Mindenki könyvespolcán van legalább egy kötet, amiért valamikor a történelem folyamán letartóztathatták volna

Sok minden elmondható a neveltetésemről, de az, hogy szigorú lett volna, a legkevésbé. Akadtak persze szabályok, amiket hellyel-közzel betartottunk, egy dologban viszont tényleg megalkuvást nem ismerő volt anyám: olvasni kell.

Az, hogy mit, mikor és mennyit, már rám volt bízva. Nem igazán ellenőrizgette, milyen könyveket veszek a kezembe – ami, így visszatekintve, nagyon rosszul is elsülhetett volna.

Mi egy igazi könyvgyűjtő-bújó család vagyunk – a rokonság nagy része pedagógus vagy bölcsész, ez már csak szakmai ártalom is a családban –, így padlótól plafonig érő könyvespolcok között nőttem fel.

Annak a joga, hogy tényleg bármit olvashattam, persze azzal is járt, hogy mindent elolvastam, sokszor túlságosan korán

Így került a kezembe tízévesen „A Legyek Ura” és a „Zabhegyező”, és emiatt okoztam, azt hiszem, nyolcadikban a magyartanáromnak egy majdnem szívrohamot, amikor „A skarlát betű”-ből adtam be az olvasónaplóm.

Annak ellenére, hogy ezek a könyvek nehéz témákról szólnak, és tele vannak rejtett jelentéssel, metaforikus mondanivalóval, sosem zavartak össze. Lehet, hogy nem értettem meg mindig, mi is a mögöttes tartalom, de állítom, a lényeg minden alkalommal átjött, az érzések, amiket ezek a szöveg elő akartak csalogatni az olvasóból, mindig megjelentek bennem.  

 

Ezek a regények a kedvenceimmé váltak, azóta felnőtt fejjel újraolvasva, most már tényleg átlátva az összetettségüket, az érzés ugyanaz maradt.

Azonban ezekben a könyvekben, azon túl, hogy a kedvenceim, van valami közös: a történelem folyamán valamikor be voltak tiltva

Az eljárás nem új találmány, kezdetben például az egyház élt vele előszeretettel: tiltotta, hogy a hívei saját példányokat tartsanak a Szentírásból. Annak ellenére, hogy az egyszerű emberek nem tudták értelmezni a latin szöveget, féltek, hogy ha mégis sikerül nekik, ellenük fordulnak.

A betiltás gyakorlatát követték a történelem folyamán az olyan totalitárius rendszerek, mint a Szovjetunió, ahol egy másik kedvencem, a Doktor Zsivágó azért került például tiltólistára, mert az egyéni teljesítményt és életet dicsérte, ráadásul még vallásos áthallásokkal is operált.

A könyvnek akkora hatalmat tulajdonítottak, hogy a hidegháborús időkben a CIA támogatta a „Doktor Zsivágó” nyomtatását, és titokban való terjesztését az országban – remélve, hogy ennek hatására az olvasók majd a rendszer ellen fordulnak.

Ám nem csak letűnt rezsimek és középkori egyházak próbáltak megszabadulni a „veszélyes” könyvektől

Kínában a mai napig tiltanak be, vagyis inkább távolítanak el könyveket az iskolák és könyvtárak polcairól, mert azok tartalma nem egyezik meg a szocialista értékekkel, sőt, az indoklás szerint összezavarhatják és megronthatják a fiatalok gondolkodását. Akár középkori egyházvezetőkről, akár szocialista rendszerekről vagy modern egyházakról beszélünk,

a könyvek betiltása mögött elsősorban a félelem áll. A félelem, hogy a fiatal olvasók elméje egy-egy regény elolvasása után már sosem lesz ugyanaz, megtelik tervekkel és érzésekkel, amik megdönthetik a fennálló rendszereket.

