Edith Wharton tudósított a háborúból, elhagyta hűtlen férjét, majd Pulitzer-díjat nyert – nőként először

–

Edith szülei, George és Lucretia Jones olyan telepesek leszármazottai voltak, akik a hajózásban, a bankszektorban és az ingatlanpiacon szereztek vagyont. New York szűk és legnépszerűbb társaságához tartoztak, akik örökölt vagyonból éltek. A lány különcsége kihívás elé állította az anyját is, aki mindennél jobban szerette volna, hogy Edith jól házasodjon, és „rendes” társasági hölgy váljon belőle. Egy hölgy nevének háromszor kell szerepelnie nyomtatásban, mondta neki az anyja: születésekor, a házasságkötése alkalmával, és amikor meghal.

Nem volt szabad olvasnia, ezért inkább írni kezdett

Mint a legtöbb lányt akkoriban, Edithet sem küldték iskolába – az ugyanis a fiúk terepe volt. A szülei által fogadott nevelőnőnek és apja könyvtárának hála azonban a lány felfedezte a szavak szeretetét. Az anyja ezen annyira megrendült, hogy megtiltotta Edithnek az olvasást.

Nem volt több regény, sem mese, csak tankönyvekből tanulhatott. Edith erre vállat vont, és inkább írni kezdett.

Tizenhat éves korában írt egy verseskötetet, amit egy férfi rokonának a neve alatt adott ki. Ötven dollárt keresett vele, ami ma körülbelül 1500 dollárnak felel meg, és bár Edith számára ez mindennél többet jelentett, az anyja változatlanul nem lelkesedett lánya művészi tevékenysége iránt. Ezért, hogy beszüntetesse Edith írói foglalatosságát, a megszokottnál egy évvel korábban partit szervezett, hogy férjet találjon az ekkor mindössze tizenhét éves lányának.

Edith nem szívesen vett részt ebben, minden udvarlót elutasított, amíg huszonkettő nem lett, akkor azonban megijedt, hogy a végén valóban vénlány lesz belőle. Huszonhárom évesen hozzáment Edward Whartonhoz, egy nála tizenkét évvel idősebb férfihoz, aki nem dolgozott, és még mindig az anyjával élt.

A házasság szerencsétlenül alakult, de ennek is megvoltak az előnyei

Szexuális életük alig egy hónap után véget ért, és külön szobába költöztek. Edith számára azonban megváltásként hatott, hogy végre kiszabadult az anyja keze közül.

A férjét hidegen hagyta az írás, a könyvek, vagy bármilyen irodalmi tevékenység, de különösebben az sem érdekelte, ha Edith írt – úgyhogy írt töretlenül.

Első könyve, a The Decoration of Houses (A házak díszítése) a viktoriánus korszak giccses stílusát gúnyolta: „bolyhos, bársonnyal borított asztalok, tele csecsebecsékkel, csipkefűzérek a kandallópárkányokon és az öltözőasztalokon”. A könyv szerint az egyszerű, klasszikus dizájn sokkal megnyugtatóbb, jobban kíméli a szemet, ráadásul jóval olcsóbb is. A könyv azonnal sikert aratott, írói munkássága pedig végre komolyra fordult. 

 

Amikor kitört az első világháború, Edith Wharton épp Franciaországban tartózkodott, de ahelyett, hogy hazaszaladt volna New Yorkba, feltűrte az ingujját: menedékeket és iskolákat alapított a németek által megszállt francia és belga területekről érkező menekültek és gyermekeik ellátására. Majd egyenesen a konfliktus frontvonalába ment, és amerikai újságoknak írt jelentéseket, amelyekben arra buzdította Amerikát, hogy lépjen be a háborúba.

Szavai a háború borzalmait festették le, az emberek pedig megismerték a nevét

A háború után példamutató szolgálatáért megkapta a francia Légion d'honneur-kitüntetését. De miközben a frontvonalról írt és menekülteket segített, a férje otthon sikkasztott a vagyonkezelői alapból, hogy a szeretőjének meg tudja venni a kiszemelt bostoni lakást. Amikor Edith szembesítette férjét, az bejelentkezett egy szanatóriumba, hogy segítséget kapjon vélt depressziója miatt. Ez idő alatt azonban Edith beadta a válókeresetet.

A válás után, amikor a férfi elhagyta a szanatóriumot, visszaköltözött az anyjához, Edith pedig visszatért Európába, és folytatta az írást. Végül megtalálta a szerelmet, de soha többé nem ment férjhez.

Edith a család harmadik gyerekeként született, és a testvérek közül ő volt az egyetlen lány. A családi vagyon a fiúkra szállt, akik továbbvitték a nevet, róla ugyanis a férjének kellett volna gondoskodnia. Amikor azonban Edith Wharton írni kezdett, az emberek kedvence lett: a nő, aki ki merte mondani a véleményét a New York-i társadalomról. Számtalan esszét, verset, cikket és több mint negyven könyvet írt, bestsellert bestseller után.

Az első nő, aki Pulitzer-díjat nyert

Az ártatlanság kora című regénye 1920-ban jelent meg, egy évvel később pedig Pulitzer-díjjal tüntették ki. Miután kihirdették a győzelmét, a zsűri férfi tagjai nyilvános levélben jelentették ki, hogy nem őt választották győztesnek. Sinclair Lewis Main Street című művére esett a választásuk, a Pulitzer-bizottság azonban közbelépett, és megváltoztatta az eredményt.

A meglepő fordulat mögött valószínűleg a Columbia Egyetem elnöke állt. A Pulitzer-tanács hivatalos nyilatkozata szerint Wharton könyve volt az erősebb választás, az övé volt az, amelyik inkább megállja a helyét.

Ennek ellenére, amikor a bonyodalom nyilvánosságra került, a közel hatvanéves Edith Wharton bocsánatkérő levelet írt Sinclair Lewisnak, akinek „nyernie kellett volna”.

1937. június 1-jén Wharton franciaországi házában, ahol a The Decoration of Houses átdolgozott kiadásán munkálkodott, szívrohamot kapott és összeesett, majd 1937. augusztus 11-én meghalt agyvérzésben. 

 

Idővel kiderült, hogy a Pulitzer-tanács nem tévedett a végső döntést illetően. 1993-ban Az ártatlanság kora című regényből Oscar-díjas film lett Daniel Day-Lewis, Winona Ryder és Michelle Pfeiffer főszereplésével. 1996-ban munkásságának újabb elismeréseként Edith Wharton posztumusz bekerült a National Women's Hall of Fame-be, mert „kíméletlenül ábrázolta korának társadalmi normáit”.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hulton Archive

Mózes Zsófi