„Mit kell tenni ebben a városban egy rohadt lemezszerződésért?” – 40 éve ismerte meg Madonnát a világ

–

Aki sosem tudott olyan lenni, mint a többi lány

Madonna Lousie Veronica Ciccone 1959-ben született Silvio Tony Ciccone és Madonna Fortin harmadik gyerekeként. A rá következő években végül még öt gyerek született a házba, Madonna tehát a szülői szereteten hét testvérével osztozott. Egészen a tragédiáig: a kis Madge ugyanis csupán ötéves volt, amikor az anyja meghalt. Ez a trauma pedig azóta is, egész életében kísérti. „Egy nagy lyukkal mászkálsz a bensődben, folyamatosan ürességet és vágyódást érezve. Sokszor gondolom azt, hogy ezért is akarok mindig mindenben túlteljesíteni.” 

A fiatal Madge színötös tanuló volt (még korábban is érettségizett, mint társai) és legidősebb lányként ő vezette a háztartást. A nehéz gyermekkor és a család szentsége később fontos inspirációjává vált – hallgassuk csak meg az anyja haláláról szóló Promise To Tryt vagy Inside of Me-t, az apja gyászáról szóló Mother & Fathert vagy a családról szóló Keep It Togethert.

„Folyton azt hallgattam apámtól: miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi lány? De azt mondtam, ó, nem, én sose leszek olyan” – énekli az életútját összegző Rebel Heartban.

És igen: Madonna nem olyan volt, mint a többiek; elmondása szerint már gyerekkorában is folyamatosan a figyelemre vágyott. A népszerűség viszont a pletykák szerint pont hogy elkerülte: igen agresszív volt, ami miatt mindenki furcsán nézett rá, ő pedig kirekesztve érezte magát az iskola kegyetlen mikrotársadalmában. A feloldozást egyedül a tánc jelentette számára, majd a melegklubok. A kettő közötti kapcsot Christopher Flynn, Madge meleg balettanára jelentette, aki felkarolta a fiatal lányt: koncertekre, galériákba vitte – talán ennek köszönhető, hogy Madonna vagyonának jó része van festményekben –, és melegbárokba is, ahol a balett-tanonc végre szabadnak érezte magát: „Hirtelen nem éreztem magam többé kívülállónak. Teljesen más fényben láttam saját magam.”

Mellesleg ezekben a bárokban találkozott először a varázslatos vogue tánccal is. De ne szaladjunk előre, az ikonikus Vogue előtt a fiatal Madonnára még meglehetősen nehéz évek vártak. Kezdetben táncosként: a tanárok látták benne a tehetséget, és 1976-ban a Michigani Egyetem felajánlott neki egy balettösztöndíjat, ám két év után Madonna kibukott – és New Yorkba indult, hogy valóra váltsa az álmait.

És itt kezdődik a zenetörténelem. Vagyis még mindig nem itt.

Madonna korábban Instagram-storyban osztott meg egy 1979-ben készült fotót magáról, arról elmélkedve, hogy az ő korában még nem voltak tehetségkutatók, nem volt TikTok, Spotify, YouTube, és közösségi média sem – mégis megcsinálta. Felért a csúcsra, ami nem volt könnyű.

De amikor a New Yorkban töltött első éveiről beszélünk, fontos megjegyezni, hogy bizonyos emberek – például az öccse, Christopher – szerint az énekesnő, aki szeret kultuszt építeni maga köré, néha picit talán túloz egyes részleteket illetően.

A Madonna-mítosz fontos része például, hogy a 20 éves lány 35 dollárral a zsebében érkezett a nagyvárosba. Testvére szerint ez például erős túlzás, hiszen nővére ennél felkészültebb ember volt, több megtakarítással.

De bármennyi pénze volt is valójában, tagadhatatlan, hogy nem annyi, hogy jól éljen belőle. Ráadásul New York sem a barátságos arcát mutatta neki – nem mintha a 70-es évek Nagy Almájának egyáltalán lett volna barátságos arca.

„Az első évben egyszer pisztolyt fogtak rám, egyszer meg kést szorítva a hátamnak lökdöstek fel egy háztetőre, ahol megerőszakoltak. Háromszor törtek be az albérletembe, nem is tudom, miért, mert nem volt semmim, miután az első alkalomkor elvitték a rádiómat.” De ez nem vette kedvét a várostól. A fiatal Madonna mindent megtett a pénzért: pincérkedett, táncolt, művészek előtt vetkőzött. 

