Cölibátus vagy család: A kettős életet élő pap dilemmája „része a szervezeti kultúrának”

–

D. T. K./WMN: Elképesztő, mennyi hiedelem, misztikum és sarkos vélemény veszi körül a cölibátust mint témát. Szerinted miért?

Füzes Ádám: Mindannyian fantáziálunk arról, hogy mások hogyan élnek, szinte úgy érezzük, közünk van hozzá. A fiatal házasoktól mindenki megkérdezi, hogy mikor jön a gyerek, ha valaki gyereket vár, akkor tudni véljük, hogyan érzi magát, amit persze azonnal meg is osztunk vele. Hát még, ha valakinek hivatalból, előre vállaltan, élethosszig nincsen felesége! Mindenki izgat, hogy ez hogyan is működik. Az, hogy egy fiatal, aki huszonévesen még nem lát rá az élet esetleges fordulataira, lemond valami ilyesmiről, izgalmas téma. Hiszen a laikusok szemében az Isten országa nem egy olyan kézzelfogható dolog, amiért érdemes valóságos dolgokról lemondani.

D. T. K./WMN: Az az érzésem, hogy valami egészen primer gombot nyom meg az emberekben ez a téma. Amikor olyan katolikus papokról hallunk, akik nem vállalják tovább a cölibátust és megváltoztatják az életüket, akkor a legtöbben rögtön a testi vágyra asszociálnak. Miközben ez sokkal többről szól, mint a testiségről. Mi mindenről szól egy ilyen döntés?

F. Á.: Van, ugye egy „megrendelői” oldal, az egyház, ami azt mondja, hogy „gyere papnak, de cölibátusban kell élned. Te leszel a Jel arra, hogy Isten is elég az élethez. Egy teljesen odaadó életet fogsz élni, vagyis úgy leszel a pásztora a közösségednek, hogy csak rájuk figyelsz, úgy leszel paptanár, hogy csak a tanítványaidért élsz.” És közben ez nagyon praktikus is, mert egy nőtlenségben élő katolikus pap könnyen áthelyezhető, nem kell figyelni arra, hogy mi lesz a családdal, ők hogyan költöznek át.

Aki papnak megy, nem magát a cölibátust választja, hanem azt egy csomagban kapja meg a többivel; tehát ha pap akarsz lenni, akkor ez azzal jár, hogy nem lehet feleséged, családod, gyereked.

Azok, akik vállalják a cölibátust, általában fiatal korban teszik a vállalást, amikor még nem is tudják, hogy igazából mit jelent ez. Fiatalon még inkább úgy tűnik, mint pusztán csak a szexualitás megtagadása. Egy kamasz fiú, aki esetleg amúgy is küszködik a szexualitással, vagy még el sem kezdte, úgy érezheti, könnyedén megbirkózik majd vele. Aztán később kezd el hiányozni a társ, a gyerek, a család, majd az unoka is. A felhasználói oldalról a cölibátus leginkább úgy jelenik meg, mint a katolikus papsággal együtt járó kellemetlenség, ami akár poénnak is tűnhet, egyfajta különlegességnek, hiszen milyen izgalmas, hogy az egész osztályban senkinek nem ilyen izgalmas a választott szakmája…

A cölibátus kívánalma ráadásul torzítja a papság összetételét. Azok, akik már középiskolában csajoznak, általában fölmérik, hogy nem nekik való – tehát emiatt a jámborabbak felé tolódik a papi hivatás. Aztán vannak olyanok, akik egyéb személyiségi okokból nem akarnak vagy nem alkalmasak párkapcsolatra. Izgalmas szűrő ez, ami miatt nemcsak olyanok kerülnek be a rendszerbe, akiknek – mint Robi atya, akiről a dokumentumfilm szól – nagyon világosan van papi hivatása, de nincs hivatása vagy képessége a cölibátusra, hanem bekerülnek olyanok is, akiknek van hivatása a cölibátusra, de, mondjuk, nincsen annyira tehetségük vagy adottságuk a papság legtöbb részéhez.

