„Nem a provokáció a lényeg” – Interjú A döntés alkotóival, Ugrin Juliannával és Vízkelety Mártonnal

–

Gyárfás Dorka/WMN: Nagyon provokatív történetet találtatok. Nem is tudom, készült-e már film erről, de tisztában voltatok azzal, mekkora bombát robbanthat ez a történet?

Vízkelety Márton: Sejtettük, persze. Épp a dolog ellentmondásossága, kettőssége keltette fel az érdeklődésünket. Egyből éreztem, hogy ez érdekes alaphelyzet egy film elkészítéséhez. Később, amikor már benne voltunk, persze már nem így hatott ránk, már csak azért sem, mert Robiék olyan életet alakítottak ki maguknak, ami működőképesnek tűnt, és ennek az ellentmondásnak megvolt benne a helye. Így szinte tudatosan kellett figyelnünk arra, hogy az ő természetes viselkedésük nem azonos a kívülállók megítélésével, és nekünk azt is szem előtt kell tartanunk. 

Ugrin Julianna: Bár van olyan film, ami a cölibátus kérdéskörét feszegeti, de olyanról nem tudok, ami belülről mutatna be hasonló történetet, ahol már a kettősség kialakult, éppen ezért azt gondoltuk, nemzetközi viszonylatban is érdekes lesz először szembesülni vele egy alkotásban.

A téma ugyan provokatív, amíg az ember csak annyit hall, hogy „katolikus pap”, „család”, „kettős élet”, addig könnyen gondolhatja, hogy ez lehetetlen, viszont mivel igazán közel tudtunk a szereplőinkhez kerülni, és megismertük a helyzetük emberi oldalát, onnantól már nem a provokáció volt a lényeg. Minket sem az érdekelt, hogy botrányfilmet készítsünk, hanem hogy megértsük, hogyan kerül valaki ilyen helyzetbe, és aztán hogyan tud belőle úgy kijönni, hogy a lelki békéjét megtalálja. Hogy miért érdekelt ez engem személyesen is annyira? Mert

az egyháznak vannak olyan törvényei, szabályai, amiknek nemcsak a papok, hanem a mezei hívők is nehezen felelnek meg – gondolok itt például a válásra –, és ezzel sokaknak nehéz együtt élni. A Biblia mond egyvalamit, az egyház mond még valamit, és az ember néha nehezen találja ebben önmagát.

Robi esetében számomra példaértékű volt a szerető Istenbe vetett hite, ami szemben áll a fenyegető, félelmetes Istenképpel. Azt mesélte, hogy gyerekkorában ő is olyan papokkal találkozott, akik azt tanították: az Istent félni kell, pedig ha az Újszövetség sorait olvassuk, abból ugyanolyan könnyen kiolvashatnánk a szerető Isten képét is. Robi az ő jóságában bízva találta meg a lelki békét, ami szerintem fontos üzenet mások számára is – nemcsak papoknak, hanem bárkinek, aki vallási szabályokba ütközik, és elbizonytalanodik abban, hogy vajon a Jóisten megbocsájt-e neki.      

Gy. D./WMN: A film egyik legfontosabb pillére szerintem, hogy Robi és Anett nagyon szerethető, szimpatikus, jó emberek. Tulajdonképpen ezen állt vagy bukott a sikere, nem?

V. M.: De, egyértelműen. Ha egy film főhőse elég izgalmas és gazdag személyiség, és van egy olyan bizalmi viszony a film készítője és közte, hogy hosszú távon együtt tudnak működni, akkor van esély arra, hogy a film jó lesz. 

U. J.: Azért a jó filmhez jó téma is kell, de egyik sem elég önmagában. Robi olyan ember, aki bárhol van, rendet és tisztaságot teremt maga körül, és ha kell, a két kezével csinálja. A házuk például még csak belül volt készen, amikor a filmet forgatni kezdtük, kívülről vakolatlanul állt – ma pedig már teljesen kész. És amikor nem jött a kemencerakó, Robi gyorsan utánanézett, hogyan kell kemencét építeni, aztán megcsinálta maga. A faluban is, otthon is fejleszt, épít, alkot, és mindenbe erőt és lelket visz.

