A polgárnak kötelessége megtagadni az igazságtalannak tartott hatalmat, és ellenállni a rossz kormányzásnak – vallotta a polgári engedetlenség „atyja”, Henry David Thoreau

–

Thoreau egyszerű családból származott, klasszikus műveltségre a Harvard Főiskolán tett szert, de a hagyományos sikerszakmák, amelyekben később elhelyezkedhetett volna, egyáltalán nem vonzották. Írt egy kis példányszámú lapnak, volt házitanító, testvérével még egy iskolát is alapított, amelyben progresszív oktatási módszereket alkalmaztak: elvetették a testi fenyítést, viszont szorgalmazták a természetben tett sétákat (a séta filozófiájáról itt írtam korábban). De saját bevallása szerint a tanítást csak munkának tekintette, nem az emberek javáért buzgólkodott, így nem sok értelme volt, viszont túl sok kötelezettséggel járt (például megfelelően kellett öltözködnie). Több szakmában is kipróbálta magát, dolgozott földmérőként, apja nyomdokaiba lépve gyártott ceruzákat, mindeközben írt és előadásokat tartott.

A transzcendentalista filozófus és író Ralph Waldo Emerson barátja és tanítványa volt.

Hirdette a demokratikus eszméket, ellenezte a halálbüntetést, helytelenítette az őslakosok leigázását, sürgette a rabszolgaság eltörlését. Úgy vélte, hogy jóval többet bízhatnánk a sorsra, mint amennyit általában rábízunk, és foglalkozhatnánk egy kicsit kevesebbet magunkkal. Egyébként meg túl sokat szorongunk szerinte, és túlbecsüljük a munkát, amit végzünk.

Bár életében politikai témájú írásai csekély hatást gyakoroltak, és inkább természettudósként tartották számon, később olyan személyekre volt hatással filozófiája, mint Mahatma Gandhi, John F. Kennedy, Martin Luther King vagy Lev Tolsztoj.

Önmagunk rabszolgatartói vagyunk

Thoreau úgy vélte, hogy sokan egyfajta önkéntes vezeklésben élik le az életüket, idejük és energiájuk jelentős részét teljesen felesleges anyagi javak megszerzésére és halmozására pazarolják, amelyek később nemhogy örömet nem szereznek nekik, de még újabb bajok forrásává is válnak. Egy idő után ugyanis nem az emberek használják a tárgyakat, hanem azok használják őket. Gondoljunk csak azokra, akik telepakolják az otthonaikat bútorokkal és tárgyakkal, amiket aztán naphosszat porolgatnak, de valójában semmit sem jelentenek számukra.

Ráadásul az emberek nem csak a nehéz munkával megkeresett pénzüket pazarolják, még lehetőségeiken túl is költekeznek. Mindig többet akarnak, nagyobb, szebb otthonra vágynak, mint amit megengedhetnének maguknak (és amire valójában szükségük van), ezért inkább házat bérelnek, vagy hitelt vesznek fel és adósságot törlesztenek, vagyis saját életmódjuk rabszolgáivá válnak.

De azt sem tartotta szerencsésnek, ha valaki vagyont, földet örököl, mert ezzel egyszersmind gondot és feladatot vesz a nyakába, elveszti annak lehetőségét, hogy rájöjjön, mire is hivatott valójában. És ugyanígy jár az is, aki valamifajta „kötelezettségtől” hajtva éjt nappallá téve dolgozik, vagy csak semmiségekkel üti el az időt.

„A legtöbb ember még ebben a viszonylag szabad országban is, merő tudatlanságból és tévelygésből úgy el van foglalva az élet vélt gondjaival és fölösleges, durva munkáival, hogy nem tudja élvezni nemesebb gyümölcseit. Kezük a túlzásba vitt munkától annyira eldurvult, és úgy remeg, hogy nem is tudnák leszedni. A dolgozó embernek nap nap után nincs is ideje az eszmélésre; nincs érkezése hozzá, hogy embertársaival emberi kapcsolatokat tartson fenn, mert munkája elértéktelenedne a piacon. Nem ér rá más lenni, mint gép.”

Thoreau úgy döntött, hogy kísérletbe kezd: kiköltözik az erdőbe, felépíti a saját házát, és a lehető legegyszerűbb, ugyanakkor legszabadabb módon fog élni.