„Dacos voltam. Pokolian elszánt voltam, hogy túléljem. Hogy megcsináljam. De nehéz volt, magányos voltam a harcban, és mindennap bátorság kellett a folytatáshoz.” A cél az volt, hogy profi balett-táncos legyen. New Yorkban maga Martha Graham, a legendás tánctanár oktatta, aki a mindennap más külsővel érkező, különc lányt Madame X-nek nevezte el – innen ered a 2019-ben megjelent albumának címe is. Ám az álom hamarosan köddé vált. Egy újabb gyanús legenda szerint Madge egy fárasztó táncóra kellős közepén felállt, és amikor megkérdezték, hogy mégis mit csinál, csak annyit mondott:

„Elegem van ebből a hülyeségből. Inkább rocksztár leszek.”

Bár sose akart énekelni, éppen elég művészi impulzust kapott ahhoz, hogy nyitottabb legyen más művészetekre

A 80-as évek elején a szegénynegyedben, csótányos albérletekben élő Madonna hamar megtalálta helyén a New York-i alternatív bulirengeteg feltörekvő művészei között. Furcsa baráti társaságot gyűjtött maga köré, közülük sokan váltak később világhírűvé művésszé – egymással és egymáson dolgozva.

Még csupán szárnyait próbálgató énekesnő volt, amikor 1982-ben egy rövid ideig Jean-Michel Basquiattel járt – akkoriban Basquiat már felkapott művész, a New York-i kultúrelit tagja, aki az ismeretlen lányt fontos embereknek mutatta be a művészvilágban, hangoztatva, hogy egyszer nagy híresség lesz. Madonna szoros baráti körébe tartozott emellett a szintén legendává váló Keith Hairing, akinek a lakásában Madge sokszor szállt meg, ha éppen nem volt pénze albérletre. A jó kapcsolat akkor is megmaradt köztük, amikor már mindketten felkapott művészek lettek. Ennek köszönhetően ismerhette meg Madonna Andy Warholt is, aki többször is megemlékezett az énekesnőről – egyszer például felidézte, hogy

egy magánpartin Madonna egy ágyon fekve adta elő megjelenésre váró új dalát, a Like a Virgint, amit a művészi társaság fintorogva fogadott. 

Az előadás egyedül az artpop királyának tetszett. De jóbarátja, sőt egy ideig lakótársa volt az akkoriban szintén feltörekvő képzőművésznek, Martin Burgoyne-nak is.

Ez az izgalmas, pörgő közeg azonban újabb veszteségek előszobáját jelentette

A 80-as évek kezdetén a féktelen New York-i éjszakákat sötét felhőként borította be a semmiből felbukkanó AIDS, ami egész baráti társaságokat emésztett fel. Madonna az utolsó percig kitartott Keith Hairing és Burgoyne mellett, és nagy veszteség volt számára második apja, a New Yorkot bemutató Christopher Flynn halála is. Utóbbiról és az AIDS pusztító erejéről később dalt is írt a korát megelőző Erotica lemezre, In This Life címmel.

Később egy interjúban mesélt róla, hogy máig őriz egy képet a régi, hírnév előtti évekből, amelyen baráti társaságával élvezik az életet – és amelyen a legtöbb közeli ismerős az AIDS áldozata lett. Ezzel is magyarázható, hogy az énekesnő – karrierjét kockáztatva – miért lett már a 80-as évek elején a HIV elleni küzdelem egyik szószólója.

De hogyan próbált a balett-táncos zenésszé válni?

Az út fontos része volt Párizs. A francia szupersztár, Patrick Hernandez 1979-ben, az Egyesült Államokban is szeretett volna befutni, amihez viszont szüksége volt háttértáncosokra. A meghallgatásokon bukkant fel Madonna, aki meg is kapta a munkát. Először háttértáncosként dolgozott, ám hamar felajánlották neki, hogy legyen inkább a revü másik előadója mint diszkósztár. Madonnát Párizsba reptették, ahol már igazi sztárként kezelték, ám a fiatal lány végül nem vállalta, hogy diszkófelvételeket is készítsen, ugyanis inkább a punk irányába akart elmenni – amit viszont Hernandez csapata nem támogatott, így Madonna – szó szerint – visszatáncolt a projektből. A párizsi karrier itt hirtelen véget is ért.

