A drapp lenvászon köntöse utánalebbent, amikor reggeli lendülettel végighaladt a nyolc négyzetméteres, amerikai konyhás alig nappalin, felemelte a karját, mint valami költő, vátesz szinte, aki nem kisebb dolgon, mint a nemzeten gondolkodik, és azt mondta, szinte kiáltotta: „Mindet megdugnám! igazából… mindet!” Majd leejtette a kezét, hozzátette, hogy „a Tildát talán… de mindegy, őt is”, és leült, vagy hát, lehuppant a szépen letakart, de valójában már elhasznált kanapéra, a lábát széttárta, a köntös szétnyílt, és kikandikált alóla a mosásban megfakult, dzsungelmintás alsónadrág, és Lonka bátortalanul a férfi combjára tette, majd onnan elhúzta a kezét, hirtelen nem tudva, mit is kellene most éreznie. Örömöt, hogy Mirkó éppen őt dugta meg és nem a másik négyet, az előző éjjeli buli női résztvevőit, és hogy az utóbbi időben őt is szokta megdugni, vagy egy kicsit mást is lehet? 

Nem hitte, hogy ér a hiszti, hiszen éppenséggel nem volt kielégítetlen, a tejes tea kellemesen csúszott a torkán. Jó, egy orgazmus még ébredés után belefért volna a Mirkóé előtt, de tudta magáról, hogy nehéz eset: iszonyú időigényes e tekintetben, idő az meg annyira nincs, most is csak erre a néhány perc teára maradt még. Félt az anyja haragjától is, és ha el akarta kerülni, hamarosan el kellett indulnia, hogy elhozza tőle a kislányát, akire az anyja nagy kegyesen, kivételesen vigyázott, mert a volt férje persze nem ért rá, hiába az ő napja lett volna.

Csakhogy ehhez föl kell majd állni, az ágy mellett kotorászni a takarók és Mirkó zoknijai között, hogy előkeresse a szoknyát meg a harisnyát, Lonkának pedig nem volt kedve eltávolodni a férfitól. 

Szerette volna inkább a vállára hajtani a fejét, utána pedig megcsókolni a nyakát, de Mirkó nem ült nyugodtan mellette, állandóan gesztikulált, és Lonka úgy érezte, nem kíván semmit a nyakára. Főleg őt nem. Mirkó már nem a dugni való nőkről, hanem a közéletről magyarázott. Arról mindig gondolt valamit. Már ellenőrizte a híreket, a kormányszóvivőt kommentálta éppen, és felemelte a hangját. „Az, baszd meg, nem lehet, hogy ezt az érvet tudja elmondani, hát legalább hivatkozna valamire, ami távolról közelít a témához.” Lonka úgy gondolta, hogy a kormányszóvivő megnyilatkozásai régóta érdektelenek, és egyébként meg Mirkó kritikája hangos, csak nem minden tekintetben korrekt, de figyelmesen hallgatott. Moccanni sem akart e mellől a test mellől, holott hirtelen úgy érezte, ennek a férfinak két dolga van csak biztosan: véleménye és merevedése. Egyik sem túl ritka, de az előbbi sajnos gyakoribb. A tekintete az izgő-mozgó Mirkó mellkasára vándorolt, a sűrű szőrzetet figyelte. Hullámos volt, és bántóan erősnek tűnt, de Lonkát ez már nem tévesztette meg, emlékezett, hogy a tapintása nem olyan, mint a fanszőrzeté, ahogy korábban képzelte, hanem puha, mint egy igazi plüssmackó bundája. 

Néhány hete látta először közelről, addigra Mirkó már nagyon akarta őt. Beszélgettek, és Lonka megvigasztalta a férfit. Szegénynek volt elég problémája éppen.

Nagy nehezen jutottak el az ágyig, Lonka azt sem tudta, mit szeretne. Egy évszázadnak tűnt, amíg a férfi meggyőzte, hogy ezt, ami történik, ő is kívánja. Végül túl jól sikerült a meggyőzés.

Egy vadonatúj pillanatban Lonka már az egészet akarta, túlságosan is szőröstül-bőröstül, ahogy később kiderült, és amikor Mirkó kérlelhetetlenül magára húzta a nő hirtelen engedelmessé váló testét, és azt suttogta áttetsző, világos szemmel azon a visszafojtott, férfias bikahangján, hogy „nem élvezek beléd, ma még nem”, akkor Lonka elvesztette a kontrollt. Azóta sem találta meg, de a kanapén ülve és a kormányszóvivő hibáit hallgatva már tudta, hogy ennek nem lett volna szabad elhangzania. Véletlen volt.

Kedvesen megsimította Mirkó arcát, „mennem kell”, suttogta, miközben nem szeretett volna ilyen gyengéd lenni, a szájába akart volna tolakodni a szájával. „Persze”, válaszolta a férfi, még ránézett a hírekre a telefonján, és töltött egy kis teát Lonkának – ha kérne még egy kortyot. Megtalálták a harisnyát, még a szoknyát is, és miután Mirkó gyengéden megölelte Lonkát, úgy, ahogy a nőismerőseit szokta például egy buliban, Lonka lebaktatott a lépcsőn, és arra gondolt, milyen kár. Egy kicsit több is, mint kár, ami azt illeti. Az öklét öntudatlanul végighúzta a lépcsőház érdes falán, és csak később vette észre, hogy a középső ujjáról lehorzsolt egy kis bőrt, az alsó ujjpercén enyhén szivárgott a vér. Csak délután kezdett fájni, utólag és szokatlanul hosszan. Akkor reggel nem is láthatta, hiszen a másik kezével tárcsázta Tildát: szerette volna tudni, hogy elég jól érezte-e magát előző este.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / andriano_cz

WMN szerkesztőség