24 éves voltam, amikor elbúcsúztam az egyik első munkahelyemtől, ahol két évig dolgoztam. Fiatalokból állt a csapat, de a média egyik szokásosan sötét bugyra volt. Mivel nem éreztem jól magam közöttük, merevnek és konzervatívnak tartottak, és azt a mókát találták ki a búcsúztatásomra, hogy felbéreltek egy chippendale-fiút, és nagy bulit csaptak, ahol rám szabadították ezt a csillogó szemű, izzadt testű, tangába öltözött fazont, aki előbb egy székre ültetett, úgy tekergőzött körülöttem, aztán lenyomott a földre, és fölöttem ügyeskedett. (A többiek körben állva visongtak a gyönyörűségtől.) Hogy pontosan mit csinált, azt törölte az emlékezetem, mert szemem, fülem, orrom becsukva éltem túl valahogy az egészet.

De ezt az emléktöredéket hozta fel belőlem a Minden jót, Leo Grande első pár jelenete, amiben a középkorúnál valamivel idősebb, merev és konzervatív asszony (Emma Thompson) – a férje halála után két évvel – igénybe veszi egy eszkortfiú (Daryl McCormack) szolgáltatását, de olyan ideges a helyzettől, olyannyira szégyelli még önmaga előtt is, amiért erre vetemedett, hogy kishíján megakadályozza a „befektetés” megtérülését.

Természetesen nagy különbség, hogy a filmbéli Nancy maga kereste fel a szolgáltatást, mert életében először szeretné megtapasztalni az orgazmust és az orális szexet, és nagyon más életszakaszban találkoztunk a helyzettel, aminek még lesz jelentősége. De egyvalamiért mégis áll a párhuzam, ami másokra is érvényes lehet (ezért hoztam fel): mert egy ilyen helyzetben radikálisan megmutatkozik, hogy mi, nők mennyi belénk nevelt gátlással és béklyóval növünk fel, és milyen hosszú idő ezeket levetkezni. Márpedig amíg az ember elfogadja őket, esetleg minden igyekezetével próbál nekik megfelelni, addig nem tapasztalhatja meg, kicsoda ő valójában, és milyen örömöket tartogat számára az élet. 

Ugyanakkor nyilván vannak olyan nők is, akik úgy cseperednek fel, hogy otthon érzik magukat a testükben, nem látnak minden porcikában hibát, és akikben nincs egy ki tudja, honnan eredő szégyenérzet a saját vágyaikkal kapcsolatban. Akik nem gondolják, hogy mások jólléte az első, az övék pedig utolsó a sorban, és ezért eszük ágában sincs bárki kedvéért is megjátszani az orgazmust. Akik úgy érzik, jár nekik az öröm az életben, esetleg azzal sem törődnek, hogy a megszerzése közben más mit él át. De Nancy, a Minden jót, Leo Grande főhősnője ennek épp az ellenkezője.   

A róla szóló film pedig egy fejlődéstörténet, az öntudatra ébredés tanmeséje, egy alternatív coming-of-age sztori.

Nancy ugyanis, ha már belevágott, kénytelen végigjárni a szexuális felszabadulás útját, és megtapasztalni, hogy ez mennyi mindenre hat ki az életben… Konkrétan mindenre.  

De az a különösen jó benne, hogy miközben az ő szemszögéből elképesztő revelációkat élünk meg, a másik fél, Leo Grande sem marad pusztán visszaverő felület, mert az önismereti út rá is visszahat, így ő is kénytelen nagy szembesüléseket átvészelni. Fejlődni ugyanis mindenkinek nehéz és fájdalmas folyamat. Nancy jobban tudja ezt (talán az életkoránál fogva) – ezért van, hogy ő már kezdetben is feszült és zaklatott, Leo pedig abban a hitben lép be az életébe (és a hotelszobába), hogy kézben tartja a dolgokat. De mint tudjuk, ebből szokott a legnagyobb malőr kisülni…  

 

Persze itt minden a szélsőségig van tolva – máskülönben nem lenne dráma –, ezért Nancy nem egyszerűen hatvanéves özvegy, de még a tetejébe hittantanár is, akit valahogy elkerült a ’70-es évek szexuális forradalma, és egész életében egyetlen férfival volt dolga: a férjével, aki szintén hírből sem ismerte a testi örömök művészetét. De nem kell ahhoz szentfazéknak lenni, hogy átérezzük, milyen leélni egy életet a saját test ismerete, a kölcsönös örömszerzés és a kísérletezés izgalma nélkül, és mekkora erő kell ahhoz, hogy az ember ősz hajjal, megereszkedett bőrrel vágjon neki az elmulasztott lehetőségek bepótlásának.