Más kor, ugyanazok a problémák

Napjainkban egyre többször találkozhatunk olyan fogalmakkal, mint az off-grid életmód (gáz-, víz-, elektromos és távközlési hálózatoktól „vagy ezek egy részétől” független életmód), az önkéntes egyszerűség (esetleg önkéntes szegénység), vagy a minimalista életmód, vagyis amikor az emberek önszántukból mondanak le a civilizáció egyes vívmányairól és a modern élet kényelméről, hogy egy környezettudatosabb, egyszersmind emberhez méltóbb életet élhessenek. Ez egyfajta válasz korunk olyan égető problémáira, mint a klíma- és ökoválság, a túlfogyasztás vagy a felgyorsult életmód.

De hol voltak még ezek a problémák Thoreau idejében! – gondolhatnánk. Ő még amiatt méltatlankodott, hogy a vasúti sínek szétszabdalják a tájat, a kevesek kiváltsága miatt sokak élőhelyét teszik tönkre. Szinte mókás mai szemmel olvasni Thoreau ilyen mondatait: 

„Igyekszem minél kevésbé a nyughatatlan, ideges, kapkodó és közönséges tizenkilencedik században élni, inkább félreállok vagy ülök, s tűnődve nézem, amíg elhalad előttem.”

(Vajon a mi, gyorsnak tartott világunk is lassú vánszorgásnak fog tűnni kétszáz év távlatából?)

És persze azt se felejtsük el, hogy az 1800-as évek Amerikájában járunk, amikor a vadonba való kiköltözés valószínűleg nem jelentett akkora civilizációs (vissza)ugrást, mint amekkorát a ma emberének jelentene.

Mégis, mintha Thoreau megsejtett volna valamit a jövő kihívásaiból, még mielőtt azok igazán kibontakoztak volna, és valószínűleg ugyanaz hajtotta őt, ami ma is hajtja azokat, akik alternatív utakon járnak.

„Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet…”

A ház a tónál

Thoreau arra jutott, hogy ami abban a korban és azon a vidéken a túléléshez elengedhetetlen, az az élelem, a hajlék, a ruházat és a tüzelő. Ha ezek megvannak, az ember már elkezdhet foglalkozni az élet fontosabb dolgaival is. Ezen kívül, amire még szüksége lehet, az néhány szerszám, lámpafény, könyv és papiros.

Massachusetts államban, Concorde város közelében, a Walden-tó partján jelölte ki leendő otthonának helyét. Egy kölcsönkért baltával kidöntött néhány szürkefenyőt, illetve spórolt pénzéből megvette egy helyi ember régi kalyibáját deszkaanyagnak. Ezekből, illetve a helyszínen talált egyéb anyagokból készült a háza, például bontott téglából, a tó partján talált kövekből, homokból. Minden alapanyagot a hátán szállított a helyszínre. Tempósan dolgozott, de nem erőltette meg magát. Ebédre vajas kenyeret evett, és azt az újságot olvasta, amibe az ebédjét csomagolta.

1845. március végén kezdte el az építkezést, és július 4-én, vagyis alig négy hónappal később már be is költözhetett otthonába. A ház kifejezetten szerény volt. Vallotta, hogy minden felesleges fényűzés a fejlődés gátja, és hogy nem szabad elfelejteni, mire való a ház: megvéd a téli hidegtől és a nyári forróságtól. Az épület tizenöt láb hosszú és tíz láb széles volt, nyolc láb magas oszlopokkal. Egy ajtaja, két ablaka volt, az ajtóval szemközt egy kandalló kapott helyet. A kéményt csak az őszi kapálás után, a fűtési szezon előtt kezdte el építeni, addig kint főzött a szabad ég alatt. A bútorokat maga készítette vagy ingyen szerezte: egy ágy, egy asztal, egy íróasztal és három szék volt a szobában. A maradék alapanyagokból még egy kis fészert is tudott a ház mögé építeni.

Thoreau a munkálatokról pontos nyilvántartást vezetett, és úgy számolta, hogy egyévi lakbér árából fel tudta építeni a saját házát.

Egy idilli élet

Az erdőben töltött idő alatt igazi idilli életet valósított meg. Mindennap hajnalban kelt, és megfürdött a Walden-tó vizében. A nap első felét általában munkával (vagy írással és olvasással) töltötte. Csak annyit dolgozott, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy ellássa magát. Úgy vélte, hogy amint lehetséges, az embernek fel kell szabadulnia az alantas munkák végzése alól. Ő például

évekig élt kétkezi munkából, és arra jutott, hogy számára a napszámos munka az ideális, mert évente csak néhány hetet kell dolgoznia, nem nyomja a vállát felelősség, a fennmaradó idejével viszont szabadon gazdálkodhat.