Tehát kiesnek olyanok, akik odavalók lennének, de bekerülnek olyanok, akik viszont nem annyira alkalmasak.

Hozzá kell tegyem, hogy természetesen nagyon sokan vannak, akikben minden megvan, tehát nem szabad általánosítani. 

 

D. T. K./WMN: A dokumentumfilm egyik legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy egy ilyen történet soha nemcsak a pap története, hanem egy egész közösségé.  Hiszen mire egy ilyen döntés megszületik, létrejött egy erős kötődés a közösség és az őt szervező pap között. Polgár Róbert atya láthatóan egy tehetséges ember, aki elképesztően fontos szerepet tölt be a falu életében. És mindeközben a gyülekezet jellemzően megbocsátó volt vele; a legtöbben már hallottak arról, hogy családja van, de hallgattak, szemet hunytak felette. De amikor bejelenti, hogy távozik, egy igazi közösségi dráma bomlik ki a szemünk előtt.

F. Á.: A hívek számára ez egy fájdalmas szakítás. Látjuk, ahogy sírnak és megélik a veszteségüket. Itt egy hierarchikus szervezetről van szó, amelyben nem a közösség által megszavazott norma, hogy cölibátusban éljen a pap, hanem ezt ők is kapják, mint ahogy magát a papot is. El is hangzik a filmben a polgármesterválasztás előtti lakossági fórumon, hogy: miért nem mondta, hogy van három gyereke meg egy felesége, és miért nem hozta őket ide, és lett volna továbbra is jó plébános? Halljuk, hogy milyen rendes ember, aki jól végzi a munkáját, tulajdonképpen az is egy rendes dolog, hogy van három gyereke egy asszonytól és rendesen akarja őket nevelni…

D. T. K./WMN: És közben az is érdekes, ahogy a nőt hibáztatják a hívek. Ez a te esetedben is felmerült, és feltételezem, hogy jellemző hozzáállás a „nő miatt”. Mennyire képződik le egy ilyen érzelmileg nehéz helyzetre adott reakciókban a társadalom nőkhöz fűződő viszonya?

F. Á.: Már jó előre, a szemináriumban sulykolják, hogy „vigyázni kell a nőkkel, mert veszélyesek, mert elcsavarják a fejeteket”.

Érdekes módon egy csomó sztereotípiát elmondanak, de nem nagyon segítenek. Pszichológiailag a papok nincsenek felkészítve arra, hogy például előfordulhat egy sor helyzet, ami félrevihet, nincsenek felkészítve a határtartásra.

Viszont ezeket a berögződéseket ismételgetik. Eleve, aki a papi hivatást elhagyja, és a családos életet választja, azt az egyház hitüket elhagyónak tartja (egyházi kifejezéssel: aposztázia). Pedig nem a hitét hagyja el az illető, még egyházjogilag sem – de azt nyomják, hogy ez mégis hitehagyás, ez hűtlenség… És mivel a pap az Isten embere, nyilván akkor nem lehet ő a hibás, hanem valaki más, aki őt elcsábítja. Általánosan a társadalom a hűség-hűtlenség párkapcsolati kérdésben megengedőbb a férfiakkal, és szigorúbb a nőkkel, ez itt is látszik.

D. T. K./WMN: Ha már bűntudati kommunikáció, nekem az egész történetben az a folyamat volt talán a legmegrázóbb, ahogy ez az ember a saját bűntudatát próbálja feldolgozni.

F. Á.: A bűntudat jelentős része tanult dolog. Az egyház folyamatosan azt mondja, hogy „ha kilépsz, sosem leszel boldog”. Amíg az ember pap, nagyon sokszor meg kell hallgatnia példabeszédeket „hitehagyó” papokról; hogy XY is elment, de még mindig sír, hogy mennyire bánja, hogy nem misézik, hogy Z-nek beteg gyereke született utána… vagy sosem született gyereke, mindig boldogtalan, elhagyta a feleségét, stb. Sokat mondják, hogy aki egyszer elhagyta a papi hivatást, az biztosan a feleségét is el fogja hagyni, hiszen akkor már látszik, hogy soha semmiben nem lesz megbízható.

