezetében, ahol mindenki belelát a másik életébe, a másik lakásába, ahol nem lehet a közösségen kívül rekedni. Úgyhogy Otto kénytelen a szomszédjaival együttműködni, alkalomadtán segíteni is nekik, amit aztán egy goromba megjegyzéssel biztosan kompenzálni fog. Csak hogy helyreálljon a világ rendje, vagyis békében utálhassa tovább az egész világot.
Trükkös dolog ám ez: nehéz azt utálni, akinek segítettél. Annak a szemében ugyanis máris jobb embernek tűnsz, és ha a segítséget nem feltétlenül fogja meghálálni (abból nem is biztos, hogy kérsz), de tisztelni biztosan fog. És Ottónak nincs szüksége senki tiszteletére.
Nem ragozom tovább –
természetesen a film arról szól, hogy megismerjük Otto bezárkózásának okait, érezzünk vele együtt (mint idővel a szomszédjai), és végigkövessük, ahogy ráébred: rendkívül fárasztó és kontraproduktív dolog mizantrópnak lenni, sokkal jobb szeretetben élni – akkor is, ha a szeretet addig egyvalakihez kapcsolódott, és ő már nincs többé.
Ilyen értelemben tehát Az ember, akit Ottónak hívnak Molière remekművének (A mizantróp) egy XXI. századi, kicsit felhígított, optimistább verziója. De kit érdekel ez? Nem számít. Talán annyiban, hogy ez is egy karakter és embertípus köré épül, és tulajdonképpen lehetne színdarab is, mert egy maroknyi ember és jóformán egyetlen helyszín köré épül. És mivel Molière a legkomolyabb műveit is igyekezett némi humorral oldani, ezt is átvették tőle, ami abban is megnyilvánul, hogy a legtöbb alak eltúlzott, elrajzolt figura, és az őket életre keltő színészek számára sem a természetesség volt a fő instrukció.
Azt kell mondanom egyébként: Hanks tényleg remekel abban, hogy miközben egy szélsőséges karaktert játszik, nem válik annak karikatúrájává.
Szemben például az összes női érzelmet, empátiát és gondosságot megtestesítő Marisol alakítójával, Mariana Treviñóval, aki inkább a sitcomok eszköztárát vonultatja fel, akkor is, amikor épp meg akar hatni. Ennek ellenére sikerül könnyeket csalnia a szemünkbe, mert – megfigyeltem – mindazt az érzelemtolulást, amit Hanks karaktere nem enged meg magának, Treviñónak kell cunamiként ránk zúdítania, és ez sikerül is neki. (Érdekes megfigyelni a jeleneteiket: Hanks mondja fel a drámát, Treviño meg eljátssza.) De a többi epizodista is inkább egy burleszkbe illene, nyilván szándékosan.
Mark Forster rendezőnek igaza van végül is: működik ez a stratégia. Működik az egész film, hozza az érzelmeket, amik a sivár felszín alatt bugyognak, és pontos időzítésre ki-kitörnek, mint a mezei gejzírek Izlandon. Ezért mondom, hogy egy Tom Hanks-filmtől még senkinek nem lett baja. Nem szoktak azok rosszak lenni. Humánumot szoktak képviselni. Érzelmeket szoktak megmozgatni. És ha rövid időre is, de visszaadják a hitünket egy egyszerűbb, kiszámíthatóbb, jobb világban.
