Szentesi Éva: Nem mindegy neked, hogy a másik miben megy ki az utcára?!

–

Múlt héten jelent meg egy cikk ITT , amit én írtam (milyen meglepő, mi?) és arról beszélgettünk benne, hogy kinek ki szólt, szólhatott bele az öltözködésébe, és ezek milyen hatással voltak az életére. Nos, teljesen átgondolatlanul futottam neki a témának, mert olyan ziccert hagytam ki a mazsolázgatásból, mint a Sziget Fesztivál, amit vétek lenne kihagyni, ahogyan azt is, ti mit tapasztaltatok a saját életetekben. Úgyhogy most nekifutok még egyszer, de egy pettyet máshonnan.

Viszont előbb maradjunk a szomszéd Marinál, aki volt olyan hülye, hogy orchidealila neonos kezeslábasban ment ki pénteken a Szigetre. Seggrefeszülős cicaruha hátul kivágva, fehér lábszárközepes zoknival, egy kilencvenes évek stílusában készült, bumfordi sportcsukával, kék kisgatyával (hogy mégse zavarja direktbe az embereket a picsója látványa,) és ha már ki van írva mindenhova odakint, hogy Island of Freedom, akkor ez a HülyeMari azt is gondolta, hogy miért ne? Ha már itt se lehet ilyenbe slajferolni, akkor ugyan hol? Nem a Coopba akart így leslattyogni szombat reggel vizes kifliért (a kedvenc nosztalgiakiflije drága, tavaly nyolcvan forint volt, most már 135. Pfejj.)

HülyeMari ruháját sokan megdicsérték, mert posztolt egy képet magáról az Instájára, ahogy az összes Szigeten picsuló maca szokta cicagatyába', és írták neki, mennyire vagány meg csinos, meg biztosan Olivia Newton-John emlékére öltözött fel így, aki azelőtt pár nappal halt meg, de HülyeMari volt olyan hülye, hogy rá nem is gondolt, egyszerűen csak ez a ruci akadt a keze ügyébe, amit felvenni eddig ugyan nem mert, mert túl frivolnak találta. Viszont aznap azt gondolta, hova máshova lehet jobb alkalom, mint az Island of Freedomra, ahol az emberek elfogadják és nem baszogatják egymást, és lehetsz bármilyen, kimehetsz melltartóban is, sőt, egy szál csöcsben is akár, egy kis kirakott mellbimbóköves résszel, bárhogy, nem fognak leugatni.

HülyeMari szettje tényleg vagány volt, jól is érezte magát, aztán másnap, amikor olvasta a dicsérő kommentek között, hogy hát, ezt a szettet húsz évvel ezelőtt „nagyon kinevettük, mondjuk, most is, jaj”, akkor elgondolkozott, hogy ő kinevetett-e már valakit azért, ahogyan felöltözött, de nem talált ilyen emléket, bárhogyan kereste tekervényes agyában.

HülyeMari története ennyi, nincs benne csattanó, se tanulság, legfeljebb csak Mari számára, aki rándított egyet a vállán, és eldöntötte, hogy jövőre kislibafosszínű csillámos szettel készül majd az Island of Freedomra, amihez szeretne felvenni egy hologramos hasitasit, ha már kilencvenes évek.

Na de térjünk vissza a múlt heti cikkre, aminek az volt a témája, hogy kit mivel nyesztettek kiskorában, nagykorában. Hát, jó sok mindenkit jó sok mindennel, és ez szerintem nem azért van, mert olyan sokan rohangálnak felháborító külsővel a világban, hanem azért, mert az ember lételeme a nyesztetés.

Akár egymást halálba nyesztetni is, mert ha nem nyesztethetne az ember, akkor abba ő belehalna, ezért inkább pusztuljon bele más. 