Én azt „katolikus vuduzásnak” hívom, ahogy ráolvassák az emberre, mint egy átokkívánságot. Megy a félelemkeltés, hogy ha valaki ebből a rendszerből kilép, azzal valami rossz történik majd.

Robi atya esete éppen azért zavarba ejtő az egyházvezetők számára, mert egy olyan papról van szó, akinek esetében nem lehet belekötni a hivatalos tevékenységébe, nagyon szép és sikeres papi élete volt. És közben a magánéletében sem mondhatják azt, hogy nem lesz boldog, nem lesz hűséges, nem fog tudni családot alapítani, hogy aki nem jó pap az nem lesz jó családapa. Mert nála éppen azt látjuk, hogy jó családapa is, mind a termékenységgel megáldotta őt a Jóisten, mind azzal, hogy szép gyerekei vannak, szépen nevelik őket és szeretetben, monogám párkapcsolatban.

De közben természetesen ott van az emberben az egészséges bűntudat is, méghozzá két oldalról. Mert valóban, tett egy fogadalmat 24–25 évesen, amit most, tizenvalahány év múlva módosít vagy felülír. A másik oldal a hívek, a közösség. Emberek, akiket szolgált, akikkel jó személyes kapcsolatot alakított ki, akik felé az Egyház tanítását közvetítette, és akiket most el kell hagynia. Áthelyezéskor is elhagyja őket, de óhatatlanul egy csalódás is járul a kilépéshez, amit fájdalmas megélni mindkét oldalon.

D. T. K./WMN: Fontos aspektusa a történetnek maga a család is. Itt látunk három gyereket és egy társat, akik egy titkolózásra, elhallgatásra épülő rendszer részeivé válnak. Meg-megvillan a gyerekek kommunikációjában is, hogy nagyon sok mindent nem lehet mondani, nagyon sok titok lengi körül a családi közösség működését. Márpedig a titok egy irtózatosan nehéz teher, pláne gyerekként. Milyen hatással van egy családra, ha huzamosabb ideig fennáll egy ilyen helyzet?

F. Á.: A filmben is elhangzik egy másik, hasonló utat járó kollégáról, hogy a párja, gyereke depressziósak. Ezt a helyzetet egy komoly hasítás kíséri. A gyerekek alapvetően is hajlamosak a hasításra mint egy kezdetleges önvédelmi mechanizmusra. Tudjuk, hogy például a bántalmazó szülők esetén is hasít a gyerek, hogy gondolatban „kettévágja” a szülőt; van a jó apa meg a rossz apa. Itt pedig tálcán kínálkozik ez a mentális mechanizmus: itt van az apa, aki jön és játszik velem, aranyos és segít lefektetni, de közben van hetente három-négy este, amikor nincs itthon ugyanez az apa. Az pedig, amiről nem lehet beszélni, idővel óriási teherré válik. A filmből is kiderül, hogy éppen ez lesz a fő ok arra, hogy a főszereplő meghozza a döntést ebben a dilemmában, mert látja, hogy a gyerekeknek ez milyen komoly teher. Egyébként a felnőttekben is az, mert bármiféle hasításban kialakul egy kettős személyiség, aminek fenntartásához nagyon nagy energiákra van szükség. Itt is látszik, hogy 70 kilométeres távolságból milyen nehéz működtetni egy családot – nemcsak praktikusan vagy logisztikailag, hanem pszichésen is. Tehát alapvetően ez a hasítás nem tesz jót se felnőttnek, se gyereknek, és ennek mind pszichés, mind testi tünetei lehetnek.

D. T. K./WMN: Vajon, mi történik, miután nagy nehezen megszületett a döntés? A dokumentumfilm egyik jelenetében Robi atya ül a feleségével a templomban, ahol a hívek áldoznak, de ezt ők nem tehetik meg. Ott ülnek egy félreeső padon, két világ között. El is mondja, hogy most meg tudom élni az apaságomat, ki tudok teljesedni társként… de közben megszületett egy másik nagy hiány. Az egyik hiányérzetet felcserélte egy másikra.