Visszatérve New Yorkba viszont továbbra is kitartott az elképzelése, azaz a punk vonal mellett, és a The Breakfast Club nevű banda dobosa lett, aztán 1980-ban saját bandát alapított Emmy and the Emmies néven, immár énekesnőként. Itt ismerkedett meg Steve Brayjel, akivel aztán el is hagyták a csapatot, hogy Madge saját szólókarrierjét építsék, és közösen kezdtek el dance dalokat írni. Köztük az Everybodyt, ami aztán eljutott a New York-i DJ és producer Mark Kaminshoz, aki meglátta a fantáziát az énekesnőben. Úgy nézett ki, valami elindul, és valóra válthatja álmát: igaz, a punktól átigazolva a pophoz. 

Ám ez az álom sem adta könnyen magát. Madonnát továbbra sem vetette fel a pénz, de megállás nélkül próbálta eladni magát és a demóit.

Saját bevallása szerint volt, hogy ekkoriban kukákból evett maradékot, hitelre evett sarki éttermekben, a stúdióban aludt, mivel lakhatásra már nem volt pénze, sőt egy alkalommal egy raktártűzből csak saját magát és demókazettáit mentette ki.

Hogy ez a történet mennyire Madonna saját kultusza tudatos építésének a része, az persze kérdéses. De valljuk be: a sztorinak valóban jót tesznek a főszereplő megpróbáltatásai. És ki lenne jobb a storytellingben, mint Madonna? 

Bármi is az igazság, egy biztos: Madonna hitt magában. A probléma csak az volt, hogy a zenevilág nem igazán hitt Madonnában.

Néhány éve kelt el egy aukción Jimmy Ienner, a Millennium Records elnökének 1981-es levele, amelyben finoman, de elutasította az énekesnőt: „Az egyetlen dolog, ami hiányzik ebből a projektből, az a kurázsi – írta. – Úgy érzem, hogy ez a lány még nem áll készen. De hallom az alapot egy erős művészhez. Egyelőre passzolok, de még várok.”

Kár volt várni. Főleg, hogy Madonna sem akart várni, a sorozatos kudarcok és visszautasítások ellenére sem. Szerencséjére ott volt mellette az előbb már említett Mark Kamins, aki jóban volt Michael Rosenblatt-tal, a Sire Records egyik fejesével, és mesélt neki a lányról. Rosenblatt aztán el is látogatott New Yorkba, bár nem Madge miatt: az újoncnak számító Wham!-et akarta éppen szerződtetni, de előtte látni akarta a srácokat élőben is. Így jutott el a legendássá vált bulihelyre, a Danceteriába, Madonna és Mark törzshelyére.

A fejesnek feltűnt a DJ-pultnál kószáló fiatal lány és rögtön rájött, hogy róla mesélhetett Kamins. Röviden elbeszélgettek, majd néhány nap múlva Madonna be is kopogott Rosenblatthoz az Everybody demójával.

„A dal nem volt lehengerlő. De ez a lány, aki az irodámban ült, csak úgy sugárzott a sztárságtól. Megkérdeztem tőle, hogy mit vár ettől az egésztől. Mindig ezt kérdezem, és ha valaki azt mondja, hogy ki akarja adni a műveit, rossz választ ad, mert az üzlet a lényeg. Madonna ehelyett azt mondta, hogy ő akarja uralni a világot. A következő feladat az volt, hogy leszerződtessük.”

Ehhez pedig Seymour Stein, a Sire Records igazgatója kellett, aki memoárjában külön megemlékezett a nagy találkozásról. Stein egy nyitott szívműtét után, a kórházi ágyon hallgatta meg a Kamins által küldött demokazettát, amiben beleszeretett Madonna hangjába, a dalba, és a különös névbe. Fel is hívatta Kaminst, hogy látni akarja a táncoslányt. Kamins hamar válaszolt: akkor mennek. Igen, igen, tudja, hogy az igazgató úr éppen kórházban fekszik, de értse meg, ez a Madonna nagyon eltökélt lány. Nem volt mit tenni, Stein rendbe rakatta magát a stábjával, és este már be is lépett a steril szobába a punkruhába öltözött, 23 éves Madonna. Majd jött egy párbeszéd, ami igencsak előrevetítette, kivel is állt szemben az igazgató úr, aki szerint a találkozón Madonna bátrabb volt, mint négy nagymenő üzletember együtt.

Stein nem igazán tudta kifejteni, hogy miért is tetszik neki Madonna hanganyaga, a lányt viszont látszólag nem érdekelte különösebben a véleménye.

Csak annyit mondott: „Amit pedig most tenniük kell, az az, hogy felajánl nekem egy lemezszerződést. És most oda is adja a pénzt érte.”

