Hogy ki a gyilkos? Ki nem tojja le? – Ilyen volt szerintünk az Ecc, pecc, ki lehetsz?
Adrien Brody a reneszánszát éli. A Blonde-ban is bámulatos volt Arthur Millerként, és az Ecc, pecc, ki lehetsz? című krimivígjáték alaphangját is úgy megadja az első húsz percben, hogy amikor kikerül a képből, szinte fáj elengedni. Az alkotóknak sem teljesen sikerült olyan magasan tartani a lécet, mint ahová ő felrakta, de azért nincs nagy vész: szerencsére később is fel-felbukkan, és a filmnek végül sikerül olyan szórakozást nyújtania, amilyenre már rég áhítozunk. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Ha azt mondjuk: Agatha Crhistie-krimi, mindenki pontosan tudja, mire számítson, és azt is, hogy az neki mennyire jó lesz. Van benne valami zseniálisan kiszámítható és megnyugtató (az egész angol miliő a maga visszatérő karaktereivel és berögzült szokásaival, kultúrájával), miközben épp annyi újdonság és izgalom is marad, hogy azért ne unjuk el magunkat. Az Ecc, pecc, ki lehetsz? ugyan nem egy Agatha Christie-krimi, de igyekszik rá megszólalásig hasonlítani, miközben mély hódolattal adózik neki.
Akad azonban egy nagy különbség: ez a film velejéig ironikus, és tele van humorral.
Mindjárt az elején az akkor még ismeretlen narrátor elmagyarázza nekünk, hogy egy Agatha Christie-krimi milyen elemekből tevődik össze, miért túlságosan könnyű megfejteni, és miért igényelne némi ráncfelvarrást – hogy aztán megtudjuk, ő ugyanis filmrendezőként épp egy ilyet készül vászonra vinni. Őt játssza Adrien Brody – filmbeli nevén Leo Köpernick –, aki Londonba érkezett, hogy megtekintse és adaptálja az Egérfogó századik West End-előadását. Igazi kelet-európai származású, cinikus, dörzsölt zsidó filmesnek tűnik, aki már épp az ujjunk köré csavarna minket lehengerlő intelligenciájával és lazaságával, amikor egyszer csak kiiktatják a sztoriból.
Pótolhatatlan veszteség. Pedig a nyomában megjelenik két vicces figura is: Stoppard felügyelő (Sam Rockwell), aki a zűrös életű, magányos, alkoholista, ballonkabátos nyomozó sztereotípiáját forgatja ki, és asszisztense, a bociszemű, lelkes, sztárrajongó Stalker kisasszony (Saoirse Ronan) – aki igazából háborús özvegy. És bár ők is remekül megírt, és legalább olyan ügyesen életre keltett figurák, de azt a tempót, amit a film első fél órája diktált, sajnos nem tudják tartani. Repkednek ugyan a poénok, és a bűnügy megfejtésében is csak egyre mélyebbre haladunk a sötét rengetegben (hiszen tudjuk: a cél az, hogy a fától ne lássuk az erdőt), a film a felénél óhatatlanul elkezd leülni, mígnem bekövetkezik a legrosszabb: Agatha Christie is megjelenik a maga testi valójában, hogy újabb lendületet adjon a sztorinak… miközben épp egy nagy csapást mér rá.
Ebből ugyanis nem lehet jól kijönni, Agatha Christie-t meg kellett volna hagyni ott a Parnasszus tetején, ahová való, nem pedig egy olyan mellékszereplővé degradálni, akinek még a jelleme sincs rendesen kidolgozva.
Nem beszélve arról, hogy itt már a megoldással is muszáj előállni, pedig addigra már minket, nézőket sem érdekel annyira, hiszen sokkal szórakoztatóbb dolgok vonták el a figyelmünket, mint például a két főszereplőnk bimbózó kapcsolata, vagy a londoni show biznisz kulisszák mögötti élete. Ekkor azonban emlékeztetnek rá minket, hogy mégis csak egy klasszikus krimit nézünk, aminek a végén az összes szereplőt illik beterelni egy elegáns londoni szalonba, és eléjük tárni a megfejtést, hogy együtt szörnyülködjenek.
És pont úgy, ahogy Köpernick a bevezetőben megjósolta, lekerekedik a történet, mi pedig elégedetten mehetünk haza, mert a világ rendje helyreállt, az élet mehet tovább a megszokott medrében, és az angolok rendszeretetében nem kell csalódnunk.
Az Ecc, pecc, ki lehetsz? legnagyobb erénye tehát, hogy imádnivalóan mondja fel és teszi idézőjelbe azt a műfajt, amit maga is képvisel – legnagyobb hibája pedig ugyanezzel függ össze: hogy ezáltal nem lehet komolyan venni, elvész a feszültsége. De ha valaki nem izgulni jött, hanem csak azért, hogy az ötvenes évek angol középosztályának világában gyönyörködjön – és ez ugyanolyan valid igény –, mert szereti nézni ezeket a ruhákat, épületeket és karaktereket, akkor remek időtöltés lesz neki, mert mindezt megkapja, és még többet is: szellemes párbeszédeket. Szerintem manapság már ilyet is ritkán kapunk, úgyhogy nem lebecsülendő teljesítmény ez.
Csak egy fokkal lehetett volna nagyobb a tét és leleményesebb a végkifejlet, mert így végül úgy állunk fel a székből, mintha szépen becsomagolva, de végtére is egy promóciós filmet kaptunk volna annak örömére, hogy Agatha Christie Egérfogó című darabja még mindig fut a londoni West Enden, immár több mint ezer előadás (és ki tudja, hány szereposztás) után, és most méltó módon megünnepelnénk. És ha jegyet ezután valószínűleg nem veszünk is rá, de így is volt egy kellemes másfél óránk (szerencsére nem több), ahelyett hogy egy kandalló előtt ücsörögtünk volna kockás pléddel az ölünkben, egy csésze tejes Earl Grey teával a kezünkben, uborkás szendvicset majszolva, Geoffrey bácsi mókás, múlt századi történetein göcögve-kacarászva.
Képek: Fórum Hungary