A házikója körül volt két hold föld, amelybe saját veteményt ültetett, például babot, burgonyát, kukoricát, borsót és répát. Mivel a föld nem a saját tulajdona volt, hanem önkényes letelepülőként foglalta el (egyébként Emerson birtokán, bár, ha akart volna, vehetett is volna egy saját földet), ezért nem alakított rajta sokat. Könnyedén gazdálkodott, jószágok nélkül, nem akart a föld rabszolgájává válni. Csak akkora területet művelt meg, amekkorára valóban szüksége volt.

A saját zöldségeit és az erdőben gyűjtött növényeket (például áfonyát, szamócát, szedret) ette. A kenyeret magának sütötte, sokat kísérletezett vele, végül abból is a legegyszerűbb, kovász nélküli fajta mellett tette le a garast: Marcus Porcius i. e. 200-ban leírt receptjét használta. Sok rizst evett, és csak tiszta vizet ivott.

Már az első évben volt némi bevétele a kertből, így azt is be tudta szerezni, amit magának nem tudott megtermeszteni.

Vicces, hogy már abban az időben folyt a húsevő kontra vegetáriánus vita. Thoreau az utóbbi mellett tette le a garast, méghozzá igen prózai okokból: a hús előállításával és elkészítésével túl sok volt a vesződség.

„Egy farmer azt mondja nekem: »Nem élhet csupán növényi táplálékkal, mert abban nincsen semmi, amiből a csont fölépülhet«; ezért napja egy részét szinte vallásos áhítattal annak szenteli, hogy szervezetét ellássa a csontok fölépítéséhez szükséges nyersanyaggal, s miközben eképpen oktat, egész idő alatt ökrei mögött lépked, akik növényi táplálékból épült csontjaikkal vígan húzzák előre őt magát meg súlyos ekéjét.”

Úgy vélte, hogy a húsevésben eleve van valami tisztátalan, és hogy jobban jár, ha maga eszi meg a terményt, amit az állatoknak adna, így időt, energiát, munkát spórol.

Finnyásnak azonban nem mondhatnánk. Ha kellett, még a rántott patkányt is megette, egyszer pedig a mormotahúst is megkóstolta. Ha mégis húsra vágyott, akkor csónakba ült, és horgászott.

Az erdőben töltött idő alatt alaposan megismerte, és pontos feljegyzéseket készített az őt körülvevő tájról, a Walden-tó élővilágáról.

Megfigyeléseiről – a madarak vándorlásáról, az évszakok váltakozásáról, a tó apró rezdüléseiről – már-már költői módon számol be könyvében.

Ha pletykára vágyott, akkor besétált a faluba, de egyébként jól elvolt magában. Inkább az egyedüllét, mint a rossz társaság – vallotta. Szerencsére a civilizációtól való távolság eleve megrostálta számára a társaságot. Volt néhány barátja, akik néhanap meglátogatták, és akikkel izgalmas eszmecseréket folytattak.

Valójában sosem volt egyedül, az erdő lüktetett körülötte. Megesett, hogy a padló alá nyulak vagy mókusok költöztek, esetleg befészkelték magukat a darazsak. Nem bánta. Mint ahogy nem bánta azt sem, ha valaki használta házát, amíg ő távol volt. Az ajtót sosem zárta.

Úgy vélte, ha mindenki olyan szerényen élne, mint ő abban az időben, ha senki nem vágyna többre, mint amire szüksége van, akkor rablások sem lennének.

A kalyibából csak egyszer tűnt el valami, egy aranymetszésű Homérosz-kötet. Remélte, hogy jó kezekbe került.

A helyes cselekvés mindörökre szól

„Az egyszerű, független szellem nem munkálkodik királyok parancsára” – vallotta Thoreau, aki az individualizmus híve volt, és remélte, hogy a társadalom az önfejlesztés révén egyszer elér egy olyan szintet, amikor olyan kormánya lesz, amelynek nem is kell kormányoznia. Mindamellett elhatárolódott az anarchistáktól.

Ő nem azt akarta, hogy egyáltalán ne legyen kormány, hanem hogy azonnal egy jobb kormányzás valósuljon meg. Mert „a legjobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz”, és valójában csak egy hasznos segédeszköz, amely a népakaratot érvényesíti.

Csakhogy a politikusok általában visszaélnek a hatalommal, amelyet kaptak, céljuk egy idő után mindössze annyi, hogy átmentsék hatalmukat. Úgy tesznek, mintha a nép a kormánynak köszönhetően fejlődne, de ez tévedés, a nép még többet is elérhetne, ha nem állnának folyton az útjában, vallotta.

Thoreau a A polgári engedetlenség iránti kötelességről című esszéjében fejtette ki nézeteit a témában. (Az ugyanebben a kötetben található Walden című írásban az erdőben töltött időszakáról ír.)