F. Á.: Nagyon tetszik nekem A döntés angol címe, ami Holy Dilemma – tehát Szent dilemma. Ahogy Robi is mondja: a dilemma fönnmarad. Hiszen amikor elengedi az egyiket a másikért, akkor amit elengedett, az ott marad a levegőben. A katolikus egyházon belül maradni kiközösítetten, az egy nagyon rossz helyzet. Mert ha egy pap elhagyja a szolgálatot és megházasodik, akkor azt exkommunikálják, kiközösítik. Ugyanakkor bemehet a templomba, de például nem áldozhat, tehát kirekesztik. 

Hívő vagy egy olyan egyházban, amely közli, hogy ki vagy közösítve.

Ráadásul Robi nagyon értett a papság gyakorlásához, a közösségépítéshez, és ezt nem csinálhatja utána. Sőt, nemcsak értett hozzá, hanem az volt élete hivatása, hogy a közösséget szolgálja, Isten és ember között hídként, vezetőként.

Az pedig mindenféle vuduzás nélkül igaz, hogy aki jó pap volt és jó családapa lesz, abban a jó papságnak, a hivatásgyakorlásának a hiánya ott marad. Ebből a szempontból szerencsés, hogy Robi atyát abban a közösségben, ahol papként szolgált, visszahívták polgármesternek. Így legalább a hivatásának a közösségszervező, azt szolgáló, pásztori részét tudja folytatni. 

 

D. T. K./WMN: Milyen jövő vár a kilépő katolikus papokra? Mennyire jellemző az, hogy valaki megtalálja a szolgálat más útját úgy, mint ő, vagy épp te, aki mentálhigiénés szakemberként, coachként, szupervizorként segítesz embereket, közösségeket?

F. Á.: Ez nagyon nehéz kérdés, mert akinek csak teológiai végzettsége van, és későn lép ki, az azzal fog találkozni, hogy kevés helyen tudja kamatoztatni a képességeit. Pedagógusként például nem alkalmazható a teológus végzettségű, korábban hitoktatást végző volt pap. Amíg hitoktat, addig mehet az iskolába, de napközis tanárnak, kollégiumi nevelőnek nem mehet el, mert nincs pedagógiai végzettsége. Tehát vagy elvégez még egy főiskolát, egyetemet azért, hogy legyen papírja, és akkor taníthat. Vannak, akik később mennek papnak, és már van egy másik foglalkozásuk vagy végzettségük, esetleg a papság mellett közben szereznek egyet. És vannak olyan államigazgatási egységek is, ahol fölveszik őket, például pártfogó felügyelők között egészen sokan vannak, mert ott elfogadják a teológiát is diplomának. Szóval tényleg sokan a szociális-segítő szakmában kötnek ki.

D. T. K./WMN: Kapnak bármilyen segítséget, támogatást az egyháztól azok az emberek, akik egy ilyen dilemmában vannak? Hiszen, ahogy a filmből is kiderül, a felettesek sokszor tudnak ezekről az esetekről…

F. Á.: A dokumentumfilmben is elhangzik: azt javasolták neki, hogy gondoskodjon a gyerekéről és tartson távolságot a feleségétől. De ahogy a hívek is szívesen szemet hunynak az ilyen eset fölött, hogyha szeretik a papot, az egyházmegye is így tesz, a püspök is szemet huny. Mert vannak ellátandó feladatok, kevés a munkatárs, inkább becsukja mindkét szemét a felettes, hogy a rendszer ne omoljon össze még látványosabban. És nem nagyon van segítség.

Én például azért is mentem annak idején (még papként) szupervíziót tanulni, mert azt láttam, hogy a szakemberek nem nagyon tudnak egymáson segíteni. Az egyházban nagyon lassan alakul ki a segítő kultúra, inkább az a megoldás, hogy áthelyezik, csak ne legyen botrány. Mindenki tudja, hogy ki a párja vagy a gyereke, úgyhogy áthelyezik egy másik faluba, és mondják neki cinikus módon: próbálja úgy szervezni, hogy ne tudják meg.