A tiltás azonban mindig csak rövid távú cél lehet, és általában visszafelé sül el, hiszen semmi sem annyira izgalmas, mint tilosban járni

A könyvek betiltása ahelyett, hogy visszavette volna az emberek érdeklődését, sokkal misztikusabbá tette ezeket a regényeket számukra. Az iskolai éveimből kettőt egyházi iskolában töltöttem, ahol az iskolai könyvtárban egy vitrin mögött őrizték azokat a régi könyveket, amik még ott maradtak az államosítást és a rendszerváltást követően az állami iskolai időkből. Ezeket a könyveket az iskolanővérek nem találták megfelelőnek kölcsönzésre. Minden alkalommal, amikor lyukasórám volt, a vitrin előtt álltam, és a füzetem hátuljába jegyzeteltem a címeket, hogy ha legközelebb egy „rendes” könyvtárban járok, kivehessem őket. Így került a kezembe hetedikben – szintén idejekorán – Nabokov Lolitája. Hát, ennyit ér a tiltás.

A történelem során az emberek minden létező módon próbálták elolvasni és továbbadni a tiltólistás könyveket: a szamizdat kiadásoktól az indigóval átmásolt sokszorosításokon át a hamis borítókig.

A tiltás pedig olyannyira rövid távúnak bizonyult, hogy nagyon sok olyan regény akadt valaha tiltólistán, ami mostanra a kötelező olvasmányok között szerepel.

Az „Alice Csodaországban” című művet az USA tiltotta be az 1960-as években, mert úgy gondolták, a könyv hozzájárul a pszichedelikus drogok népszerűségéhez.

Azonban olyan könyveket is tiltólistára akartak venni az Államokban, mint Anne Frank naplója, aminek leírásait, Anne testét illetően pornografikusnak ítélték. Margaret Atwood A szolgálólány meséjét azért, amiért az rossz színben tünteti fel az egyházat és túl sok szexuális utalást tartalmaz, de az amerikai fekete jogegyenlőségi mozgalom olyan fontos regénye is pellengérre volt állítva, mint a Ne bántsátok a feketerigót!, amiben a rasszista szavak és megnevezések használata jelentett az indoklás szerint veszélyt. 

 

A saját könyvespolcomon végigtekintve is számtalan példát találok: a Zabhegyezőt egyszer túl vulgárisnak és szexuálisnak, A skarlát betűt egyházellenesnek ítélték, Kerouac Útonjáról pedig úgy vélték, rendszerellenes, és népszerűsíteni akarta a homoszexualitást.

Azonban a könyvek betiltásának a XXI. században sincs vége

Ugyan itthon vagy Európában már nem divat beleszólni, mit olvashatnak az emberek, nem mindenhol ilyen rózsás a helyzet.

2002-ben az Emirátusokban tiltották be Orwell „Állatfarm”-ját, amiért beszélő disznók jelennek meg benne, de az ezredfordulón több, az Egyesült Államokban található iskola és város tiltotta meg a Harry Potter-könyvek kölcsönzését, mondván, „igazi” varázsigéket tartalmaznak.

Ám az USA-ban az iskolai és városi könyvtáraknak a mai napig megtilthatják egy-egy könyv kiadását. Az idei listán főleg LMBTQ-témákról szóló könyvek vannak, de akadnak bőven a bőrszín alapján történő megkülönböztetésről, illetve nemi és családon belüli erőszakról szóló történeket is.

  

A példákon is jól látható, hogy akár a múlt századról, akár napjainkról beszélünk, a tiltás mindig is egyfajta reakció. A Ne bántsátok a feketerigót! betiltói féltek, hogy a könyvben leírtak miatt fogják majd rasszista szavakkal illetni a feketéket, a queer- könyvek betiltói pedig attól, hogy majd ezek „teszik meleggé” a gyerekeket. Ám a reakció pont fordítva értelmezhető: az irodalom mindig lenyomata annak, ami a társadalomban történik, a rasszista szavakat kimondják akkor is, ha nem olvasták a történeteket, a queer-emberek pedig előbújnak, akkor is, ha nem olvasták a róluk szóló regényeket.

A betiltás sosem lehet végleges és tartós, erre pedig a legjobb példa, ha végignézünk a könyvespolcainkon – garantálom, hogy mindenkién lesz legalább egy kötet, amiért valamikor a történelem folyamán letartóztathatták volna.

Polner Laura