Kamins teljesen megdöbbent a pályakezdő pofátlanságán, és értetlenkedve kérdezte meg, hogy mégis mit képzel.

Madonna idegesen és kétségbeesetten válaszolt: „Nézze, csak mondja meg, mit kell tenni ebben a városban egy kurva lemezszerződésért.” Kamins pedig mosolyogva megnyugtatta, önkéntelenül is zenetörténelmet írva: „Nyugodj meg. Megkapod azt a szerződést.”

Igaz, a pénzt azért ott és akkor még nem kapta meg. „Madonnának olyan hatalma volt a férfiak felett, olyan hatalma volt mindenki felett, amihez túl fiatal volt, hogy kontrollálni tudja vagy egyáltalán felismerje – írta később. – Sokan írtak már Madonna természetes sztárerejéről, és teljesen igaz, hogy minden szobát betöltött a személyisége, még akkoriban is, amikor teljesen ismeretlen volt. Olyan káprázatos aurát árasztott, ami ellen még egy olyan megrögzött üzletember sem volt immunis, mint én.”

Madonna viszont nem köthetett nagy üzletet: előre megkapott tizenötezer dollárt három kislemezért és egy esetleges albumért, illetve megegyeztek, hogy minden általa írt dalért kap plusz kétezer-ötszáz dollár jogdíjat. Stein visszagondolva nem értette ezt a szerződést sem: bevallása szerint komikus volt, hogy leszerződtetett valakit, aki nem volt zenész, akinek nem volt bandája, és akinek csak egy klubokba szánt dala volt, ami nem számíthatott rádiós sikerre sem.

Mindenesetre beindult a gépezet

Madonnával minél szélesebb közönséget akartak megszólítani, és mivel a hangjáról úgy gondolták, hogy olyan, mint egy afroamerikai lányé, úgy döntöttek, hogy első kislemeze borítóján nem is kell, hogy szerepeljen az arca. Hadd higgyék csak kezdetben fekete R&B-előadónak.

Rosenblatt hamarosan leszerződtette mellé producerként az akkor már nagymenőnek számító Reggie Lucast, hogy dolgozzon a furcsa szerzet lemezén, és kezdjen valami a hangjával. Lucas egy visszaemlékezésében fejtette ki, hogy belegondolva mennyire furcsának találja, hogy nagy névként egy „pályakezdő senkit” bíztak rá. Az első megbeszélés Madonna pici albérletében zajlott, Reggie pedig látta, hogy ez a furcsa alak tele van energiával – kiindulópontnak talán jó lehet. A producer szerint a kiadó legtöbb embere nem szerette a furcsa punk lányt – és senkit sem érdekelt, hogy mit kezd a lemezével, egyszerűen jelentéktelen dance előadónak könyvelték el.

  

Szabad volt a pálya, hogy elkészüljön az első albumnyi adag.

Aztán negyven éve, 1982. október 6-án megjelent Madonna első kislemeze, az Everybody. Az énekesnő a Danceteria színpadán mutatta be a dalt – az egyik háttértáncosa az öccse volt –, ami százezer példányban kelt el. Ez nem volt akkoriban nagy szám, de nem számított rossz eredménynek sem. „Bátorító, szép kezdet volt” – mesélte Lucas.

Az Everybody szolid sikere jó alap volt. És az első nagylemezt, a Madonnát is sikerült felvenni. A soron következő újabb dalok, a Burning Up, a Lucky Star, a Holiday, majd a Borderline egyre nagyobb sikert arattak, Madonna szép lassan elkezdett befutni, még nemzetközileg is. Aztán a második album címadó dalát az akkor induló MTV Video Awardson mutathatta be – sokak megdöbbenésére, hiszen a legtöbb ember számára még mindig nem volt tiszta, hogy ki ez a lány és mit keres egy ekkora rendezvény nyitányaként, viszonylag ismeretlenül.

Aztán Madonna élő adásban, menyasszonyi ruhában, felcsúszott szoknyával fetrengve a színpadon énekelt szexről és szüzességről, mindenki megdöbbenésére és felháborodására.

Menedzsere a színfalak mögött őrjöngve csak annyit mondott a szárnyait bontogató sztárnak: „Ugye tudod, hogy most ért véget a karriered?”

Pedig csak akkor kezdődött igazán. A többi már tényleg történelem.

Kiemelt kép: Getty Images / Peter Noble / Redferns

Kanicsár Ádám András