Olyan típusú ember, akit bárhol dobsz le a világon, körülötte virágozni kezd a rét. 

De Anett (vagy ahogy mindenki hívja, Anka) is nagyon fontos, pozitív szereplője a filmnek. Mivel eredetileg pedagógus, van tapasztalata és tudása arról, hogyan kell bánni a gyerekekkel – és minthogy Robi csak ritkán tudta látogatni őket, a három gyereket elsősorban neki kellett nevelni és az összes, ezzel járó ügyet kézben tartani. Az, hogy ebben a családban ekkora szeretet uralkodik, neki is köszönhető. 

Gy. D./WMN: Honnan tudtatok róluk, és hogyan győztétek meg őket arról, hogy beengedjenek az életükbe, és nyilvánosságra hozzátok a helyzetüket?

U. J.: Marci legjobb barátja mesélt nekünk róluk, ezért először Marci utazott el találkozni velük, és nagyon lelkesen érkezett haza, egyből azt mondta, hogy erről filmet kellene készíteni. 

Gy. D./WMN: Eleve azzal a szándékkal látogattad meg őket, hogy kipuhatold, lehet-e róluk forgatni?

V. M.: Amikor a barátom elmesélte, hogy Robi egy fantasztikus pap, aki egy csomó dolgot csinál a faluban, és mindemellett titokban van egy családja is, rögtön az volt az érzésem, hogy ez egy elképesztő, sokrétegű helyzet, ami egy film témája lehetne.

U. J.: Csakhogy miután hazatért Marci, és lelkesen elmesélte, mit tapasztalt, én még szkeptikusan fogadtam a történetet. Vallásos családból jövök, és azelőtt sosem találkoztam ilyen helyzettel. Igaz, egyszer hallottam hasonlóról, de magamban eléggé csóváltam a fejem. Szóval volt bennem ellenállás ezzel kapcsolatban, de Marci nagyon győzködött, hogy menjek el hozzájuk én is, találkozzunk velük együtt. Végül beleegyeztem, és elutaztunk ketten is Robihoz. Ott pedig már az első beszélgetésünk végén úgy álltunk fel az asztaltól, hogy rendben, csináljuk, mert az az őszinteség, amit aztán a filmben is lehet látni, az első pillanattól megvolt köztünk.

Bármilyen kérdést tettem fel, Robi mindenre nyíltan válaszolt, ebből megéreztem, milyen iszonyatosan nehéz élethelyzetben van, és hogy a filmben egy hatalmas dilemmát tudunk megmutatni, amiben meghozza élete egyik legnagyobb döntését.

Robi akkor úgy saccolta, nagyjából két évet vesz igénybe, mire képes lesz ezt a lépést megtenni. Én akkor voltam hat-hét hónapos terhes az első gyerekünkkel, tehát ez a beszélgetés hat és fél évvel ezelőtt zajlott le közöttünk. Másnap pedig már forgott a kamera.  

 

Gy. D./WMN: Hogyhogy? Azonnal magatokkal vittétek?

U. J.: Marci alapvetően operatőr, úgyhogy bármi van, hozza a kamerát. Nem az volt a cél, hogy rögtön elkezdjük a forgatást, csak hogy ha bármi adódik, legyen ott. És ez a beszélgetés bennem is feloldotta azt az ellenállást, amivel érkeztem. Úgyhogy nekivágtunk, bár fogalmunk sem volt, hol lesz a vége...

Gy. D./WMN: Egyértelmű, hogy mindenki részéről nagy kockázatot vállaltatok: ti például még sosem rendeztetek filmet – Juló producerként, Marci pedig operatőrként dolgozott eddig. Nem beszélve arról, milyen kényes témához nyúltok…

U.J.: Miután elkezdtünk forgatni, még körülbelül egy évig latolgattuk Marcival, hogy ki legyen a rendező, kit kérjünk fel erre. Aztán végül kimondtunk, hogy ezt mi csináljuk, mert addigra köztünk és a család között olyan bizalmi viszony alakult ki – Marci olyan sok időt töltött náluk, én ugyanis az időközben megszületett kisbabánk miatt nem tudtam annyit ott lenni –, hogy ebbe már nem fért volna bele még egy szereplő. Ennek a viszonynak köszönhető, hogy bejutunk olyan intim terekbe, mint Robiék hálószobája, ahová plusz egy fővel már nem mehettünk volna be. 