Úgy vélte, hogy a polgárnak kötelessége megtagadni az igazságtalannak tartott hatalmat, és ellenállni a rossz kormányzásnak, ugyanis saját belső, magasabb rendű törvényeinek tartozik hűséggel.

Ő maga elítélte a mexikói–amerikai háborút, mivel szerinte Amerika igazságtalan harcot vívott egy másik ország területén. A rabszolgaság intézményét is kritizálta: „Nem ismerem el azt az államot, amely a szenátus kapuja előtt úgy adja-veszi a férfiakat, nőket, gyermekeket, mint a barmot.”

És nem nézte jó szemmel a korrupciót sem.

Hogy lehet az, tette fel a kérdést, hogy a szomszédunknak nem engedjük, hogy megkárosítson minket, de az államnak ezt elnézzük?

Úgy döntött, hogy nem támogatja többé a pénzével az államot, és megtagadta az adófizetést.

Arra buzdította az embereket, hogy ne legyenek egy igazságtalan rendszer fenntartói, és ne hagyják, hogy eszközként használják őket. Arra ösztökélte a kortársasait, hogy ne csak véleményük legyen a dolgokról, hanem tegyék is meg azt, amit helyesnek vélnek, akkor is, ha látszólag a többség akaratával vagy a társadalom legszentebb törvényeivel mennek szembe.

A dolgokat és viszonyokat ugyanis az elveken alapuló cselekvés, az igazságosság felismerése és érvényre juttatása változtatja meg.

„Nem számít az, milyen csekélynek látszik az első lépés; a helyes cselekvés mindörökre szól.”

Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha elég sokan követnék a példáját, akkor valódi változást érhetnének el.

„Ha ezer ember nem fizetné ki az ez évi adóját, ez nem lenne olyan erőszakos és véres cselekedet, mint ha kifizeti, s ezzel lehetővé teszi az államnak, hogy erőszakosságot kövessen el, és ártatlan vért ontson. Tulajdonképpen ez a vértelen forradalom meghatározása, ha ilyen forradalom egyáltalán lehetséges.” 

Kiállásának természetesen voltak következményei. Egy nap a városban sétált, amikor szembetalálkozott az adószedővel, aki felszólította tartozása megfizetésére. Ő ezt megtagadta. Amikor erre a közhivatalnok megkérdezte, hogy mégis mitévő legyen, Thoreau pimaszul azt felelte: ha tényleg tenni akar valamit, mondjon le az állásáról.

Hát ez nem jött be, börtönbe zárták, igaz, csak egy éjszakát töltött a rácsok mögött, ugyanis egy jótevője kifizette a tartozását. Ő ezzel nem értett egyet, szerinte a jótevője bár segített rajta, de nem a közjót szolgálta.

„Egy olyan kormány uralma alatt, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek börtönben a helye.”

Mindenesetre másnap ott folytatta az életét, ahol abbahagyta: elment az erdőbe áfonyát szedni. 

Mindenki járja a maga útját!

Thoreau két évet és két hónapot töltött az erdőben, és bár érdekes tapasztalás volt számára, nem gondolta úgy, hogy mindenkinek az ő példáját kellene követnie. Vannak, akik jól elvannak a munkájukkal, kifejezetten szeretnek dolgozni és nem érzik terhesnek a javak megszerzését, és vannak, akik egyébként sem tudnának mit kezdeni több szabadidővel. Hát ők dolgozzanak csak sokat, sőt dolgozzanak kétszer annyit! Azokhoz kívánt szólni, akik folyton csak a „kötelességüket” teljesítik és emiatt panaszkodnak.

Nem arra biztat, hogy költözzünk ki az erdőbe, mert ott találjuk majd meg önmagunkat. Nem. Thoreau arra biztat, hogy mindenki a maga útját járja, és fontos, hogy ebben ne akadályozzák meg az embereket. 

„Az az életforma, amelyet az emberek dicsérnek, és sikeresnek tekintenek, csupán egyike az elképzelhető életformáknak. Miért túlozzuk el egyiknek a jelentőségét a többi rovására?”

Ő mindennél többre tartotta a szabadságát, és ebbe a szabadságba az is beletartozott, hogy képes volt váltani, amikor eljött az ideje.

„Ugyanolyan nyomós okoknál fogva hagytam el az erdőt, mint amiért annak idején kiköltöztem. Talán úgy éreztem, hogy még néhány életet kell leélnem, s ezért nem áldozhatok több időt erre az egyre.”

Thoreau 1847. szeptember 6-án hagyta el az erdőt. Egykori házikója helyén ma emlékhely található.

Iliás-Nagy Katalin