Naná, hogy Nancy úgy érzi, a Mount Everest tornyosul előtte. Naná, hogy a régi, jól bevált módszereivel próbálkozik először: listát ír – és olvas fel a „szolgáltatónak” – arról, milyen mérföldköveket szeretne elérni: 1. Szopás, 2. Nyalás, 3. Franciázás, 4. Orgazmus – ebben a sorrendben.

Csak ne kelljen érte semmit tenni. És naná, hogy ilyen megkövesedett görcsökkel még egy annyira intelligens, rutinos és jómodorú dzsigoló sem tud mit kezdeni, mint amilyen Leo Grande, mert előbb Nancynek kellene a saját árnyékán átlépni, és megengedni magának azt, amit valójában már elhatározott. (Ezen a ponton a vetítésről távozott egy hozzá hasonló korú, decens úrinő. Ő nem húzta ki a beteljesülésig.)   

Na de a nagy lélektani dráma mellett mi volna alkalmasabb helyzet a komédiázásra is, mint egy gyönyörű, szexuálisan felvilágosult fiatal fiú és egy idősödő hittantanárnő kapcsolata? Úgyhogy röpködnek az olyan poénok, mint hogy „Az orgazmus nem egy Fabergé-tojás! Emberek átélik nap mint nap!” vagy: „Csak egy szopást szeretnék letudni”, vagy az első erotikus élmények megtapasztalása után: „Ez miért nem állami szolgáltatás? Lehetne közmunka!”. Ennél is jobb azonban Emma Thompson egész lényének átalakulását követni. 

 

Ezen a ponton viszont nem elkerülhető egy ilyen nyugati módon felvilágosult, értelmiségi (mert azért az, valljuk be) vígjátékban, hogy kicsit elmélkedjen a szexmunka moralitásán is. És hogy ne érje szó a ház elejét, arra a megállapításra sikerül jutni, hogy van ennek a foglalkozásnak egy korszerű változata is, ami nem kizsákmányoláson és az erőszakon alapul, hanem az önrendelkezésen. Leo Grande ezt testesíti meg – ennyiben tehát más, mint a Micsoda nő! Vivianne-je (aki kényszerpályán mozog), nem is álmodozik egy jobb életről, megmentőről, stb. Persze attól, hogy ő férfi, egészen más is a helyzete.

Aztán kiderül, hogy annyira mégsem, és róla is lehull a kifinomult, magabiztos álomférfi máza, hogy előkerüljön mögüle az anyakomplexusos, traumatizált gyerek, aki a szexmunkával a sebeit gyógyítja. Ez feltétlenül jót tesz a film hitelességének. 

De a legjobbat mégis csak az tesz neki, ahogy Emma Thompsonból előtör a szabadság. Igen, nemcsak a karakteréből, Nancyből, hanem belőle is, még ha nála vagányabb színésznőt eddig is nehezen lehetett találni.

De amit ebben a filmben bevállal, attól – nem túlzok – tátva marad az ember szája. Ez a sokkoló és felemelő kitárulkozás a film megkoronázása és értelme, az évszázadok (vagy inkább évezredek) óta elfojtott női szexualitás felszabadítása, és szembenézés azzal, ahová vezetett – olyan életekhez, amelyekben az örömöt letiltották.

Egy külön esszét lehetne írni arról, mit jelent Emma Thompson szembenézése a film legvégén, csak azzal lelőném a poént, és szájba rágnám azt, amit a film alkotói elegánsan a nézőre bíznak, hogy mindenki azt lásson bele, ami rá (is) vonatkozik. Azt viszont elmondom, nekem mit jelentett: egy új kapcsolat kezdetét önmagunkkal, az ismerkedést a valódi arcunkkal és testünkkel, a bátorságot önmagunk felvállalására, és az elveszett éveket, amiket már senki nem hoz vissza. Sokan átmennek ezen, és ők még örülhetnek, mert hányan vannak, akik sosem merik megtenni ehhez az első lépést! Mint a hölgy, aki még ezt a filmet sem tudta végig nézni.

Gyárfás Dorka