Amióta világ a világ, az ember nem tud ennek a foglalatosságnak ellenállni, ez élteti, hajtja előre, hogy megmondhassa a másiknak, milyen legyen a kinézete, testalkata, feje, haja, füle, lába kisujján a körömlakk, hogyan legyen a ruhája, az ingujja betűrve, kitűrve, övvel, csattal, hajgumival vagy anélkül, sőt, mi legyen a gondolata. A nyesztetés az embernek jobban kell, mint a levegő, és ha ezt abba kell hagynia, megfullad. Kész, passz, világkatasztrófa.

Egy nyesztetés nélküli világ meg kábé olyan, mint az Island of Freedom, amire a HülyeMari is jár: nők férfiaknak öltöznek, férfiak meg nőknek (pfuj, borzalom, ezt tanította nektek a Kati?), mindenkinek kint a csöcse meg a picsója, meg piercingjük is van, és jó sok tetoválásuk, az meg, ugye, undorító, és részegek is, full gáz. 

Szóval a cikk címében feltett kérdés az volt: és a te öltözködésedbe ki szólhat bele?

Jött is egy válasz az egyik olvasótól:

„Szerinted? Egy 56 éves tetovált arcú punk vagyok!”

Majd jött a másik komment, amiben a következőket írta valaki: „Én csak az összefirkált nőkön szoktam elborzadni, de nagyon. Itt-ott kilóg a ruhából mindenféle hülyeség, irka-firka. Komplett regények! Combon, karon, mindenhol, minden. De nem megyek oda hozzájuk szólni, hogy elcsúfították a testüket. Az ő dolguk. Én csak csendben szörnyülködöm.”

Mondjuk, ez durva, mit csinált volna az Island of Freedomon, ott úton-útfélen ilyen nők jöttek szembe.

Majd egy harmadiknak a férje mondta meg, hogy ne vegyen fel magas sarkút, mert: „Nekem a férjem száját hagyta el egyszer a következő mondat: »Ne vedd fel ezt a cipőt (magas sarkú volt), mert ebben már túl hosszúak a combjaid!« Magas sarkú cipőim még VANNAK, a férjem már csak VOLT. Nyilván nem ez volt a válóok, de most komolyan, már a hosszú láb is probléma lehet?”

HülyeMari erre azt mondaná – mert amúgy nem is olyan hülye, de ez elsőre senkinek nem tűnik fel – hogy nem a hosszú comb volt a gond, hanem a férj kisebbségi komplexusa, de amúgy ki tudja.

Egy másik olvasó viszont kellemes tapasztalatról számol be a hitvesével kapcsolatban: „A férjemnek remek ízlése van. Mivel képzőművész, a színek párosításával kapcsolatban is gyakran kikérem a véleményét. Egyszer fordult csak elő, hogy vett nekem egy olyan ruhát, amiért húszévesen még ölni tudtam volna, de ötvenesen már, mivel nem vagyok Madonna, viccesen festenék benne. Amikor ezt finoman jeleztem neki, közölte, hogy ő még mindig húszévesnek lát.” (Awww) 

Viszont van olyan is, amikor nem a férj, hanem a külvilág próbálja megmondani, hogyan kellene felöltöznie az asszonynak: „Amikor a férjemmel összejöttünk, azt mondták neki, hogy »Pont azzal? De az olyan fura lány, feketére festi a körmét is!« Azóta is mondom neki, hogy jól rajtad ragadt ez a fura lány (és a körmöm fekete azóta is).”

Gondolom, ez is sokaknak ismerős lehet, HülyeMarinak viszont nem az, mert ő magasról tesz arra, hogy a férje/anyja/apja mit mond az ő ciklámen cicagatyájára. Hál' isten, nem is mondanak semmit, még az se szúrna nekik szemet, ha népviseletbe menne oda drága, gyémántveretes aranyórával.

Van olyan is, akinek más okból nincs szüksége a külvilág véleményére, előredolgozik: „Én magam szólok bele, és remekül le is tudom rántani magam a negatív véleményemmel.”