V. M.: És bár rendezőt végül mégsem vettünk magunk mellé, de a film végső változatának kialakításában Czakó Judit vágónak is nagy szerepe volt, ő külső szemként segített nekünk rengeteget. 

Gy. D./WMN: Milyen volt nektek együtt dolgozni? Ilyenre sem volt példa azelőtt, nem?

U. J.: A forgatásokon még nagy részben csak Marci volt jelen, de hát… az élet hozta így, közben nekünk is két gyerekünk született. Amikor mégis el tudtam vele utazni, akkor nagyon jól tudtunk együttműködni, közösen ötletelni, dönteni. Aztán a vágás már kicsit hevesebb hangulatban telt, mert ott mindenkiből zsigerileg jön a vélemény, hogy mi hogyan lenne jobb. Czakó Judit ebben is nagy segítség volt mellettünk. De összességében jó élmény volt a közös munka, csak mellette a két kisgyerek meg az egyéb munkáink – hiszen mindketten dolgozunk még más produkciókban is –, így együtt már elég nehéz helyzet volt. 

V. M.: De az nagyon jó volt, hogy a forgatások után az anyagot együtt néztük meg, és mindent meg tudtunk beszélni. Közösen hoztuk a döntéseket, hogy merre menjünk tovább.

U. J.: Számomra a rendezés egyébként hatalmas élmény volt – producerként más jellegű felelősségem van a többi produkcióban.

Most már azt gondolom, egyszer minden producernek kellene rendeznie egy filmet, mert nagyon más belülről átélni mindezt, mint kívülről látni. Rengeteget tanultam ebből a munkából.

V. M.: Nekem is új élmény volt belekóstolni a rendezésbe, és nemcsak operatőrként jelen lenni, hanem az elejétől a végéig elkísérni egy filmet. Persze teljesen egyedül én sem szeretnék filmet csinálni, ugyanakkor az tetszik, ha egy történethez több érintkezési ponton tudok kapcsolódni. Továbbra is kapok felkéréseket pusztán operatőrként is, akkor pedig az nagyon jó, hogy kizárólag erre a feladatra koncentrálhatok.  

Gy. D./WMN: Azt hogyan döntötted el, mikor kell jelen lenned Robiék életében, vagyis mennyit kell Murakeresztúrra utaznod, ami Budapesttől elég távol esik? 

V. M.: Sokat beszéltünk Robival telefonon, és nagyjából ismertem az időbeosztását, így tudtuk eldönteni, mi az, amit érdemes lenne felvenni. Igazából már az első nyáron, 2016-ban eljutott Robi oda, hogy azt mondta: meghozza a döntést, onnantól kezdve pedig amikor csak tudtam, náluk voltam. 2016 nyarán minden héten legalább három-négy napot ott töltöttem.

Gy. D./WMN: Vannak a filmben olyan mozzanatok, amik további kérdéseket vetnek fel a nézőben, például, hogy Anett és Robi ujjára hogyan kerül jegygyűrű, ha nem házasodhattak össze, illetve Robi hogyan prédikálhatott így? 

V. M.: 

Ez valójában nem jegygyűrű rajtuk, hanem rózsafüzér gyűrű – egy létező egyházi ékszer. Persze ők magukban az összetartozásuk jeleként is viselték, de ezt csak ketten tudták.

U. J.: Nagyon sok pap ujján látható ilyen gyűrű, imádsághoz használják. Volt egyébként olyan felvételünk, amiben ezt el is magyarázták Robiék, de a vágás során kikerült a végső változatból. Robi pedig azóta ténylegesen is megkérte Anka kezét, ami már sajnos nem fért bele a film történetébe, és mivel a laicizálási folyamat rettenetesen lassú, összeházasodni még mindig nem tudtak. (Laicizálásnak azt a folyamatot nevezik, amikor az egyház valakit felold a klerikális elkötelezettsége alól – a szerk.)

Gy. D./WMN: Miért döntöttetek úgy, hogy ez a film egyértelműen Robira fog koncentrálni, és a párja, Anett történetét csak töredékesen ismerjük meg?