D. T. K./WMN: Ahogy mások is meg szokták oldani…

F. Á.: …Igen, van egy ilyen is, hogy oldd meg, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Nem nagyon van erre a helyzetre hatékony intézményi támogatási forma. Sokkal többre lenne szükség.

D. T. K./WMN: Mennyire gyakori, hogy katolikus papok ilyen helyzetbe kerülnek, és azt „valahogy megoldják”? Nekem a filmből és most a beszélgetésünkből is úgy tűnik, mintha ez egy nagyon is létező jelenség lenne.

F. Á.:

Része a szervezeti kultúrának, igen. De nem beszélünk róla nyíltan, csak tudunk róla.

Nyilván Budapesten könnyebb ilyesmit megoldani, mert valaki felszáll a villamosra, elmegy pár megállót, ott találkozik valakivel, azt nem látja mindenki, mint a faluban, ahol figyelik, hogy kinek hova megy és hol áll meg a kocsija. Nem tudok erre százalékot mondani, és sok papot ismerek, aki nagyon tisztesen és példásan küzdi meg a saját cölibátusát.

D. T. K./WMN: Szerinted mi értelme van egy ilyen dokumentumfilmnek, megnyithat ez bármilyen érdemi diskurzust?

F. Á.: Hiszen már mi is beszélünk róla.

D. T. K./WMN: Ez így van. De mennyire képes áttörni a téma azokba a közösségekbe, ahol ennek valamiféle foganatja lehet?

F. Á.: Amikor én kiléptem, a nyilvánossághoz fordultam. Azt akartam, hogy igenis legyen beszédtéma az, hogy nem jól működik az egész rendszer. Legyen ennek visszhangja. Derüljön ki, hogy itt valami baj van, hogy ha sikeres papok is így döntenek, azaz a rendszer „tiszteket” veszít. Nagyon fontos, hogy ebben a filmben megkerülhetetlen mondatok vannak. Itt nem összefoglalnak, interpretálnak, véleményt mondatnak, hanem megmutatnak mindent premier plánban. Azt, hogy milyen, amikor az érintettek megtudják, hogy mi a véleményük ott és akkor.

Nem közvéleménykutatást ismertetnek, hanem látjuk, halljuk ezeknek az embereknek a reakcióit. Sokakat valamiféle állásfoglalásra késztet egy ilyen film – legtöbbeket arra, hogy hülyeség a cölibátus, másokat arra, hogy harcosan megvédjék. Talán arra is, hogy észrevegyék és elgondolkodjanak rajta:

itt nem szélhámosokról, nem gyenge emberekről van szó. És igen, azt gondolom, hogy ez témává válik akár a püspökök között is, és nem csak az önvédelmi mechanizmusok mentén.

Ha a közvélemény tudja, akkor egyszerűen megkerülhetetlen lesz, hogy beszéljünk róla.

D. T. K./WMN: El tudod képzelni, hogy még a mi életünkben érdemben változik a katolikus egyház cölibátussal kapcsolatos állásfoglalása? Látsz erre esélyt?

F. Á.: Látok esélyt, mert ez egy elég égető kérdés. Egyszer, ha egy 75 év alatti pápát választanának, az sokat segítene. A második vatikáni zsinat után volt arról szó, hogy eltörlik a cölibátust, amiről egy vicc jut eszembe:

Két bíboros beszélget a Vatikánban:

– Szerinted eltörlik a cölibátust?

– Hát, szerintem nem, már csak az unokáink fogják látni.

De igen, azt gondolom, hogy lehet. És az, hogy ma, Magyarországon az egyházban a gondolkodás, a gondoskodás, a felelősség változzék, az remélem,hogy hamarabb is bekövetkezik. Ha a fejekben elindul a változás.

D. Tóth Kriszta