A kis Nicolas ínyencfalat, amihez érett ízérzék kell

–

Ami leginkább izgatott A kis Nicolas-ban, az valójában nem a sztori volt, még ha gyerekkoromban szerettem is a történeteit. Felnőttként viszont sokkal inkább a rajzok ragadtak meg, és velük együtt minden, ami Jean-Jacques Sempé ceruzájából kipattant. A XX. század egyik legnagyobb illusztrátorát veszítettük el idén augusztusban (nem sokkal a kilencvenedik születésnapja előtt), úgyhogy amikor megláttam a mozikban, hogy életre kelnek a figurái, a terei, a világa – megjelent A kis Nicolas: Eljött a boldogság ideje! előzetese –, tudtam, hogy szegény gyerekeim számára nem lesz menekvés, el fogom őket magammal rángatni.

Kicsit aggódtam ugyan, mert a gyerekfilmekből már éppen kinőttek, most kezdenek a felnőtteknek szólókkal ismerkedni, ugyanakkor abban reménykedtem, hátha kifogok egy olyan napot, amikor jólesik nekik visszadőlni a kisiskolás korszakba, mert azért ilyen napok is vannak. 

Aztán kiderült, hogy az aggodalmam felesleges volt: A kis Nicolas: Eljött a boldogság ideje egyáltalán nem gyerekfilm, tízéves kor alatt semmiképp nem ajánlanám.

Az alkotók célja ugyanis nem az volt, hogy mozgóképre ültessék át a legendás könyvek történeteit, hanem hogy elmeséljék a születésük körülményeit, és bemutassák az alkotókat – ezen keresztül pedig arról beszéljenek, mit jelent az alkotás folyamata, mit jelent művésznek lenni.

Mindjárt a film elején kiderül, hogy a főhőseink valójában René Goscinny (akiről nemrég közöltünk egy alapos portrét ITT), a történetek írója, és Jean-Jacques Sempé, a rajzolója lesznek, akiknek régi baráti-alkotótársi kapcsolata újabb stációhoz érkezik, amikor kitalálják ezt az új figurát: a kis Nicolas-t. Aki szeret „bepillantani a kulisszák” mögé, és nem mindig „készen kapni” a szórakozást, az élvezni fogja, ahogyan kísérleteznek a karakterrel – pontosabban karakterekkel, mert ez később is így marad –, ahogyan megteremtik a semmiből, keresik a nevét, és világokat teremtenek köré.

Én pedig még inkább élveztem, hogy a film az utolsó kockájáig azzal játszik, hogy újra meg újra az arcunkba tolja: teremtett világot látunk, amiből ki-be lehet járni, és amiben minden képlékeny, alakítható. 

Például azzal, hogy ha egy karakter elhagyta a színt (azaz a jelenetet), előbb fekete-fehér rajzzá változott, aztán kiradírozták. Ugyanígy követhetjük végig a rajzolás fázisait, amikor belép a képbe, és pár vonásból létrejön a figura, vagy felépül egy helyszín.

A kis Nicolas történetei pedig inkább csak intermezzók ahhoz, hogy a két művész életét végigkövessük. 

Márpedig itt kemény XX. századi sorsokról van szó, mindkét esetben: háborúval, üldöztetéssel, családon belüli erőszakkal, alkoholizmussal, elutasítottsággal, szegénységgel, aztán persze egymásra találással és sikerrel együtt. Mindezek tehát – még ha rajzban elevenednek is meg – nem gyerektémák. És ha némileg le vannak is egyszerűsítve, azért kidomborodik a filmből, milyen nehéz felnőttnek lenni, és eljutni addig, míg az ember azzal foglalkozhat, ami a szenvedélye, és kivívja vele a külvilág elismerését. 

Aztán meg azt is látjuk, hogy amikor ez megtörténik, az újabb dilemmákat szül, újabb kríziseket és nehézségeket. Az is szép, hogy a film egy pontján Goscinny asztalán megjelennek a másik nagy sikere mementói: Asterix és Obelix figurája. Mintegy mellékesen, hiszen most nem róluk van szó – őket nem Sempé rajzolta –, mégis edukáció ez is, hogy összekössük egy nagy formátumú mesélő különféle korszakait.

Számomra a látvány szempontjából is a két művész életének helyszínei nyújtották a legnagyobb élményt: Buenos Aires, New York, vagy Bordeaux miliője, amik mind-mind más színvilágot, fényeket, atmoszférát hoztak a történetbe.

És hogy a valós életük hogyan szivárgott be a közös teremtményük világába, arra meg sok példát látunk A kis Nicolas-epizódokban. Mert hányszor halljuk a kérdést, hogy egy-egy művész életrajzi könyvet írt-e, magáról beszél-e, a saját fájdalmát meséli-e el. Hát persze, miért, kiéből tudna dolgozni? De azt is megérthetjük, hogyan válik az alkotás által valami mássá az, ami személyes. Hogyan teszi magáévá a fikció, és kezdi működtetni a saját törvényei szerint.

Mindazonáltal el kell mesélnem azt is, hogy a gyerekeim végigmocorogták a filmet.

Tetszett nekik, értékelték, de nem versenyezhetett azzal az ingerorgiával, amit egy amerikai animációs film szokott nyújtani. Már csak azért sem, mert nem egy lineáris cselekményszálon haladt, hanem meg-megszakítva, epizodikusan kísértük végig a három főszereplőt a maga kálváriáján. És bár az ábrázolás tele volt kreativitással, ízléssel és ötlettel – igazán kihasználta az animációs műfaj korlátlan lehetőségeit –, az európai finomság nem vetekedhet Hollywood erőszakos nyomulásával. A kis Nicolas: Eljött a boldogság ideje! ínyencfalat, amihez fejlett ízérzék kell – ahogyan egy gourmet-étterembe sem megy gyerekkel az ember, mert ott nem adnak hamburgert és sült krumplit (vagy ha igen, az nem olyan, ami nekik ízlik).

Persze gyerekfilmek ma már nem is igazán készülnek, ma „családi filmnek” hívjuk, amire a gyerekeket is vinni lehet, mert minden korosztálynak megpróbál nyújtani valamit (ez is hollywoodi találmány). Itt azonban ez a szándék félrecsúszik, mert nem sikerül egy történetbe integrálni a különféle üzeneteket, humort és nyelvet. A különböző életkorú nézőket más-más cselekményszál szólítja meg, és amíg az egyik kap valamit, a másik unatkozik. Talán épp a gyerekeim, a 10–14 éves korú kiskamaszok esnének a különböző halmazok keresztmetszetébe, de az ő tempójukhoz ez kissé lassú és régimódi. Nem baj! Azért egy percig sem bántam meg. Lássanak csak valami olyat, amihez nekik kell alkalmazkodniuk, és nem hozzájuk törleszkedik. Biztos vagyok benne, hogy épp az egyedisége folytán, mert a trendekkel dacolva ragaszkodik a rajzfilmes hagyományokhoz, azon belül viszont bátran kísérletezik – ez megmarad bennük is.

Kiemelt kép: © 2022 Onyx Films–Bidibul Productions–Rectangla Productions–Chapter 2

Gyárfás Dorka