U. J.: Ez is csak a vágás során dőlt el, előtte sokáig szerettük volna, hogy a női perspektíva is erősen jelen legyen a filmben. Volt olyan két-három órás változatunk, amiben Anka nézőpontja is szinte egyenrangú volt, de ahhoz, hogy egy emészthető hosszúságú film kerekedjen belőle, meg kellett hozni ezt a döntést. És igazából az anyag adta ki magából azt, hogy ez a film végül Robiról szóljon, az ő története legyen.

V. M.: Anka történetében, amit fontosnak tartottunk, az az, hogy ők Robival nagyon sokáig próbálták megakadályozni, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, hiszen a cölibátust mindketten komolyan vették, és Anka is mélyen vallásos. Aztán már nem tudtak tovább ellenállni a szerelemnek, de Ankának még akkor is az volt a meggyőződése, hogy ő nem eshet teherbe, egész konkrétan papírja volt erről, aztán legközelebb arra ocsúdtak fel, hogy várandós. De a kapcsolatot sokáig még a családja előtt sem vállalta fel, titokban találkoztak Robival. És amikor Anka pár vallásos barátja számára kiderült a dolog, volt, aki megszakította vele a kapcsolatot. Ez végül nem került bele a filmbe. 

Gy. D./WMN: A filmmel vajon az volt a szándékotok, hogy a cölibátus, azaz a papi nőtlenség témáját exponáljátok, és megtörjétek azt a tabut, hogy megszegni ezt a törvényt nem feltétlenül bűn?

U. J.: Azt, hogy ne lenne bűn, sem ők, sem mi nem állítjuk, sőt kifejezetten szerettük volna elkerülni, hogy ebben egyértelmű állást foglaljon a film.

Gy. D./WMN: Robi kimondja benne, hogy úgy érzi, nem követett el bűnt…

U. J.: Azért mondta, mert úgy érzi, Istennel szemben nincs bűntudata, vele ezt elrendezte, átimádkozta. De ez kétségtelenül nehéz téma. Számunkra fontos volt, hogy ne hozzunk ítéletet, a film nézői döntsék el, hogyan vélekednek a kérdésről.

Amikor megkérdeztük Robit, miért vállalta ezt a filmet, azt mondta, valóban azért, hogy egy diskurzust indítson el vele.

Mert valójában nemhogy nem elszigetelt eset az övé, hanem mások is járnak hasonló cipőben – ahogy a filmben többen is utalnak rá. Ezért igenis fontos beszélni róla, és fontos, hogy az egyház foglalkozzon a kérdéssel – ezt mi is szeretnénk. Ugyanis a legjobbjait veszíti el így – van, akit még azelőtt, hogy pappá szentelnék, másokat azután.

De aki nem lép ki, és kettős életet él, az sem élhet békében, mert ezzel hatalmas terhet helyez a gyerekére is, akinek szintén titkolóznia kell. Robi égető problémának látja ezt, amivel az egyháznak szembe kell néznie.

Gy. D./WMN: Fel vagytok készülve arra, hogy az egyház erre reagálni fog? 

U. J.: Egy egyházi elöljárónak Robi már elküldte a filmet, és azt mondta: nagyon örül, hogy elkészült, gratulál hozzá, a hasonló helyzetben lévő kollégáknak pedig javasolni fogja, hogy megnézzék. 

V. M.: Egy nyilvános vetítésen pedig találkoztunk olyan szerzetessel, aki azt mondta: szerinte szemináriumokban is vetíteni kellene, hogy a felszentelés előtt álló kispapok lássák, milyen helyzetbe kerülhetnek. Mi mindenesetre nem azért készítettük a filmet, hogy támadást indítsunk vele. Amikor ismerőseimnek meséltem róla korábban, és elmondtam, miről szól, tíz emberből nyolc úgy reagált rá, hogy, „ja, én is ismerek ilyet, a nagymamám falujában ugyanez van”. Mi tehát nem tettünk más, mint a sok-sok létező történetből kiemeltünk egyet, hogy megmutassuk.

Gy. D./WMN: Hát ez az, ami igenis nagy különbség. A filmben szereplő falubeliek között is nem egy akadt, aki úgy vélekedett: „jó-jó, van ilyen, de miért nem lehet továbbra is titokban tartani? Azzal nem lenne bajunk. Miért kell vele kiállni az emberek elé?”

U. J.: Erre azt tudom mondani, hogy amikor egyszer a családnál jártam, és a gyerekek rajzolgattak, beszélgettek, meséltek, egyszer csak riadtan az anyjukra néztek, és azt kérdezték: „De ő tudja?” Márpedig gyerekként abban felnőni, hogy kinek mit mondhat az apukájáról, ki van beavatva a titokba – rettenetes.

Amit én személyesen nagyon tisztelek Ankában és Robiban, hogy rádöbbentek: ezt nem lehet velük tovább megtenni. Ők ketten, felnőttként még elhatározhatták, hogy kibírják ezt a kettős életet, de a gyerekeik így nem tudnak egészséges légkörben felnőni.

Én szülőként is azt vallom, hogy a lehető legjobbat kell megadnunk a gyerekeinknek, és az nem a lehető legjobb, ha hazugságban, titkolózásban kell élniük. Volt olyan felvételünk is – ez kikerült végül a végső változatból –, amikor a legnagyobb lányuk azt mondja: „Tudok titkot tartani, de nem szeretek”.

Gy. D./WMN: Nagyon sok férfikönny látható a filmben – nem is tudom, láttam-e már olyan alkotást, amiben ennyi férfi sírt…

V. M.: Ez talán azért lehet, mert köztünk Robival olyan bizalmi viszony alakult ki, amiben már nem szégyellte előttem a legbensőbb érzelmeit sem, a környezete, a falubeliek pedig hozzá hasonlóan elfogadták a jelenlétemet, mert számukra egy hozzá tartozó ember voltam, a „kamerás Marci”, aki mindig ott van. Látható a filmben egy egyházi testületi ülés is, ahol csupa férfi vesz részt, és senki sem rejtette véka alá az érzéseit.

Gy. D./WMN: A film végül azzal a keserédes üzenettel zárul, hogy ebben a helyzetben tulajdonképpen nincs jó döntés, mert Robinak valami olyat kell feladnia a papi hivatással, amit semmi nem tud pótolni számára. Ez így marad vajon egy életen át? Mindig lesz egy fájó seb benne?

U. J.: Be lehetett volna fejezni a filmet így is: örülünk annak, hogy Robi megtalálta az új helyét a világban, ő lett Murakeresztúr polgármestere. Szándékos döntés volt, hogy mégsem így ér véget a történet, hanem azzal a momentummal, amikor elmeséli, hogy azt álmodta, kilépett az egyház kötelékéből, és ettől nagyon rossz érzése volt, és amikor felébredt, rá kellett eszmélnie, hogy ez a valóság. Ankával is beszélgettünk arról, hogy számára ez olyan fájdalmas lépés volt, amit másképp nem tudott feldolgozni, csak ha magába zárta. Talált ugyan egy optimális megoldást arra, hogy az élet folytatódjon, de a papi hivatás lelki dimenziójáról le kellett mondania.

Mindenki tudja, aki jár templomba, hogy nem azért van ott az ember, hogy egy papírból felolvasott szöveget meghallgasson, hanem lelki töltődésért. Ezt most már Robi is csak kívülállóként kapja meg. Ráadásul amíg nem zárul le a laicizálási folyamat, addig nem veheti feleségül Ankát, és nem is áldozhat. Úgyhogy elég komoly akadályok között kell most élnie.

Amikor már elkészültünk a filmmel, szóltunk nekik, hogy szeretnénk megmutatni. Elhívtuk őket hozzánk, de Robi először azt mondta: nem nézi meg. Félt tőle, hogy fel kell tépni a sebeit… Aztán persze mégis eljött, és amikor látta, hogy a film „nem bánt”, onnantól máshogy állt hozzá. Most úgy látom, talán a film segít neki feldolgozni, hogy így történt, ez volt a helyes döntés, és egyben emléket állít annak is, ami ő volt korábban.

V. M.: Szerintem már maga a forgatás folyamata is ezt jelentette számára: segített neki abban, hogy ezt az utat bejárja.  

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Gyárfás Dorka